Szociális érzékenység. Egy gyakran ismételt, már-már közhellyé vált kifejezés, elvárás, amely a társadalom felől jön és a társadalom felé irányul. A közbeszéd tárgya, és mint olyan, a művészet feladata, hogy reflektáljon rá. A Füge Produkció és az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületének (ESZME) előadása erre tesz többé-kevésbé sikeres kísérletet.

Fotók: Gulyás Dóra

Édouard Louis azonos című könyve egy fiatal férfi apjához címzett lírai hangvételű monológja. Eredetileg nem színházi szöveg, a bevezetőben mégis egy színpadi képet vázol fel: apa és fia egymás mellett állnak, csak a fiú beszél, s kérdéseket tesz fel, melyekre nem kap választ. Gyermekkori történeteket idéz fel, beszélgetéseket játszik vissza fejben az apjáról, legritkább esetben az apjával; ő ugyanis soha nem mesélt magáról. Louis műve egy saját magát kereső, környezetét, s legfőképpen apját megérteni próbáló fiatal férfi kétségbeesett nyomozása, hogy feltárja, miért csúszott félre az apja élete.

Kovács Domokos és Szenteczki Zita rendezése a bábszínház eszközeiből indul ki, melyet fokozatosan egyre nagyobb mértékben egészít ki a kortárs tánc, s a produkció végül politikai kiáltványba fordul át. Izgalmas kombináció, hiszen egy előadáson belül több oldalukat is felvillanthatják a játszók (Bánky Sára, Bartos Ági, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Hrisztov Toma, L. Nagy Attila, Szekeres Máté), akár egy egyetemi vizsgaelőadásban. A színészek kétségkívül a bábos jelenetekben érzik magukat leginkább biztonságban, ami érthető, hiszen mindannyian a 2022-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett bábszínészosztály hallgatói voltak. Összeszokott csapat, akik lubickolnak a közös jelenetekben, színpadi mozgásuk tökéletesen összehangolt, testük egyes momentumokban szinte teljesen egymásba fonódik, egy nagy emberi masszát alkotva. Erre a legszebb példa a kerekesszékben ülő apa megformálása saját testükkel, egy-egy tárggyal kiegészítve – törzsként egy gerincfűző szolgál, az egyik lábat egy próbababa lába adja, a fej pedig egy üres tekintetű bábfej. Élő és élettelen együttesen alkotja ezt a képet.

A színpad széleit próbababák különböző, néhány jelenetben a játékba is bevont testrészei borítják – különálló törzsek és fejek, karok és lábak -, melyek vélhetően a társadalom széttöredezettségét szimbolizálják (látvány: Lázár Helga). Ezeknek a testrészeknek az elhelyezése véletlenszerűnek tűnik, bár a háttérben húzódó kompozíció – a felfelé fordított lábak egy csoportja, a nekik és egy járókeretnek támaszkodó fej nélküli férfitest – talán vonatkoztatható a társadalom és a politika kapcsolatára. Egyik sincs a másik nélkül, elhelyezkedésük mégis természetellenes, kapcsolatuk nem kiegyensúlyozott.

A test nemcsak a díszlet részeként kap nagy szerepet, hanem a kortárs tánc műfajára nagyban támaszkodó előadás fontos kifejezőeszköze is. A történet középpontjában álló fiatal férfi monológját, melyet felváltva tolmácsolnak az alkotók, táncetűdök kísérik. Abban, hogy egy adott monológot miért éppen az a színész mond, aki, nem találtam különösebb rendezőelvet azon túl, hogy az anyához kapcsolódó emlékek elmesélői elsősorban a női alkotók, a fiú identitáskereséről és melegségének megéléséről pedig a flitteres női ruhát viselő L. Nagy Attila mesél (dramaturg: Bíró Bence). Az adott történetet felidéző színész rendszerint a színpad elején áll, mögötte, a színpad közepén pedig egy-egy táncedűtöd látunk. A tánc vizualitása szépen egészíti ki a hallott szöveget, a monológok olykor a mozdulatok narrációjául szolgálnak. Más kérdés azonban, hogy a vizuális hatáson túl mi a tánc funkciója; a mozgás olykor egyfajta pótcselekvésnek hat, elterelve a figyelmet arról, hogy a báb nélkül félkarú óriásnak tetsző színészek nem érzik magukat komfortosan a kizárólag prózai eszközöket használó jelenetekben.

A mozgáshoz szorosan kapcsolódó a capella dalok ugyancsak biztonságos terepet jelentenek a játszóknak, ahol az egyén háttérbe szorul, s a közösség, a közös alkotás kerül főszerepbe (zene: Kákonyi Árpád). A szülőknek előadott minikoncert felidézője L. Nagy Attila, játéka egy apja figyelméért és elismeréséért áhítozó, identitását kereső gyermek lelki világának tökéletes lenyomata. A kezdeti büszkeség fokozatosan fordul át kétségbeesésbe, Britney Spears Oops!… I Did It Again-jének színes-szagos feldolgozását egyre sűrűbben szakítják meg a „Nézd, Apa!” felkiáltások, s L. Nagy kezdetben gyermekien csillogó tekintete minden egyes elénekelt sor után egyre ijedtebb, hiszen a vágyott elismerés elmarad, a melegséget nyíltan elítélő apa rá sem bír nézni a női ruhában parádézó fiára.

Az előadás a témájából adódóan tele van feszültséggel, hiszen a fiú valósága apjáénak szöges ellentéte. A cél mégsem az ítélkezés, az apa nem egy démonizált figura, ennél sokkal fontosabb szerepet játszik a megértés és elfogadás, elsőként a fiú, végül pedig az apa részéről is. A produkció egészen az utolsó jelenetig ezekre a személyes konfliktusokra fókuszál, majd éles váltás következik, amelyben már a negatív kritika megfogalmazása is helyet kap. Hrisztov Toma tolmácsolásában képet kapunk a franciaországi szociális rendszer egyenlőtlenségéről, s olyan politikai döntésekkel, intézkedésekkel szembesülünk, melyek ellehetetlenítik a segítségre szorulók tényleges megsegítését. Szó esik egyes gyógyszerek állami támogatásának megszüntetéséről, munkatörvényekről, melyek miatt az apa egy munkahelyi baleset okozta rossz egészségi állapota ellenére dolgozni kényszerül, s legfőképpen politikusokról, akiket a fiú a szociális egyenlőtlenségért, s apja haláláért (jobban mondva a halállal szinte egyenértékű ellehetetlenüléséért) okol – a teljesség igénye nélkül elhangzik Jacques Chirac, Nicolas Sarkozy, Emmanuel Macron és Myriam El Khomri neve.

A produkció ezen a ponton politikai kiáltványba fordul át. Hrisztov Toma mellé egy-egy mikrofonállvánnyal sorakoznak fel a többiek, magyar politikusok beszédeiből idéznek, megint csak a teljesség igénye nélkül Szijjártó Péter, Orbán Viktor, Rétvári Bence, Gulyás Gergely és Lázár János szavai visszhangoznak munka alapú társadalomról, arról, hogy nem szégyen dolgozni, és aki nem vitte semmire, annyit is ér; és arról, hogy legyen állása minden munkaképes embernek. Szó esik a 2018-as túlóratörvényről is, majd ez a szembesítés a 2022-es új szociális törvény éles bírálatába fut ki. Édouard Louis amellett érvel könyvében, hogy a szociális egyenlőtlenségeket okozó politikusok neveit meg kell ismernie mindenkinek. Az alkotók ezt a gondolatot átemelik a magyar környezetbe, s egyenként felolvassák annak a 134 országgyűlési képviselőnek a nevét, akik elfogadták azt az új szociális törvényt, amely az állam szerepét az egyénekért vállalt felelősség tekintetében az utolsó helyre teszi. Ebben a jelenetben a produkció túlmutat egy francia szerző önéletrajzi ihletésű könyvének színpadra állításán, s okoz némi fejtörést, hogy a színpadon állók a jelenetben szereplőként vagy magánemberként vannak jelen. Ezt a bizonytalanságot a zárómondat, a Titanic c. filmből vett idézet tisztázza, ha tisztázza: „Uraim, megtiszteltetés volt Önökkel játszani.”.

Kovács Domokos és Szenteczki Zita rendezése kétségkívül fontos előadás, amely az egyén szintjétől fokozatosan távolodva világít meg egy rendszerszintű problémát. Az egyén felett nem ítélkezik, a politikai elit felett annál inkább. S bár helyenként úgy tűnhet, hogy a játszóknak nagy falat egy ennyire összetett eszköztárból építkező előadás, a produkció teljesíti a színház egyik legfontosabb feladatát: reflektál egy létező össztársadalmi problémára, a kiszakadt szociális védőhálóra.

Mi? Édouard Louis: Ki ölte meg az apámat
Hol? Jurányi Ház
Kik? Rendezők: Kovács Domokos, Szenteczki Zita. Szereplők: Bánky Sára, Bartos Ági, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Hrisztov Toma, L. Nagy Attila, Szekeres Máté. Látvány: Lázár Helga. Zene: Kákonyi Árpád. Dramaturg: Bíró Bence. Fordító: Pallai Mara. Asszisztens: Szirtes Lili Lujza. Produkciós vezető: Gulyás Dóra.