Bazsányi Sándor: Szép új világ, mechanikus narancslével, avagy a biopolitikán túli bioetika esélyei a Táp Színház szerint
Számos érvényes, bár nem feltétlenül szívderítő leírását ismerjük a valóságunknak. Ezek egyikét A szexualitás története című vállalkozás szerzőjétől, Michel Foucault-tól kapjuk, aki a mindenkori hatalomgyakorlásnak kiszolgáltatott szexualitás biopolitikai mátrixán belül kereste az egyén szabadságának, azaz szabadságelvű szexuális döntéseinek és viselkedésformáinak a hagyományait és lehetőségeit (társadalomtudósként és magánemberként is). Egyrészt ebből – a Lestyán Attila által megtestesített Foucault-ból és foucault-izmusból – főz előadást a TÁP Színház a Jurányi Házban, Lénárd Róbert és Selmeczi Bea szövege nyomán, az előbbi rendezésében. Másrészt mellé teszi a testet (és a lelket, tehát az ember nevet viselő összetett tákolmányt) uraló biopolitika egyik leglidércesebb irodalmi disztópiáját, A fegyencgyarmaton című Kafka-elbeszélést, pontosabban az ott ábrázolt eszközt, a bűnös ember testére a büntetés épületes üzenetét rávéső boronát. (A lidérces borona átfogó, metaforikusan mechanikus szerepéről majd később…)
De mindez inkább csak kiindulópontja annak az állapotleírásnak, amelyet jó ideje látunk és tapasztalunk magunk körül. És nem csak a szédítő nagyvilágban, hanem a globális társadalmi-kulturális folyamatoknak kiszolgáltatott kisországunkban is. Amit az 1989-es rendszerváltozás évében még „az égi és a földi szerelemről” (többek között Foucault szexualitáselemzéséről is) lelkesen értekező Nádas Péter A szabadság tréningjei című, 1999-es, következésképpen jóval rezignáltabb hangfekvésű esszéjében így foglal össze (engedtessék meg, hogy idézzek innen egy hosszabb, játékosan retorizált szövegtrillát): „E fantasztikus évtizedben a feketék a jogaikon túl fölismerték a saját szépségüket. Gomba módra megszaporodtak, duzzadtak a kis egyházak és a szekták. Megalapították önálló egyleteiket és újságjaikat a szadisták, a mazochisták, az onanisták, s külön csoportot alkottak azok a radikális leszbikusok, akik élesen elutasítottak mindenféle férfiakkal való közösködést, mivel a penetráció puszta lehetőségét azonosították a politikai elnyomással. Megint külön csoportot alkottak azok a mérsékeltek, akik meleg férfiakkal csináltattak maguknak utódokat, de ugyanígy külön csoportokba tömörültek, más bárokba jártak, másféle ruhákat viseltek, sőt a bajuszukat és a hajukat is másként vágatták azok a férfiak, akik az orális, az anális, az urinális vagy éppen a fekális örömöket részesítették előnyben avagy bőrben, lakkban űzték, aktívan, passzívan.” Az erősen ironikus dallamvezetésű s így a kritikai elemzés igényét sejtető enumerációt követi pár oldallal később az alábbi summázat: „olyan ez a szép új világ, mintha összefüggéstelen képek óriási halmaza lenne, s a szabadság azt jelentené, hogy körülményeim realitása mindig erősebb, mint az értelmezés igénye vagy az orientációs pontok megtalálásának morális kötelezettsége.”
Az „orientációs pontokat” természetesen nem kívülről, nem hatalmi szándékokkal és eszközökkel kellene kijelölni, hanem mindenki a maga reflektált szabadsággyakorlása során kellene, hogy megtalálja azokat, mégpedig az adott „körülmények realitása” szerint (vagy talán, ha úgy alakul, annak ellenére). És hogy mit tehet a „realitás” és a „moralitás” nagy modernista keresztjére szegezett egyén – és most nem tudok nem az előadás rózsaszínű andráskeresztjére gondolni – a maga alkata és igénye szerint? Szétnéz, gondolkodik és cselekszik. Ahogyan például Nádas is kitartóan keresi a saját „orientációs pontjait” a maga (egy)személyes „morális kötelezettségéből” fakadóan. Tehát szétnéz, gondolkodik és cselekszik (azon belül szövegeket és könyveket ír). És a javallata nyomán ezt kellene, pontosabban lehetne tenni mindnyájunknak. A kultúra minden egyes játékosának, közöttük színházcsinálóknak és színházlátogatóknak.
Állapotleírást említettem az imént. Állapotelemzést viszont nem érzékeltem a TÁP Színház új produkciójában. Legfeljebb harsány teátralizálást. Ami a színház elsődleges dolga. Mármint az egyik elsődleges dolga. A másik meg valamiféle értelmezés volna – a dulce et utile klasszikus kettősségének jegyében. Ám bárhogyan figyeltem is a majd’ kétórás előadás során, nem igazán vettem észre a leírás harsányságán túli értelmezés szándékát. Miközben persze mértéken felül örültem annak, amit kaptam: nevettem, amikor nevetni kellett, illetve – a biopolitika liberalizálásának jegyében, hiszen nem nevetőgépek vagyunk a nevetésgyárban – amikor lehetett. Ki-ki a maga felszabadult módján örült (jómagam történetesen a csöndesebbek közé tartoztam) a felszabadított test sokféleségének karnevalisztikus seregszemléjén. Volt itt minden, amiről a fenti Nádas-idézet is beszél, sőt még több, és még annál is több: az eleve sokféle szexuális identitás retorikus-parodisztikus felsokszorozása. A kinek a pap, kinek a papné és a van, aki forrón szereti népi-popkulturális bölcsességének lendületes továbbhajtása nyomán.
És ezen a téren tényleg minden, vagy majdnem minden rendben volt (a majdnem egyéni ízlés dolga): megfelelő ritmusban követték egymást a többnyire parodisztikus monológok, párbeszédek, dalbetétek és koreografált testmutatványok (díszlet: Boros Eszter Anna; zene: Zságer-Varga Ákos). És a zárlat hatásosan halkra srófolt vallomásmonológja (Martinkovics Mátétól) is jól állt az inkább harsogó, semmint duruzsoló hanghordozású előadásnak. Továbbá a néhány alkalmi kellékkel ellátott, uniformizált jelmez (Jákóhalmi Zsófia) is telibe találta az előadás jellegét: az öt színész (a már említettek mellett: Medveczky Balázs, Sárközi-Nagy Ilona és Szabó Veronika) mindegyike olyan kapucnis overállt viselt, amely nekem leginkább – nyilván a tárgy okán – a bevetés előtti spermiumnak öltözött alakokat juttatta eszembe az egyik feledhető Woody Allen-filmből.
A hiányérzetem akkor jelentkezett, amikor az előadás első harmada után azt kezdtem tapasztalni, hogy én is a Kafka-féle borona alá kerültem, jóllehet annak egyik kellemessé átalakított változata alá. Amennyiben a hagyományosan kétpólusú nemi szerepek és szereptudatok paródiája, valamint a nemi szereplehetőségeket korlátlanul felsokszorozó identitáseklektika paródiája után nem történt semmi. Vagyishogy ugyanaz ment tovább, változatos ábrázolásban, bármiféle elemzés nélkül. Az előadás mindvégig ugyanazt a mechanikus sémát véste, boronálta belénk, nézőkbe. És noha nem fájdalmasan, mint A fegyencgyarmaton című elbeszélés elítéltjeibe, hanem élvezetesen, a TÁP Színház nyelvén és eszközeivel – a borona mégiscsak borona maradt, a mechanikusság pedig mechanikusság. Mechanikus véreztetés helyett mechanikus narancslé.
És bár szeretem a narancsot, a mechanikusságot sohasem viseltem túl jól. Így hát ennél okosabbat továbbra sem tudok mondani: kinek a pap, kinek a papné…
Mi? Lénárd Róbert-Selmeczi Bea: A szexualitás története
Hol? Jurányi Ház
Kik? Rendező: Lénárd Róbert. Szereplők: Szabó Veronika, Sárközi-Nagy Ilona, Lestyán Attila, Martinkovics Máté, Medveczky Balázs. Dramaturg: Selmeczi Bea. Zene: Zságer-Varga Ákos. Jelmez: Jákóhalmi Zsófia. Díszlet: Boros Anna Eszter. Produkciós vezető: Dézsi Fruzsina. A rendező munkatársa: Csonka Laura.