Ismerős itt minden. A szituáció, az emberek, a légkör, a sumák… Mintha a nyolcvanas évek Franciaországában játszódó darabot a fiatalon meghalt szerző a mai Magyarországról írta volna.

Fotók: Horváth Judit

Helyszín: egy vidéki kulturális központ, annak is az előcsarnoka. Ám Giliga Ilka tervei alapján ez igencsak hasonlít az Örkény Színházra: a díszletfalakon folytatódik a nézőtéri díszítés, s a színpadtér a teátrum foyer-jának mása. A kezdőképben egy ballonkabátos, köpcös és szótlan férfi komótosan körbenéz, felméri a terem minden szegletét és részletét – búcsúzkodik. Hang- és fényeffekttel bekövetkező éles váltás után a tér benépesedik, s elkezdődik a darab expozéja, amely durván a játékidő felét teszi ki. Ezalatt egyre nő a jelenlevők száma, és megtörténik a bemutatkozás és bemutatás bonyolult procedúrája. Kiderül, miért gyűlnek össze az emberek, de az is, hogy közöttük milyenek a kapcsolatok, kit milyen alá-fölé rendeltségi, munkatársi vagy személyes viszony köt a többiekhez, illetve milyen klikkekbe szerveződnek. Érezhető a feszültség. Minden újonnan érkező a vérmérséklete szerint, de egyként aggodalmasan tudakozódik: „Még nem kezdődött el?” Az elejtett szavakból a vezetőváltás, a jövőtől való félelem, a pozícióféltés miatti bizonytalanság érződik ki.

Amikor a társadalmi és hivatali esemény minden meghívott (és nem meghívott) résztvevője megérkezett, kezdetét veszi a protokolláris esemény: az intézmény vezetői posztján bekövetkező őrségváltás bejelentése. Aki a mikrofonhoz lép, mind biztosítja a hallgatóságot, hogy csak röviden szól, mégis fontoskodó szószátyár szövegelések követik egymást. A leváltott igazgató érdemeinek méltatását és megajándékozását követi az új, fiatal káder kinevezésének mint kész ténynek az ismertetése. A szakminisztérium és a kulturális központ helyi fenntartói ugyanis mellőzik a demokratikus formaságokat, és valamiféle háttéralku során döntöttek arról, kinek juttatják a stallumot. Ha valami, hát ez igazán ismerőssé teszi a darab alapszituációját.

Nem tudjuk meg, hogy a régi igazgatót miért menesztik, mint ahogy azt sem, hogy utódja mitől lett befutó, s egyáltalán alkalmas-e a feladatra. Senki sem kíváncsi a jelölt terveire, például arra, miért társával együtt, párban pályázott. A döntnökök egyszemélyi vezetésben gondolkodnak, tehát Marc, az új seprű nem tehet mást, engedelmes, azaz a posztért elárulja barátját.

A zárás a kezdő epizód ikerjelenete: miután a snassz fogadáson a repi pogácsa elfogyott, a társaság távozik, csak a beiktatott ifjú marad egyedül a térben. Tanácstalanul néz körül, de bependeredik Pauline, az intézmény agilis, törtető és nyüzsgő főtitkára, aki biztosítja újdonsült főnökét, hogy rá mindenben számíthat, megbízható és megértő társa lesz. Nem éppen biztató perspektíva rajzolódik ki Max és az intézmény jövőjéről. De azokéról sem, akik használói, élvezői lennének a kulturális központ szolgáltatásainak – végső soron a miénkről.

A francia színház Corneille és Racine óta tulajdonképpen szószínház, azaz nem elsősorban a fizikai cselekvések, hanem a szöveg, azaz a mondatok, a replikák, a monológok hordozzák a cselekményt. Ez igaz Jean-Luc Lagarce darabjára is, amelyben a farce, a vaudeville és Csehov dramaturgiájának hatása is felismerhető. Az előbbiből a pontos szerkesztést, a dialógusok és poénok tűzijátéktempóját és ritmusát, az utóbbiból az elhallgatásokat, a szöveg kettős kódolását használta az író.

Lagarce drámájának speciális nyelvi világa van. A szereplők többnyire nem egyszer kezdenek bele mondataikba, hanem többször: megakadnak, újra elkezdik, pontosítják mondandójukat, ismétlik és variálják a szavakat és mondattöredékeket. Ezt a többszörösen rétegzett, egyszerre hétköznapinak tűnő, mégis összetett szöveget érzékletesen ültette át magyarra Bognár Róbert. Tizenhét szereplő van egyidejűleg a színpadon, akik kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetnek, de nemcsak egy csoporton belül zajlik interakció, hanem mindenki között, ami azt jelenti, hogy például egy kérdésre nem azonnal és nem biztos, hogy az válaszol, aki a pozíciója alapján evidensen szóba jöhetne. Igaz az, ami az előadás szórólapján szerepel: e vígjáték „kórusmű tizenhét hangra”. Valóban zenei szerkezetű a darab és az előadás: házaspári jelenetek mint mellékmotívumok hálózzák be a főmotívum köré szerkesztett cselekményt, szólók és tuttik váltják egymást, és mindezeken belül az ismétlések melodikai és ritmikai változatossága egyszerre telíti élettel és stilizálja a párbeszédeket.

Bravúros az előadás. Ascher Tamás rendező-karmesterként a megszólalások értelmi és zenei megkomponálásában éppúgy remekel, mint a szereplők térbeli elhelyezésében, a szüntelenül változó pozíciók, a ki-be járkálás kidolgozásában. És mindenekelőtt a színészek egyénileg és kollektívan magas színvonalú alakításának megszületésében. Mind a tizenheten hibátlanul beszélik a bonyolult, nagy koncentrációt igénylő, térben kiterjesztett dialógszövevényt, egyénenként pedig pompás figurákat testesítenek meg.

Ebben nagy segítségükre voltak Giliga Ilka jelmezei is. Csaknem mindenki ballonkabátban jelenik meg és távozik, s már ez az „egyenruhának” tűnő ruhadarab is jellemzi viselőit, kezdve attól, hogy ki milyen árnyalatú szürke, sárga, zöld vagy kék színűt hord. De igazán az sokatmondó, hogy ki mit vesz fel erre az alkalomra. Van, aki kiöltözik – mindenekelőtt a nők –, van, aki marad a hétköznapi viseletében. A férfiak zakója, nadrágja s (akinek van) mellénye eltérő színű, de sokat elárul, hogy a különbség árnyalatnyi-e, vagy rikító. Például a régi igazgató középkék zakó és sötétszürke pantalló összeállítása szolid viselet a felesége rafinált szabású, de ízléstelen, világoskék ruhája mellett. Gyabronka József ebben az öltözetben szinte eltűnik a színpadot uraló színes kavalkádban, míg Für Anikó affektáló és ügyetlenül tüsténkedő Hélène-je kiviláglik a többiek közül. Az új igazgató (Patkós Márton) bordó szövetzakóban van, a régi igazgató lányával flörtölgető barátja, társigazgató-jelöltje (Friedenthal Zoltán) pedig lezser dzsekiben – pontosan jellemezve a figurákat és a közöttük lévő kapcsolatot. A piros kalapkát és lógó gyöngysorokat viselő, kirúzsozott Csákányi Eszter mint felügyelőbizottsági tag a döntésből való kizárása miatti sértettségét nyájaskodással palástolja. Tagtársa – Csuja Imre megszemélyesítésében – a ballonját mindvégig vállra vetve hordó alkoholista, akit nem nagyon érdekel, mi történik körülötte, de az sem, hogy szeszszagot árasztó, tolakodó közeledésétől mindenki menekülne.

Aschernek gondja van arra, hogy a darab minden alakja néhány vonással egyénített legyen. Példaként érdemes felidézni két házaspár jellemzését. Szandtner Anna és Vajda Milán kettőse látszólag háttérbe húzódik; a feleség korholja férjét, amiért nem jól helyezkedik a hatalmi játszmákban. Vajda behúzott hassal, kissé meggörnyedt háttal érzékelteti a férfi alárendeltségét e viszonyban, míg a szemüveges, borzas hajkoronás Szandtner hol aggodalmas („Nem jöttünk túl korán?”), hol hisztérikus kitörésekbe torkolló szóáradattal hangsúlyozza az asszony elégedetlenségét és kielégületlenségét. Hasonló, de ellenkező előjelű felállás jellemzi Pauline Brulat (Tenki Réka) és férje (Novkov Máté) kapcsolatát, itt az asszony karrierépítési szándékának áll útjába a tehetetlenkedő és a munkahelyi kollektíván kívüli férfi.

A ceremónia „háziasszonyát”, a helyi önkormányzat képviselőjét Takács Nóra Diána játssza, aki a tervezőtől fodros, sárga blúzt és félhosszú, zöld szoknyát kap. A színésznő elképesztő tempót diktál, mindenütt ott van, mindenkit igyekszik uralma alá hajtani, a pillanatonként kipattanó nézeteltéréseket elsimítani, a minisztériumi kiküldöttel és más „fontos” emberekkel törődni, a férjét eligazítani és a bohózattá fokozódó bemutatás szertartását levezényelni. Nagyszerű teljesítmény!

Vele egyenrangú Terhes Sándor Mariani-alakítása. Észrevétlen érkezik a minisztérium embere. Szürkés rajta minden, jelentéktelen kisembernek tűnik. Keveset beszél, türelemmel viseli, hogy számára érdektelen emberekkel kell kezelnie, de élvezi is, hogy fontos személyként kezelik. Ám amikor a mikrofon mögé áll, és belefog a régi igazgató érdemeit méltató és az új vezetőt beiktató beszédébe, minden megváltozik. Terhes ö-zése, ökögése, hosszú szüneteket tartó, üres, semmitmondó frázisokat ismételgető szónoklása színészi remeklés. Az első percekben még úgy tűnik, hogy a lassan formálódó szavak keresése a hivatalnok megfontoltságának, kínosan pontos fogalmazásra törekvésének jele, aztán egyre nyilvánvalóbb, hogy alacsony és magas rangú elöljárók és politikusok tipikus népátverő, a valóságot elkendőző szövegelését halljuk. A színész „nagyáriája” reális alaphelyzetből indul, aztán a szókereső szünetek egyre hosszabbak, a kiküldött viselkedése egyre szélsőségesebb, végül Mariani elkapja a mellette álló Maxot, magához szorítja a nyakát, mintegy harapófogóba fogja. Ebből a momentumból egyértelmű, hogy e központilag irányított szisztémában mekkora mozgástere lehet az embereknek.

Mi? Jean-Luc Lagarce: A várományos
Hol? Örkény István Színház
Kik? Szereplők: Gyabronka József m. v., Für Anikó, Józsa Bettina, Dóra Béla m. v., Vajda Milán, Szandtner Anna, Tenki Réka, Novkov Máté, Patkós Márton, Friedenthal Zoltán, Takács Nóra Diána, Ficza István, Terhes Sándor m. v., Baksa Imre m. v., Csákányi Eszter, Csuja Imre, Felhőfi-Kiss László. Fordította: Bognár Róbert. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet- és jelmeztervező: Giliga Ilka. Rendező: Ascher Tamás