„Semmi sem egyszerűbb, mint elítélni a gonosztevőt, és semmi sem nehezebb, mint megérteni őt.” – Dosztojevszkij

Hannover, 2023. február 11. Egy német balettigazgató-koreográfus az egyik előadás szünetében a zsebébe rejtett zacskóból kutyaürüléket ken egy tánckritikusnő arcára a foyer-ban. Hogyan történhet meg egy ilyen eset egy európai operaházban, egy olyan intézményben, amelyet a kultúra és a civilizált emberi viselkedés jelképének tartunk? Az ügyészség becsület- és testi sértés miatt nyomoz.^[1] Vajon milyen következményei lehetnek egy ilyen szélsőséges akciónak? Hogyan, milyen narratívákban tárgyalja a német közvélemény az esetet, és mit tanulhat(na) belőle a táncszcéna?

Az inzultus áldozata Wiebke Hüster, a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa. Az eset után röviddel adott tévéinterjúkban nem láttam rajta a friss traumatapasztalat szokásos jeleit, és ez szakemberként nagyon elgondolkodtatott. (Szerzőnk traumatudatossággal foglalkozó coach, idegtudós. A szerk.) Ezért mindenképpen beszélni szerettem volna vele, amibe készségesen bele is egyezett. Megtudtam tőle, hogy bár természetesen nagyon megviselte, amit átélt, részben ösztönösen, részben az események szerencsés konstellációjának köszönhetően végiglépdelt azokon a szakaszokon, amelyeket szakemberek is ajánlanak, hogy egy felkavaró vagy tragikus tapasztalat ne traumatizáljon. „Amikor megtörtént az inzultus – mondja Hüster –, sikoltoztam, kiabáltam. Azt hiszem, amikor rájöttem, hogy mi történt velem, tudattalanul is kiadtam magamból mindent. Aztán sírni kezdtem. De addigra már kiengedtem magamból a sokkot… Az üzemi területre kísértek, ahol egy fürdőszobában megmostam az arcomat, a férjem pedig telefonon kihangosítva beszélt hozzám. Nagyon sírtam, miközben elmondtam neki, mi történt velem. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de a legfontosabb az volt a számomra, hogy elmondjam neki, intézze el, hogy valaki a kollégái közül megírja a történetet, és az már az újság hétfői kiadásában megjelenhessen. (Jürgen Kaube szintén a FAZ újságírója, vezető szerkesztője. A szerk.) Azt válaszolta, természetesen elintézi. »Ne sírj! Töröld meg az arcodat – mondta –, és menj el a rendőrségre feljelentést tenni.« A sajtós az ajtó előtt állt, és végig hallotta a kihangosított beszélgetésünket. Addigra már megnéztem, melyik rendőrőrsre megyek. Amúgy nemrég olvastam egy nagyon jó trükköt, hogy már az arcot hideg vízzel megmosni is stresszoldó hatású.^[2] De mindenképpen egy megtisztulási rituálé volt ez akkor. Még aznap megtettem a feljelentést, másnap pedig visszautaztam Hannoverből Frankfurtba. Nagyon fontos volt az újságíró kollégáim támogatása a FAZ-nál, és a Deutschlandfunk részéről is. Húsz éve vagyok a pályán, sokukat nagyon régóta ismerem. A kiállásuk a médiában rengeteget jelentett nekem.”

Wiebke Hüster azon ritka tánckritikusok egyike, akik valóban újságíróként keresik a kenyerüket, nem hobbiból vagy valamilyen más tevékenység mellett írnak: cikkeit átfogó tudásanyagra építi, elemző szemlélet jellemzi, szakíró. Azért is fontos ezt megjegyezni, mert a nemzetközi sajtóban megjelenő, „tánckritikának látszó” írások komoly része valójában nem kritika, hanem a társulatok vagy alkotók által anyagilag támogatott pozitív ajánló (az újságírókat, bloggereket odautaztatják, kiváló szállodákban elszállásolják stb.), nem pedig kritika, és célja a brandépítés, a marketing. Wiebke Hüster nem ajánlókat ír, hanem valódi kritikát. A történtek előtt egy nappal a Nederlands Dans Theater (NDT) premierjéről számolt be, az In the Dutch Mountains című egyfelvonásosról, amely nem nyerte el a tetszését,^[3] unalmasnak találta, és ennek hangot is adott. Vérmérséklet kérdése, hogy ki mennyire gondolja élesnek a kritika hangvételét, de annyi biztos, hogy az a FAZ szigorú sajtószabadság-értelmezésébe és a tiszteletteljes nyilvános diskurzust támogató nézetvilágába simán belefért – ennél sokkal keményebb mondatok és sokkal személyesebb célzások is elfogadottak a nemzetközi kritikában. Példának idézhetném, ahogy Alastair Macaulay tánckritikus – akiről köztudott, hogy időnként élesen fogalmaz, de az is, hogy szenvedélyes szeretettel viseltetik a táncművészet iránt – a The New York Timesban így jellemezte James Kudelka The Ruins Proclaim the Building Was Beautiful című alkotását: „…nem tart tovább 30 percnél, de csak ha az órát vesszük alapul. Mert miközben nézed, azt kezded érezni, hogy Bill Clinton valószínűleg régen megszökött Michelle Obamával, hogy Palesztina, Irak és Afganisztán problémái mára már megoldódtak, emberöltők múltak el azóta, és minden bizonnyal űrlények vették át a hatalmat a bolygón, de már távoztak is, miközben te ott ragadtál a színházban, és próbálsz valami minimális érdeklődést felkelteni magadban az iránt, ahogy ugyanazokat a lomha macákat nézed, ahogy ugyanazokat a béna lépéseket ismételgetik.”^[4] Amikor megkérdeztem a kritikusokat sújtó fenyegetések és támadások tapasztalatairól, Macaulay a következőt említette: „A kritika valaha jóval szarkasztikusabb műfaj volt, de az utóbbi években a szarkazmus kiment a divatból. Lehet, hogy ez jó dolog, de régebben sokkal szarkasztikusabb vélemények születtek még az én értékítéleteimnél is.” A mostanihoz mérhetően súlyos támadást nem tudott felidézni színi- vagy tánckritikusi körökből, és őt sem érte személyesen bántalmazás művészek részéről. Más német és angolszász kritikusok, akikkel volt alkalmam beszélni, szintén nem emlékeznek ehhez hasonlóan durva incidensre (inkább rajongók erőszakos cselekedeteire), amit a saját kutatásaim is megerősítettek. A brit és amerikai színházakban van egy íratlan szabály, mely szerint a társulat által meghívott kritikust akkor sem vonják kérdőre, ha a véleménye nagyon negatív. A sajtólistán szereplő jeles kritikusok automatikusan meghívást kapnak, így eleve egyfajta védettséget élveznek. Erről a listáról szankcióképpen lekerülhet valaki, de ez felettébb ritka. Egy-két indulatosabb levél elő-előfordul művészek részéről, de inkább vitatkozó jelleggel, vagy az írásban foglaltak cáfolataként. A magyar kollégáknak azonban bőven voltak számomra is megdöbbentő saját élményeik: az éjszakai telefonos zaklatástól a testi sértéssel való fenyegetésen át az egzisztenciális zsarolásig, nyilvános megszégyenítésekig, feketelistázásig, perekig. Többen szóba hozták Radnai Márk rendező Koltai Tamás színikritikusnak írt „ujjeltörős” üzenetét, és szó esett az Orsós László Jakab ellen 2000-ben elkövetett fizikai támadásról is.^[5] Érdekesnek találtam, hogy akikkel csak beszéltem, mind sztoikus nyugalommal, egyszerű kellemetlenségként írtak le olyan eseményeket, amelyeket én mint abúzussal is foglalkozó szakember bőven bántalmazásnak, inzultusnak definiálok. De ami Wiebke Hüsterrel történt, minden szempontból kivételes eset. Vajon az elkövető is az?

Büszkeség és balítélet

A művész, aki elővette a zsebéből idős tacskója, Gustav ürülékét, ugyanaz a Marco Goecke, aki a fentebb már említett In the Dutch Mountains című egyfelvonásos koreográfiáját jegyzi. Goecke a Hannoveri Opera balettigazgatója, a német nemzeti táncdíj tavalyi díjazottja, Hans van Manen szerint „a tíz legfontosabb kortárs művész egyike”, Jiří Kylián barátja.^[6] Több mint húszéves alkotói pályája során a szakma és a közönség egyaránt elismerte kivételes képességeit, megérdemelten a legjobb együttesekkel dolgozott együtt – Stuttgartban, a Scapino Ballet Rotterdamnál és az NDT-nél is házi koreográfus volt egy ideig, 2019-től vezette a hannoveri együttest, mellette pedig számtalan társulatnál megfordult vendégalkotóként.^[7] A balett-teremben is sötét szemüvegben dolgozó Goecke elég jellegzetes stílust alakított ki az öltözködésében is, gyakran az „őrült tudós” kelléktárára emlékeztető ruhadarabokat visel, vagy autóskesztyűt hord munka közben, és van, akit egy detektívfilm szereplőjére emlékeztetett gyűrött ballonkabátjában.^[8] Különc, rejtélyes, emlékezetes jelenség, karizmatikus és provokatív figura.^[9] Sem a pozícióját, sem a tehetségét nem kérdőjelezte meg a nemzetközi táncszcéna egyetlen komoly résztvevője sem az elmúlt évek során. Előfordult, hogy bizonyos alkotásait egy-egy kritikus bírálta, de munkáiról többségében méltató reflexiók születtek. Vajon mi táplálhatta benne azokat a szélsőséges indulatokat, amelyek egy másik ember inzultálásához vezettek? Az eset után Goecke egy erősen áldozathibáztató nyilatkozatot tett közzé írásban,^[10] amelyet utóbb szóban is megerősített.^[11] Az interjúból az derült ki, hogy indulatból cselekedett, a destruktív kritika áldozatának tartja magát, és tettét indokolt, arányos válasznak gondolja arra, hogy az érintett kritikus szerinte 17 éve üldözi, és eddig éppúgy „szart” dobált rá, mint ahogyan most ő a kritikusra. (Wiebke Hüster elmondása szerint 17 év alatt kilenc kritikát írt Goecke munkáiról, ezek közül kettő kimondottan elismerő volt. A The New York Timesnak négy másik kritikus is beszámolt arról, hogy Goecke nem megfelelően viselkedett velük,^[12] illetve Laura Capelle^[13] és Siobhan Burke^[14] is hasonlókról írt a Twitteren.) Goecke nem sokkal ezután finomított stílusán, és többek között arra is hivatkozott, hogy a premier előtti időszakban kimerítette édesanyja betegsége és idős kutyája rossz egészségi állapota.^[15] Végül elnézést kért az akciója miatt – a konkrét tett miatt, de nem az áldozattól, őt nem követte meg. Néha nemcsak annak van jelentősége, amit valaki elmond, hanem annak is, amit nem. Goeckét azonnal kitiltották a színházból,^[16] pár napra rá pedig közös megegyezéssel távozott a balettigazgatói posztról.^[17] Közelgő mannheimi premierjét lemondták ugyan,^[18] de az NDT-nél,^[19] továbbá Berlinben, Münchenben, Stuttgartban^[20] repertoáron maradnak a művei – és Hannoverben is. Az NDT csak a holland színházi kritikusok nyílt levelének nyomására függesztette fel Goecke házi koreográfusi pozícióját.^[21]

Sajtóreakciók: kibeszélések és (el)hallgatások

A német tánckritikusok eddig nem igazán foglaltak nyíltan állást, inkább rövid összefoglalóját adták a történéseknek, kivéve talán a tanz.media nevű portált, ahol egy szerkesztőségi cikk jelent meg az ügyben.^[22] A német sajtó más része viszont részletesen megvitatta a kialakult helyzetet. Sokféle kontextus merült fel, a cikkek, vélemények több érdekes szempontot hoztak be. Azt azonban igen komoly problémának látom, hogy az elkövető és az áldozat foglalkozása, hivatása milyen mértékben uralja ezt a diskurzust (művész vs. kritikus), és ez hogyan relativizálja szinte észrevétlenül az erőszak tényét, a hatalommal való visszaélés egészen nyilvánvaló esetét. Ráadásul kialakult egyfajta katasztrófaturizmus, amelyben az áldozat története, az őt ért bántalmazás és rezilienciája csak egy lelki távolságtartással kezelt „érdekesség”, a közbeszéd az elkövető művészeti pályája körül forog. Az abúzus maga és az áldozat kiválasztása minden esetben az elkövető döntése, melyhez a körülményektől, előzményektől függetlenül két tényező kell: annak a beazonosítása, hogy ki helyezkedik el a hatalmi aszimmetria gyengébb oldalán – és mikor védtelen –, illetve az a hiedelem, hogy aki az erősebb oldalon áll, annak joga van egy másik ember felett rendelkezni, ítéletet gyakorolni. (A táncművészeti közösség napi szinten gyakoroltatja a tagjaival, hogy az állandóan változó hatalmi hierarchiákban felismerjék a saját pozíciójukat, továbbá a színházban strukturális szinten is jelen van számtalan olyan hiedelem, amely kifejezetten kedvez az abuzív viselkedésnek^[23] – ezen a területen nem egyéni megoldásokra, hanem paradigmaváltásra van szükség.)

Az egyik leginkább konfliktusos narratíva a sajtószabadság és a művészeti szabadság összeütközéséről szól. Németországban mindkettőt az alkotmány védi, társadalmi relevanciájuk óriási. A Frankfurter Allgemeine Zeitung, amelyben Hüster publikál, Németországban a három országos napilap egyike, európai szinten is a minőségi újságírás és a szabad sajtó egyik pillére. A vitában teret kaptak olyan vélemények, melyek szerint Goecke akciója kifejezetten a sajtószabadság ellen irányult (erről írt Frank Rieger, a Német Újságíró Szövetség Alsó-szászországi tartományi elnöke,^[24] Belit Onay, Hannover zöldpárti főpolgármestere a Twitteren,^[25] illetve állásfoglalást tett közzé az ATCA – American Theatre Critics Association^[26]), sőt, demokráciaellenes (Monika Willer^[27]). Goecke ugyanakkor arról beszél, hogy „a sajtószabadság csak akkor értékes, ha nem élnek vele vissza”,^[28] Sibylle Berg dramaturg, író szerint pedig a kiemelkedő művészek eleve kivételes emberek, és szó sincs a sajtószabadság megsértéséről, ez csak egy „szar ügy” („shit happens”).^[29]

Mire (nem) képes a kritika?

Az eset kapcsán újra előkerült a kritikusok és alkotók/előadók meglehetősen komplex és bonyolult viszonya.^[30] A német táncművészeti elit kevés tagja szólalt fel, Neumeier is csak nagyon szűkszavú kommentárt fűzött a történtekhez („Természetesen elfogadhatatlan.”^[31]), új gondolat alig hangzott el az ügyben, a hozzászólók inkább csak átrágták az eddigi dilemmákat, például a „felelős” kritika közhelyeit és a művészek ezzel kapcsolatos sérelmeit (Demis Volpi^[32]), amire nyilatkozatában a hannoveri intendáns, Laura Berman is kitért.^[33] Volt, aki megállapította, hogy az enyhülő, visszafogottabb kritikusi hangnem ellenére a művészek oldaláról fokozódnak a reakciók (Alexander Solloch^[34]), Jiří Kylián ellenben annak adott hangot, hogy a kritikus a negatív véleménnyel nem vállal valódi kockázatot.^[35] Mindazonáltal a diskurzusnak ez a szegmense a jól ismert témák körül forgott: mennyire számít közszereplőnek egy művész, mi a személyét érintő és az alkotására vonatkozó kritika határa, mi a különbség vélemény és tényállítás között, mit és mennyit kell eltűrni a kritizált félnek, mi a kritika célja és funkciója, mit jelent a szólásszabadság, befolyásolja-e a kritika a közönség érdeklődését. Goecke külön kitért arra, hogy a „rossz”, értsd: negatív kritika üzleti szempontból káros („damaging business”). Kérdés persze, hogy egy negatív kritika visszatarthat-e bárkit attól a 21. században, hogy ellátogasson egy táncelőadásra. Szerintem jelentéktelen azoknak a száma, akiket igen – és nem azért, mert a kritika mint műfaj eljelentéktelenedett.

A kritika amúgy nagyon érdekes transzformáción megy keresztül a közösségi értékelési rendszerektől kezdve (pl. Rotten Tomatoes) az influenszerekig (blogok és videócsatornák), és ezek az új kritikai műfajok valósággal szárnyalnak.^[36] Az influenszerek hatalmas követői bázist építhetnek, ha olyan fogyasztókhoz szólnak, akik a hagyományos reklámipari manipuláció helyett legitim véleményt szeretnének, mielőtt elköltik a pénzüket. Persze a láthatóságban az is számít, hogy olyan termékekkel, szolgáltatásokkal vagy műfajokkal foglalkoznak-e, amelyek sokakat érdekelnek. Ezek az elemzések gyakran messze túlmutatnak egy egyszerű tesztelésen, és elviselik a szarkazmusnak azokat a szélsőségeit, amelyek valaha a színikritikát is jellemezték. A közelmúltban például Mikayla Nogueira szempillaspirál-ajánlója kapcsán mintegy 100 millió néző vitatta meg, hogy mit tud a termék, illetve hiteles, etikus-e a róla szóló kritika, miközben számos felhasználó egymás véleményét is értékelte egyfajta metakritikaként.^[37] A termék minden eladási rekordot megdöntött – a minőségéről zajló vita ellenére. Vagy épp azért?

„Nincs olyan, hogy rossz hírverés” – mondta P. T. Barnum. A tánc- és színikritika valószínűleg azért veszíti el a súlyát, mert a tárgya is egyre kevesebb embert mozgat meg. Adódik tehát a kérdés, hogy amikor Goecke a kritika okozta üzleti kár miatt aggódik, az vajon a közönségre vonatkozik, vagy a fenntartóra. A Holland Színházi Kritikusok Szövetsége a már említett nyílt levélben állt ki Hüster mellett,^[38] és üzent az NDT-nek is, mivel az intézmény Goecke áldozathibáztató „bocsánatkérése” ellenére folytatja vele a közös munkát. A szervezet szinte fenyegetésként fogalmazza meg azt a mondatot, amely valójában meg is magyarázza, hogy miért félrevezető azon vitatkozni, hogy mihez van joga a kritikusnak, és mi a jó vagy rossz kritika: „Hüster kijelentette, hogy nem fogja többé megnézni Goecke darabjait, és nem ír többé róluk kritikát. Ha Goecke nem áll elő egy olyan bocsánatkéréssel, amelyet komolyan is gondol, és amely mentes az áldozathibáztatás minden formájától, akkor az tűnik helyes lépésnek, ha követjük Wiebke Hüster példáját.” A nyílt levél alatt jelen pillanatban úgy hetven aláírás szerepel, és már nem csak hollandok csatlakoztak a petícióhoz. Ahogy Oscar Wilde írta a Dorian Gray arcképében: „…a világon csak egy rosszabb dolog van annál, ha beszélnek valakiről, az pedig az, ha egyáltalán nem beszélnek róla.”^[39]

Cancel culture: eltérő megközelítések

A Goecke-ügyet nem meglepő módon a cancel culture felől is tárgyalja a sajtó és a közvélemény, maga a hannoveri intendáns, Laura Berman is,^[40] aki azzal indokolta Goecke koreográfiáinak műsoron tartását, hogy nem hisz a cancel culture-ben. A Német Táncszövetség vezetője, Michael Freundt is amellett érvelt, hogy Goecke darabjainak játszását és forgalmazását ne befolyásolja a koreográfus abuzív viselkedése.^[41] (Az NDT a korábban említett nyilatkozatban biztosítja a közvéleményt, hogy továbbra is turnéznak az In the Dutch Mountains című koreográfiával.) Berman hivatalos állásfoglalása kapcsán Marie Serah Ebcinoglu vetette fel, hogy bár Berman is megpróbálja elválasztani a művészt az alkotásától, de ez nem ilyen egyszerű,^[42] mert a Goecke-ügy speciális helyzetet teremtett. Ebben az esetben ugyanis maga Goecke nyilvánította ki azt, hogy műveit éppúgy azonosítja a saját személyével, ahogyan Hüster kritikáit a kritikussal: a kutyaürülékes támadást pontosan ez indokolta. (Így innentől kezdve Goeckét magát cáfoljuk, ha megkérdőjelezzük ezt az értelmezést.) Goecke szerint a darabjait kritizálók személyesen őt is támadják, ezért jogos az „önvédelem”. Ennek viszont nyilván a fordítottja is igaz kellene hogy legyen, azaz a darabjai promóciója a személyének szóló támogatásként is értelmezhető. Vagy mi mást jelentene ebben a helyzetben koreográfiáinak műsoron tartása, mint azt, hogy a színházi közösség masszív jogdíjak formájában anyagilag is honorálja?

A cancel culture^[43] kifejezést is érdemes tisztázni itt, mert megfigyelésem szerint mostanában többször felbukkant a táncvilágban egy félrevezető használatban. A cancel culture alapvetően arra utal, hogy valaki komoly társadalmi következményeket szenved el, azaz perifériára szorítják egy olyan véleménye vagy cselekedete miatt, amely egyébként nem törvénybe ütköző, és a szólásszabadság kereteibe is belefér. Történelmi előzménye ennek a bojkott, melynek többnyire politikai vagy gazdasági aspektusa is van, és jellemzően erőszakmentes. Amikor azonban egy erőszakosan viselkedő színházi vezetőnek szűkítik a munkalehetőségeit abban a környezetben, ahol abuzívan járt el, az nem cancel culture, hanem következmény és felelősségre vonás. Természetesen az is tény, hogy egy előkészített premiert, egy éppen zajló előadás-sorozatot mással lecserélni sok százezer eurós nagyságrendű költséggel és számos jogi következménnyel is jár, ami nem könnyíti meg a kérdés etikai szempontok szerinti vizsgálatát, mérlegelését. Ráadásul, akire itt a cancel culture igen brutális módon lesújtott, az Wiebke Hüstler tánckritikus. Őt érte ugyanis fizikai támadás egy független napilap kereteibe gond nélkül illeszkedő véleménye miatt, azzal a céllal, hogy nyilvánosan megszégyenítsék. Ráadásul a táncvilág egy részét később sem Goecke tette, hanem az foglalkoztatta, milyen kritikusi véleménynyilvánítás indokolhatja valaki „cancelelését”.

Ön/uralom

Egy másik tematizálási irány a hatalommal való visszaélés a német színházi közösségekben és általában a táncban (a szerző korábbi cikkei a témában itt és itt, a szerk.), továbbá az a kettős mérce, amely egy művészeti vezetőt, koreográfust – a tehetségétől függetlenül – privilegizált helyzetbe hoz a táncművészekhez képest. Erről publikált Adil Laraki, az Esseni Opera üzemi tanácsának elnöke, a GDBA szakszervezet észak-rajna–vesztfáliai területi elnöke, szakíró,^[44] aki nem egyedi esetként kezeli az ügyet, hanem strukturális problémákat lát a háttérben. A FAZ vezető szerkesztője, Jürgen Kaube arra mutat rá, hogy a zseniális művész archetípusát keretező hiedelmek privilegizált helyzetbe hozzák Goeckét, amivel ő vissza is él.^[45] Egy másik szakíró, Christine Wahl külön kiemeli, hogy hogyan próbál áldozatként pózolni az agresszor, és hogyan igyekszik a kritikusi hangnemet verbális erőszakként beállítva a fizikai erőszakkal azonos súlyúnak feltüntetni.^[46] A Német Táncszövetség állásfoglalása is a hatalmi visszaélésre és a diszkrimináció elleni fellépésre helyezi a hangsúlyt.^[47]

Ez a finom részlet át is vezet az ügy szempontjából legkevésbé feltárt aspektusra: lehet-e, érdemes-e a nők elleni, gender alapú erőszakként tekinteni arra, ami Hüsterrel történt? Hannah Schmidt a kritikus női hangok erőszakos és nyilvános megszégyenítéssel járó elhallgattatásának tipikus példáját látja megvalósulni ebben az esetben.^[48] Meglepő módon erre az interpretációra maga Goecke is céloz, bár más előjellel: „Ha én nő lennék, a kritikus pedig egy férfi, másként értékelnék, ami történt.”^[49] A hatalommal való visszaélés narratíváját erősíti az is, ahogyan Goecke a saját tettére reflektált. A szünetbeli inzultus után Goecke végignézte a következő felvonást, majd felment a színpadra, csókokat dobált a közönségnek és ünnepeltette magát.^[50] A három egyfelvonásosból álló est (Hit, szeretet, remény) két koreográfiája premier volt, de Goecke munkája nem. Hüster elmondása szerint a mosdóból távozva találkozott a színház intendánsőjével, Laura Bermannal, aki tőle értesült az eseményekről – Bermann mégsem akadályozta meg, hogy Goecke később a színpadon kiélvezze a sikert. Ahogyan már utaltam rá, Goecke az áldozattól nem kért elnézést, csak a tettéért, de azt is annyi kifogással, oly sok mentő körülményt emlegetve, hogy többen – köztük az áldozat is – vitatják, hogy ez bocsánatkérés-e egyáltalán.^[51] Goecke alapvetően csak az eszközzel (kutyaürülék) kapcsolatban fogalmazott meg önkritikát, a támadással kapcsolatban nem. A The New York Times által megkérdezett kritikusok egyike, Juan Michael Porter utalt egy 2016-os e-mailre, amelyben Goecke a HuffPostnak írt véleménye miatt számonkérte őt, hogy mégis kinek gondolja magát, és miért hiszi azt, hogy kritizálhatja a világ legnagyobb koreográfusait. Majd, miután választ nem kapott, a koreográfus egy újabb e-mailben gyávának nevezve inzultálta Portert.^[52] Egy tanulságos magyar példa a kritikai visszhang kezelésére alkotói oldalról: „Ami kevesebb, mint hódoló rajongás, az már fáj. De a fájdalmat, az ebből következő indulatot és vadságot kordában illik tartani” – idézi Nánay István A kritika és „kritikája” című cikkében Mácsai Pált.^[53]

Szervezeti kérdések

Tanulságok a szervezetfejlesztés és a menedzsment szempontjaiból is vannak. Bár több sajtóorgánum arról számolt be, hogy Goeckét kirúgta a Hannoveri Opera, a balettigazgató valójában közös megegyezéssel távozott a posztjáról néhány nappal a kitiltás után. Ennek a különbségnek kiemelt relevanciája van. Németországban azonnali kirúgás esetén írásban is indokolni kell az okokat, ráadásul úgy, hogy az a bíróság előtt is megálljon, hiszen az egyoldalú szerződésbontást az érintett jogilag többnyire megtámadja. A közös megegyezéssel hosszas jogi procedúrát kerül el a színház, ami a gyakorlatban ez alkalommal azt jelentette, hogy Goecke  munkaügyi szempontból „tisztán” távozott, még az is felmerült, hogy végkielégítéssel váljanak meg tőle.^[54] A rendőrségi feljelentés után gyorsan ügyészségi szakaszba lépett a nyomozás, de ítélet jó ideig nem várható. A „közös megegyezéssel” történő szerződésbontás nem ritka lépés a munkaadóktól a hatalommal való visszaélés vagy annak gyanúja esetén: hasonló módon járt el a Magyar Táncművészeti Egyetem^[55] is azokban az ügyekben, amelyeket Galavits Patrik^[56] tárt fel cikksorozatában^[57] az azóta megszűnt azonnali.hu portálon.

A Hannoveri Állami Operaház épülete. Fotó: Hans Permana

Szintén szervezeti problémák indikátora, hogy nem indult etikai eljárás sem az ügyben. Sok vezető úgy gondolja, hogy egy etikai eljárás célja a büntetés, felelősök keresése, így nincs értelme ilyet kezdeményezni, ha a problémás munkavállalótól már megszabadultak, ez azonban tévedés. Az etikai vizsgálat elsősorban egy diagnosztikus és szervezetfejlesztési módszer, amely nem valaki ellen irányul, hanem segíthet feltárni a problémák okait, összefüggéseit, a szervezetben jelen lévő hiedelmeket és szokásokat – ami érzékenyítő tréningek, oktatási programok, vezetői coaching tervezéséhez adhat információt –, illetve kirajzolhatja azokat a pontokat, amelyek figyelembevételével sikeresen lehet javaslatokat tenni a szervezeti kultúra átformálására stb. Természetesen ehhez belső etikai kódex is szükséges. Ilyen dokumentuma a Hannoveri Operaháznak nincs – és igen kevés színháznak van Németországban. Az egyetlen részletes etikai vizsgálat, amelyről tudomásom van, a Berlini Állami Balettiskolát érintette 2020-ban.

Goecke távozása után a társulat vezetését 2024-ig a jelenlegi menedzser, Christian Blossfeld veszi át, nincs tehát törekvés a radikális megújulásra. A színházi közösségek sikeres és etikus vezetéséhez szükséges tudás és készségek fejleszthetők, elsajátíthatók. Azokat a tehetséges táncművészeket, koreográfusokat, akik szakmai vezetőként képzelik el a jövőjüket, komplex programokkal (executive és leadership coachinggal és tréningekkel, megfelelő asszisztensekkel) kellene ebben támogatni, hogy jól boldoguljanak. Bizonyos felelősségi körök esetén pszichológiai alkalmassági vizsgálatok is indokoltak lehetnek – a zürichi kanton színházvezető-választási gyakorlatához hasonlóan.

Az arc jelentősége

Megoszlanak a vélemények arról, hogy Goecke hirtelen felindulásból vagy valamennyire tervezetten cselekedett-e. Egy dolog azonban biztos: az a kifinomult művészi ösztön, amely Goeckét a pályáján vezette és a tehetségét a csúcsra repítette, tudattalanul is segített neki kiválasztani a legerősebb archetipikus jelképeket, melyekkel Hüster ellen fellépett.

Az ember szociális lény, társas kapcsolatai különösen összetettek. Az interperszonális viszonyok megfelelő ápolásának egyik legfontosabb eszköze: az arcok azonosítása. Az ember azon kevés fajok egyike, amelyik képes felismerni a saját tükörképét, arcunk az önazonosságunk egyik alapköve. Az emberi arc minden kultúrkörben kiemelt jelentőséggel bír: az, hogy mit szabad vagy mit nem szabad tenni vele, igen erős közösség- és identitásformáló erő. Az arc tetoválása, módosítása, kifestése, eltakarása vagy felfedése kifinomult társadalmi üzenetek egész sorát hordozhatja, vallási rituálék tárgya. Az arc az egyik legfontosabb érzékelési és kommunikációs felületünk.

Ebből szinte automatikusan következik, hogy az emberi arc a társadalmi és egyéni megszégyenítéseknek és rituáléknak is fontos célpontja, mivel az egyén identitását lehet megtámadni általa. Ezek a rituálék a történelem során fokozatosan enyhültek: az ókori Rómában a rágalmazók homlokára még vassal égettek jelet,^[58] az orr levágása a középkorig általános büntetés volt a világ számos részén. Az arc megszégyenítésének következményei nem feltétlenül voltak és ma sem feltétlenül arányosak az arcot ért fizikai erőhatás mértékével: az arcot csak meglegyintő vékony kesztyű halálos párbajra hívott, arcon köpni valakit a legmélyebb megvetés jele. Van olyan nézet, mely szerint a középkor végét az anagni pofonhoz köthetjük: amikor az itáliai nemes, Sciarra Colonna, Szép Fülöp francia király szövetségese nyilvánosan pofon ütötte VII. Bonifác pápát, aki a legenda szerint belehalt a szégyenbe.^[59]

Az arcot célzó csonkítások egy speciális területe a kifejezetten nőellenes erőszakként jellemezhető savas támadás.^[60] A 19. században nevezték el ezt a típusú erőszakot vitriolage-nak az orvosi és kriminológiai szaknyelvben, utalva a kénsav köznyelvi elnevezésére, a vitriolra. A később jelzőként is használt vitriol(os) kifejezés szinte összeforrt a kemény hangú színházi kritika fogalmával.^[61]

Goecke el is mondta egy korábban már idézett interjúban, hogy tisztában van vele, milyen erős szimbolikája van a tettének. De lehet, hogy még ő sem értette meg, mennyire mélyek ezek a jelképek. Hogy mit jelent pontosan a nyilvános megszégyenítésnek ez a speciális koreográfiája, amit Hüster ellen elkövetett: hogy a kritikusnő arcát közönség előtt beborítja hűséges kutyája ürülékével, majd ezek után megnézi saját kreációjának az előadását, és felmegy a színpadra meghajolni – mindezt a farsangi időszakban.^[62]

Premier. Merde!^[63]

Hogyan tovább?

Mit tanulhat ebből az esetből a táncélet, hogyan építhetnénk olyan biztonságos, kreatív közösségeket, ahol a strukturális keretek az abúzus ellen hatnak, és segítik az önreflexiót, a growth-mindset kialakulását és az erőszakmenetes kommunikációt? Wiebke Hüster vetette fel a beszélgetésünk során, hogy egy olyan munkarend, ami Goeckére is jellemző volt az utóbbi években, egyáltalán nem példátlan, és nagyon megterhelő. Ő azt látja, hogy az egzisztenciális biztonság, a stabilabb szerződések és a hosszú távú munkaviszonyok nemcsak a táncművészek, hanem a koreográfusok számára is teret adhatnának a személyiségük fejlődéséhez és az etikusabb rutinok kialakításához. Arról is beszélt, hogy az egyes koreográfus-igazgatók munkáira épülő repertoárok is túlzott hatalmi koncentrációhoz vezetnek, egy sokszínűbb válogatás azonban, amelyben a klasszikusok is újra megjelennek, ez ellen hathat, ráadásul szélesebb közönségréteget is tudna bevonzani. A cikk írása során nagyon sok visszajelzést kaptam arra vonatkozólag, amiről az utóbbi évek során már többször is írtam: hogy a tehetséges és karizmatikus művész nem lesz automatikusan jó vezető, de a 21. századi vezetői készségek tanulhatók és fejleszthetők, ezt elvárni és szisztematikusan segíteni pedig alapvető fontosságú. Itt az ideje annak, hogy a színházi közösségeket annak lássuk, amik: ezek ugyanúgy szervezetek és csapatok, mint azok a nem színházi teamek, amelyeknek az egészséges működéséhez a szervezetfejlesztésnek jól bevált, gazdag és differenciált eszköztára van. Ezeket a szervezetfejlesztési módszereket megfelelő szakemberek segítségével alkalmazni és adaptálni lehet a színházakra. Mindannyiunk érdeke, hogy közösségi összefogással megteremtsük annak a feltételeit, hogy miközben a tehetséges alkotók és előadók művészetükben is kiteljesedhetnek, kreatív energiáik magukat és a környezetüket elsősorban védjék és építsék.

^[1] https://www.ndr.de/kultur/buehne/Hundekot-Attacke-Staatsanwaltschaft-ermittelt-gegen-Goecke,goecke186.html
^[2] Ez valóban így van, a bő vizes arcmosás aktiválja a levegő víz alatti visszatartásának ősi reflexét, a vagus ideget tonizálja. Lásd Robert RICHER, Janis ZENKNER, Arne KÜDERLE, Nicolas ROHLEDER, Bjoern M. ESKOFIER, „Vagus activation by Cold Face Test reduces acute psychosocial stress responses”, Scientific Reports 12, 19270 (2022), https://www.nature.com/articles/s41598-022-23222-9
^[3] https://www.faz.net/aktuell/feuilleton/buehne-und-konzert/wiebke-huesters-theaterkritik-ueber-marco-goeckes-neues-stueck-18669800.html
^[4] https://www.nature.com/articles/s41598-022-23222-9
^[5] Magyar Nemzet 63, 237 (2000. október 22.)
^[6] https://www.verlagshaus-jaumann.de/inhalt.ein-buch-hommage-an-marco-goecke-der-mit-den-armen-tanzt.2916319b-4fd2-4811-bc18-bb993bd7f2f2.html
^[7] https://www.ndt.nl/en/story/associate-choreographer-marco-goecke/
^[8] https://www.ilona-landgraf.com/2015/05/still-enigmatic/
^[9] https://www.nachtkritik.de/index.php?option=com_content&view=article&id=14255:hauschoreograph-marco-goecke-beim-stuttgarter-ballett-nicht-verlaengert&catid=126&Itemid=100890
^[10] https://www.ndt.nl/content/uploads/2023/02/STATEMENT-UND-ENTSCHULDIGUNG-VON-MARCO-GOECKE-ZUM-VORFALL-AM-11.2.23-IN-DER-STAATSOPER-HANNOVER.pdf
^[11] https://www.ndr.de/nachrichten/info/Hannover-Ballettchef-nach-Hundekot-Attacke-suspendiert,ndrinfo42340.html
^[12] https://www.nytimes.com/2023/02/16/arts/dance/goecke-dog-feces-critic.html
^[13] https://twitter.com/LauraCappelle/status/1625096212545249282?cxt=HHwWhIC9qaWZwI0tAAAA
^[14] https://twitter.com/sio_burke/status/1625492999177388038?cxt=HHwWjIDSjajR9I4tAAAA
^[15] https://www.nytimes.com/2023/02/16/arts/dance/goecke-dog-feces-critic.html
^[16] https://www.sueddeutsche.de/meinung/aktuelles-lexikon-hausverbot-1.5751142
^[17] https://www.zeit.de/kultur/2023-02/hundekot-attacke-staatsoper-hannover-marco-goecke
^[18] https://www.sueddeutsche.de/kultur/theater-mannheim-nationaltheater-mannheim-verzichtet-auf-goecke-choreografie-dpa.urn-newsml-dpa-com-20090101-230223-99-706875
^[19] https://www.ndt.nl/en/statement-incident-marco-goecke/
^[20] https://mein-stuttgart.com/trotz-hundekot-skandal-goecke-bleibt-choreograf-in-stuttgart/
^[21] https://www.theaterkrant.nl/nieuws/ndt-schort-samenwerking-met-goecke-op/
^[22] https://tanz.media/240820-2/
^[23] https://szinhaz.net/2018/01/30/simon-hatala-boglarka-elszerzodik-vagy-marad-de-hallgat/
^[24] https://twitter.com/DJVNieders/status/1624762421851160577
^[25] https://www.faz.net/agenturmeldungen/dpa/oberbuergermeiste r-begruesst-suspendierung-von-ballettchef-18677510.html
^[26] https://www.faz.net/aktuell/feuilleton/amerikas-theaterkritiker-zum-fall-goecke-18690523.html
^[27] https://www.wp.de/region/sauer-und-siegerland/hundekot-ins-gesicht-gerieben-machtmissbrauch-im-theater-id237638545.html
^[28] https://headtopics.com/de/ausbleibender-kniefall-marco-goecke-rechtfertigt-sich-nach-hundekotangriff-35444173
^[29] https://www.spiegel.de/politik/deutschland/shit-happens-a-a8b2f27e-04da-40b1-8103-7fd1bb4d1530
^[30] https://szinhaz.net/2020/02/08/nanay-istvan-a-kritika-es-kritikaja/
^[31] https://www.ndr.de/kultur/buehne/John-Neumeier-beendet-letzte-Spielzeit-mit-Epilog-in-Hamburg,neumeier272.html
^[32] https://rp-online.de/kultur/hundekot-attacke-in-hannover-ballettchef-demis-volpi-aus-duesseldorf-spricht-ueber-kunst-und-kritik_aid-84886127
^[33] https://www.dw.com/en/german-ballet-director-axed-over-dog-feces-attack-on-critic/a-64730450
^[34] https://www.ndr.de/kultur/sendungen/nachgedacht/Ein-Haeuflein-unterm-Mikroskop,nachgedachtsolloch102.html
^[35] https://www.nytimes.com/2023/02/16/arts/dance/goecke-dog-feces-critic.html
^[36], Nathalia Dib SILVA, Roberta Dias CAMPOS, „The 2.0 critic: Blended discourses in blogging”, Latin American Business Review 20, 2 (2019): 109–133.
^[37] https://www.forbes.com/sites/markfaithfull/2023/02/03/could-the-tiktok-deinfluencing-backlash-topple-influencer-culture/
^[38] https://www.theaterkrant.nl/nieuws/open-brief-nederlandse-kunstcritici-aan-ndt-neem-uw-verantwoordelijkheid/
^[39] Oscar WILDE, Dorian Gray arcképe, ford. KOSZTOLÁNYI Dezső, Szeged: Lazi, 2006.
^[40] https://www.nytimes.com/2023/02/16/arts/dance/goecke-dog-feces-critic.html
^[41] https://www.rnd.de/kultur/hundekot-attacke-journalistin-lehnt-marco-goeckes-entschuldigung-ab-2U34JV3TBTIOSZWS22NRVVFC3U.html
^[42] https://www.zeit.de/zustimmung?url=https%3A%2F%2Fwww.zeit.de%2Fkultur%2F2023-02%2Fmarco-goecke-staatsoper-hannover-ballett-vertragsaufloesung-pressekonferenz%2Fkomplettansicht
^[43] https://www.goodto.com/entertainment/what-is-cancel-culture-607262
^[44] https://www.wp.de/region/sauer-und-siegerland/hundekot-ins-gesicht-gerieben-machtmissbrauch-im-theater-id237638545.html
^[45] https://www.faz.net/aktuell/feuilleton/marco-goeckes-entschuldigung-nach-angriff-aufrichtig-18678636.html
^[46] https://nachtkritik.de/index.php?option=com_content&view=article&id=22099:zu-marco-goeckes-angriff-auf-die-kritikerin-wiebke-huester-und-die-folgende-debatte-ein-kommentar-von-christine-wahl&catid=101:debatte&Itemid=84
^[47] https://www.dachverband-tanz.de/home (2023.02.24.)
^[48] https://van-magazin.de/mag/wiebke-huester-angriff/
^[49] https://www.nytimes.com/2023/02/16/arts/dance/goecke-dog-feces-critic.html
^[50] https://www.theneweuropean.co.uk/dog-poo-marco-goecke-ballet-germany/
^[51] https://www.washingtonpost.com/world/german-ballet-director-issues-apology-over-feces-attack/2023/02/14/823bae6c-ac86-11ed-b0ba-9f4244c6e5da_story.html
^[52] https://www.nytimes.com/2023/02/16/arts/dance/goecke-dog-feces-critic.html
^[53] https://szinhaz.net/2020/02/08/nanay-istvan-a-kritika-es-kritikaja/
^[54] https://www.sat1regional.de/nach-hundekot-attacke-staatsoper-und-goecke-trennen-sich-in-beiderseitigem-einvernehmen/
^[55] https://merce.hu/2020/08/28/kozos-megegyezessel-tavozik-a-tancmuveszeti-visszaelesekkel-vadolt-oktatoja/
^[56] https://www.facebook.com/journalist.pat
^[57] https://web.archive.org/web/20220625043453/https://azonnali.hu/cikk/20200727_-egyszer-csak-azt-lattam-hogy-fel-le-mozog-a-feje-a-labam-kozott-balettintezet-eroszak-zaklatas
^[58] „Lex Remmia” in R. E. SMITH, „The Law of Libel At Rome 1”, The Classical Quarterly 1, 3-4 (1951): 169–182.
^[59] Jörg Schwarz, Abkehr vom päpstlichen Krönungsanspruch. Das Kaisertum Ludwigs des Bayern und der römische Adel”, in Hubertus SEIBERT, ed., Ludwig der Bayer (1314-1347). Reich und Herrschaft im Wandel (Regensburg: Schnell & Steiner, 2014), 119–146, 126.
^[60] Jane WELSH, „It was like burning in Hell”: A comparative exploration of acid attack violence, Doktori értekezés, The University of North Carolina at Chapel Hill, 2009.
^[61] A ’vitriolic’ jelző először 1841-ben jelenik meg az Old English Dictionaryben. Lásd Aaron MATZ, „Some Versions of Vitriol (the Novel circa 1890)”, Novel: A Forum on Fiction 42, 1 (2009): 23–39.
^[62] Amikor „[m]ég a’ Keresztyének között-is sok rendetlen tréfás vétkes dolgok mentenek véghez. Mert némellyek lárvákat vettenek, külömböző nemnek ruhájában öltözenek sok vásottságot fesletséget vittenek véghez: némellyek sok-féle figúrás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat Pokolbúl jöttlelkeknek: mellyre nézve hellyessen mondották sokan Ördögök’ Innepének.” Bod Péter, Szent Heortokrátes, avagy a keresztyének között elő fordúló innepeknek és a rendes Kalendáriómban fel-jegyeztetett szenteknek rövid historiájok, melly a szava bé-vehető hiteles Irókból egybe szedegettetett és magyarra fordíttatott közönséges haszonra íntéztetett, egy bújdosó magyar Bód Péter által 1757. esztendőben (Pozsony: Véber Simon Péter, 1786), 52–53.
^[63] Francia nyelvterületen használt kifejezés, az előadás előtti színházi jókívánság, jelentése „szar”, magyar megfelelője nagyjából: „Egy kalappal!” Eredete részben ősi démonűző hiedelmekre vezethető vissza, részben arra, hogy a 19. században a gazdag patrónusok hintói sok trágyát hagytak a színház körül, és minél több támogató érkezett, annál több volt a trágya.