Útitársak
Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni heti rendszerességgel bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben, hármasával közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!
Hajnal Márton: Működik
Hajnal Márton. Fotó: Vass László
Az egyik első, meghatározó emlékem a folyóirattal kapcsolatban az, hogy a Katona gyakornokaként ülök a jegypénztárban, és olvasom az ott kallódó számokat (valahogy mindig mindenhol kallódott pár szám, ahol megfordultam). Az aznap esti előadás már ment bent a nagyteremben, az előtér teljesen kihalt volt, nem igazán volt feladat, csak ott kellett ülnie valakinek zárásig a pultban. Kifejezetten megmaradt egy akkor olvasott kritika, amelynek az elején a szerző a Csehov-drámák komikus oldaláról írt. Mint egy igazán jó, szemfelnyitó egyetemi szeminárium, úgy hatott rám (és hat rám máig) az az elemzés. Emlékszem, azon gondolkoztam, milyen fantasztikus, hogy vannak ilyen szerzők, és van egy folyóirat, ahol ennyire szakszerűen foglalkoznak a színházzal.
Annál rosszabb volt, amikor évekre rá, akkor már doktoranduszként, az első felkérést vissza kellett mondanom, ugyanis éppen pár nap múlva indultam Olaszországba bő tíz hónapra. Fontos szakmai legitimációnak éreztem, hogy írhattam volna kritikát oda, ahová a „nagyok”, így egy kisebb lelki válságon mentem keresztül a visszamondás után. Végül a szerkesztőség egy másik cikkel is megkeresett, amelyet külföldön is elkészíthettem (a disszertációm témájáról szólt), és amely végül az eredeti tervekkel szemben nem a neten, hanem a folyóiratban jelent meg. Visszatértem Olaszországból, és ettől kezdve hol sűrűbben, hol ritkábban publikáltam, ahogyan az élethelyzetem éppen megengedte.
Ma már a Színház kicsit munkaeszköz is nekem: készülök egy rendezőportré megírására az új netes felületre, ajánlott irodalmat válogatok belőle egyetemi kurzusaimhoz, böngészem az archívumot a kutatásokhoz, bekészítem a Hangosító új részét a következő vonatútra. És persze olvasom, ha nem is mindig frissen, de változatlan lelkesedéssel. Szeretem azt a nem szűnő szakmai alázatot, őszinte kíváncsiságot és felelősségteljes önreflexiót, ami az egészből árad. Egyike azoknak az alternatív univerzumból idekeveredett kis valóságdarabkáknak, amelyek jelzik, hogy az egész színházi világunk akár (így is) működhetne.
Jákfalvi Magdolna: Szántó Judit addikciója
Jákfalvi Magdolna
Szántó Judit jelenti nekem az első találkozást a Színházzal. Félek, hogy kevesen gondolnak felé, kevesen találkoztak vele a mostani szerzők közül, még kevesebben dolgoztak vele szerkesztőként (Herczog Noémi és Tompa Andrea nekrológja magyarázza, mit jelentett ez). Én viszont kifogtam. Nem sokon múlott, hogy nem hagytam abba az éppen megkezdett színházi esszéírást, s maradtam kizárólag a színházelméleti kutatásoknál.
Akkoriban, 1996-ban, arra gondoltam, hogy Szántó Judit a korai Kádár-korszak reflexeivel vigyázatos cenzorként olvassa a szövegeket, mint Király István tette volt a Csillagban: nemcsak szigorúan visszarázza a magyar nyelv gondolati készletét abból a pozícióból, amit fiatalkorában rögzített, de óv a kényelmetlen ideológiai pontosságoktól is. Szántó Judit életkorából is következő határozott kinyilatkoztatásai, nyelvkritikai fordulatai nagyon messziről szóltak hozzám. Éppen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalről írtam, a zenés mű keletkezéstörténeti kontextusát, az államszocialista domesztikációt akartam összegezni, de hát az addiktív melléknév használatán elakadtunk. Meglehet, a jelenséget az angolszász szaknarratíva felől közelítettem, Szántó mégis határozottan ellenállt, hiszen ez a szó nem létezik, miként ez a gyakorlat sem, Déry nem erről írt, Várkonyi Vígszínháza nem ezt játszotta. Nem állítom, hogy első levelezésünktől tudtam: Juditnak a mű holokausztmemoár, s ekként érinthetetlen. Úgy emlékszem, minden vesszőben engedtem, de a jelzőben nem bírtam, végül a Bérczes–Csáki–Koltai–Nánay négyes intervenciójára volt szükség, kesernyés megkönnyebbülés.
Szántóval sosem mutattak be minket egymásnak. Előadásokon láttam, jelenség volt hangsúlyos maquillage-ával, színészi antréival a különféle aulákba. Mindeközben számos munkájával találkoztam, hiszen az államszocialista kiadási gyakorlatban ő fordította végig minden nagy nyugati nyelvről az engedélyezett kommunista klasszikusokat, a Színházi Intézet Tudományos Osztályán ő gondozta azokat az elméleti sorozatokat, amelyek nemzedékeknek kínálták az egyetlen magyar nyelvű forrást a színházról. Fordításai sokszor kivonatos összegzések, korabeli adaptációk voltak, de a művészetgyakorlatról folytatható beszéd erejét is hordozták. A Színház című lapot a kortárs elméleti szcéna sokáig egyetlen felületeként ő tuszkolta valamennyire közelebb a nemzetközi körforgáshoz. Óriási életmű, óriási és láthatatlan hatás.
2022-ben a Theatronban lehoztuk Kelemen Kristóf beszélgetését Bíró Zsuzsával, Szántó osztálytársával a főiskola első, Háy Gyula alapította és vezette dramaturgképzésében. S ebből az emlékezésből nyílt fel előttem a Judit életét szétrázó pillanat: Sztálin halálhíre oly mértékig kezelhetetlen történelmi helyzetet teremtett, oly mértékben borultak fel és álltak újra össze a tapasztalati keretek, hogy egy élet sem lehet elég a megértésükhöz, csak az újra- és újrakezdésükhöz. Judit nyilvánosan talán sosem beszélt a Wilhelm Pieck Vagon és Gépgyárban 1954-ben kötelezően eltöltött munkásévéről. Szóval honnan is szólal meg egy ekkora hülye az addikcióval?
Jászay Tamás: m.v.
Jászay Tamás. Fotó: Éder Vera
Bár magamat lepem most meg leginkább, de az origóra egészen tisztán emlékszem: a négyes-hatos villamoson, a Margitszigetnél vagyok, amikor csörög a mobilom: „Szervusz, Koltai Tamás vagyok, és azért hívlak, mert…” Innentől kezdve csak annyi van meg, hogy erősen kapaszkodtam, és bármit mondott vagy kért volna Tamás, én tuti azonnal igent mondok. Ez a történet elsősorban azoknak árul el róla (meg nyilván rólam is) valamit, akik már nem ismerték őt személyesen.
Én akkor úgy négy-öt éve írtam már Szűcs Katinak a Criticai Lapokba, és miközben nyilván vágytam arra, hogy a Színházban is megjelenjek, semmit nem tettem ezért – nem kilincseltem, nem nyomultam. Azaz nyilván tettem, merthogy írtam folyamatosan, Koltai Tamás meg Csáki Judit pedig figyelték, követték az akkor még létező kulturális lappiacon megjelenő új hangokat, és meg is környékezték, akit érdemes volt. Tisztára, mint egy normális országban, nem?
Az első itteni cikkeimen érződik is némi görcsösség, megfelelni akarás, mondjuk úgy, hatásiszony, hogy akkor én most kik után, kiknek a társaságában írhatok ide. Volt ebben szerepe annak, hogy eleinte Judit, majd Tamás megmondta, miről írjak, én meg gondolkodás nélkül vállaltam azt is, amihez se kedvem, se affinitásom nem volt. Persze, a profi kritikus bármiről is tud írni, de azért a legjobb cikkeim a Színházban mégis azokról az előadásokról születtek, ahol én ajánlkoztam. Ők ezt korán megértették és elfogadták, köszönet érte.
És működött is a dolog, elkezdtem külföldi előadásokról, fesztiválokról vagy „just for fun” tett kiruccanásokról írni, mert már akkor úgy éreztem, hogy a világszínház ezerszer izgalmasabb annál, mint ami itthon ránk vár. Nyilván így kerültem szorosabb kapcsolatba Tompa Andreával, aki küldött is külföldre, elképesztő networkjének jeles személyiségeivel ismertetett meg, továbbpasszolta a neki érkezett meghívókat, én meg örömmel mentem szinte bárhova. Kerül, amibe kerül alapon, mert nem érdekelt, mennyit kóstál a vonat- vagy a repülőjegy: tudtam, hogy csak így tudom/érdemes megtanulni a szakmát.
Judit akkor már nem volt a Színháznál, közben együtt túlestünk egy minden értelemben nyomasztó kultura.hu-s kitérőn is, szóval amikor 2008. január 1-jén elkezdtük közösen a Revizort, pontosan tudtuk, hogy mit nem akarunk csinálni, illetve hogyan nem akarunk viselkedni a munkatársakkal. Azóta elröppent tizenöt év, és bár Judit olykor szóvá tette, hogy miért a print vagy online Színháznak írok meg egy-egy premiert ahelyett, hogy magunknak, azért békésen éltünk-élünk egymás mellett, olykor együtt is működünk, általában egy irányban gondolkodunk. Az ok egyszerű: a Színház volt és maradt az egyetlen igazán komolyan vehető előadó-művészeti orgánum Magyarországon, nem lehet, de nem is szabad megkerülni.
Ez nem panasz, tény: sosem éreztem magam a Színháznál a belső körhöz tartozónak, m.v. státuszú voltam, azt hiszem, sokakhoz hasonlóan. Amikor rendszeresen publikáltam itt, akkor is maradt bennem egyfajta megilletődöttség, hogy ide írhatok – ebben persze ott a főhajtás az elmúlt ötvenöt év előtt is. Az utóbbi évek látványos változásai közül volt kedvemre való – a tematikus blokkokat, lapszámokat igen inspirálónak éreztem –, mással nem tudtam egyetérteni – idővel túl sok lett nekem a kerekasztal, a körkérdés, a négykezes kritika, és azt éreztem, hogy valóban fontos előadásoktól veszi el a helyet a partikuláris problémák taglalása. De ezzel sincs baj: az állandó keresést, a megújulni vágyást, a saját út újra és újra kitaposását méltányolni lehet és kell is.
Hiányozni fog a print kiadás? Nem kérdés, hogy igen. Én mégis bizakodó vagyok, és drukkolok: online is hűséges olvasó – és remélhetőleg író is – maradok.
Eddigi szerzői lapemlékezetek:
