Üdvösnek gondolom, ha egy előadás nemcsak véletlenül ér hozzá társadalmi témákhoz, hanem bátran és szánt szándékkal tapogatja azokat, nyíltan vállalja, hogy az esztétikum mellett a politikumnak is helyet szorít. Az Örkény István Színházban, Mácsai Pál rendezésében bemutatott Isten című darab az aktív eutanázia, erkölcsi és jogi vetületeinek színpadi megvitatására vállalkozik.

Fotók: Horváth Judit

A halálról beszélni sokszor nehéz. Nemcsak azért nehéz, mert szembenézni vele félelmetes, vagy elveszíteni valakit fájdalmas és megrázó, hanem – ahogyan a darabban is elhangzik – azért is, mert aki fiatal, annak még fogalma sincs arról, hogy egyszer ő maga is meg fog halni. Ilyen szempontból gondolkodni is nehéz róla, ezért fontos az aktív eutanázia kérdését társadalmi szinten tematizálni, hogy ez a gondolkodás elindulhasson. Jelenleg nem folyik diskurzus arról, hogy Magyarországon nem legális még rákos vagy egyéb halálos betegségben szenvedők esetében sem aktív eutanáziát végrehajtani. Innen indít az előadás.

Kertész Tibor, hetvenöt éves, fizikailag és szellemileg is egészséges, nyugdíjas férfi. Meg akar halni. És valóban, Gálffi László barázdált arcáról már egyetlen út sem vezet vissza az életbe. Felmerül a kérdés: hogyan lehet egészséges Kertész Tibor, ha egyszer meg akar halni? Hiszen aki az öngyilkosságra gondol, rászánta magát, az egészséges nem lehet, hanem pszichésen mindenképpen beteg, ezért meg kell gyógyítani. Ki dönti el, hogy mi az egészséges, mi a normális, és mi az, ami a rendnek ellent mond, tehát beteg, rendellenes? Az előadás azokat a társadalmi szereplőket sorakoztatja fel, akik ilyen kérdésekben (is) általában döntést hoznak: ügyvédeket, gyógyszerészt, orvosokat és egy papot. Kertész Tibor esetének apropóján egy kerekasztal beszélgetést hívnak össze, melyen az érintett idős férfin kívül ügyvédje és háziorvosa is részt vesz az eutanázia témájában véleménnyel rendelkező – már említett – szereplőkkel együtt.

A darab szerzője, Ferdinand von Schirach német jogász, nem meglepő az előadás jogi szövegekkel, törvénycikkelyekkel való teletűzdelése. Nem lehetett egyszerű a német drámát magyar színpadra és viszonyokra alkalmazni, érzékelhető az alapos munka, sikerült a magyar jogrendre és kortárs társadalmi viszonyokra lefordítani a színdarabot. Ezenkívül az is kihívás lehetett az alkotók számára, hogy az előadás központi kérdését hogyan fogalmazzák meg, ugyanis Németországban más jogrend van életben az aktív eutanázia végrehajtásával kapcsolatban, mint Magyarországon. Így végül az előadás fő kérdése a következő: a felsorakoztatott érvek mentén, Kertész Tibor „saját kérésére, orvosi segítséggel véget vethet-e az életének”?

Szokás mondani, hogy aki tanulni akar valamit a színházról, az üljön be egy nyilvános bírósági tárgyalásra. Bár az előadás alaphelyzete egy panelbeszélgetés, mégis olyan érzésünk lehet, mintha valóban a törvényszéken ülnénk, majd a darab végén mi magunk hozzuk meg a döntést, istent játszunk – akár egy kétszáz tagú esküdtszék –, hogy Kertész Tibor éljen tovább vagy aktív eutanáziában elhalálozhat-e. Az már kérdés, hogy örülünk-e ennek a szerepnek vagy feszengünk, amikor a szereplők irányunkba szónokolnak, illetve érzünk-e egyáltalán bármit, ha mondjuk a nézőtér leghátsó sorában ülünk?

A díszlet meglehetősen egyszerű: félkörben vannak székek elhelyezve, a szakértők két „tábora” pro és kontra véleményük szerint foglalnak helyet. A nézőtéren égve marad a villany, nincs teljes sötétség, így az lehet az előzetes gondolatunk, hogy a színdarab nem zár ki minket, lebontja a negyedik falat, készülhetünk a részvételre. Ez azonban sajnos elmarad, azt leszámítva, hogy az előadás vége előtt fehér golyókkal lehet szavazni a színház előterében arról, hogy egyetértünk avagy sem a fentebb megfogalmazott kérdéssel. Az Isten című darab – előzetes feltételezéseimmel ellentétben – nem vitaszínház és nem is részvételi színházi előadás, nem lépi át a kőszínházi kereteket és formákat, így pedig kérdéses, hogy fő célkitűzését, az aktív eutanáziáról szóló közösségi, társadalmi párbeszéd elindítását teljesíti-e. A közönség vitaszínházi bevonása nem történik meg, az előadás alatt a párbeszéd sem indulhat el érdemben, megerősítve a feltételezést, hogy kőszínházi keretek között nehéz ezeket a színházi formákat működtetni.

Az aktív eutanázián kívül a darab más, rendszerszintű társadalmi kérdéseket és problémákat is érint, azonban ennél tovább nem jut. Bár szó van mélyszegénységről, nők abortuszhoz való jogainak korlátozásáról, pedofil papokról, elmagányosodásról, kiégésről, a megtartó közösségek hiányáról, a magyar egészségügy szisztematikus lerohasztásáról és a magyar jogállamiság teljeskörű leépítéséről, érdemben mégsem foglalkozik ezekkel túl sokat, nem sikerül összefüggésbe hozni ezeket a szálakat. Mivel nem időzünk hosszasan a felvetett problémákon, nem rajzolódik ki az, ami ott lebeg mégis, ha az eutanáziáról beszélünk: egy rendszer válságának tüneteiről próbálunk gondolkodni, a halálvágynak, depressziónak társadalmi és rendszerszintű okai vannak.

Mi? Ferdinand von Schirach: Isten
Hol? Örkény István Színház
Kik? Rendező: Mácsai Pál. Szereplők: Gálffi László (Kertész Tibor), Máthé Zsolt (Máthé Zsolt), Bíró Kriszta (Dr. Vető Klára), Hámori Gabriella (Dr. Hajnal Éva), Vajda Milán (Dr. Keller Gyula), Kerekes Éva (Dr. Sárköziné Dr. Kelemen Zsuzsanna), Csákányi Eszter (Dr. Veréb Edit), Csuja Imra (Breznay-Szalóky Antal). Dramaturg: Varga Zsófia. Asszisztens: Laky Diána. Ügyelő: Sós Eszter. Súgó: Horváth Éva. Rendező gyakornok: Ódor Gergő.