Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák sorakoztak itt heteken át, régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek tollából. És a mai nappal ábécénk végére érünk, álljon itt az Útitársak utolsó epizódja abban a reményben, hogy az elmúlt hetekben a nyomtatott világra visszaemlékező szerzőink továbbkísérnek minket a digitális érába. Irány a felhő!

Upor László: Ki nyomtat (ma)?

Upor László. Fotó: Crăcea Adam

„Ki nyomtatta ki ezt a rengeteg fájlt?” – csodálkozik el a viccbéli mai gyerek, akit szülei könyvtárba visznek. Az egykor így felskiccelt tréfás jövőkép (vagy jövőrémkép – kinek-kinek hogy) aligha lehet idősebb 10-15 évesnél, de máris átváltozott a jelen rögvalóságává.

Fájlokat írunk, fájlokat olvasunk. Magunk választotta betűtípussal, margóval és sorközzel.

Zsebünkben hordjuk a (villany)könyvtárunkat, olvasójegyünk egy PIN-kód.

Könyvet még csak-csak veszünk – olyankor pörgetjük a surrogó-zizegő lapokat, beszívjuk a papír és a nyomdafesték illatát –, de az újság, folyóirat oldalait már inkább hangtalan-szagtalan görgetjük.

Régen a vörös kakas pusztított: a lángoló alexandriai könyvtárban hamuvá égtek a lapok. Ma a kék halál riogat: bármikor lefagyhat a rendszer. Egyik így ijeszt, a másik úgy.

Tízéves voltam, amikor a Színház először utcára került (akkor nem úgy), talán húsz, amikor először vettem kézbe, és (kis csalással) nagyjából harminc, amikor megjelent benne az első cikkem. Vagyis negyvenvalahány éven át lehettem (közel sem mindig szorgalmas) olvasója és harmincvalahány éven át alkalmi szerzője a korengedménnyel ötvenöt évesen nyugdíjba vonuló papír lapnak. Érezhettem, amint a vállam fölött belepislog az írásba – olykor hónom alatt a szövegbe is nyúl – a tapasztalt szerkesztői kar: a decens Koltai Tamás, a száraz szakértelemmel figyelő Nánay István, a lendületből gondolkodó Csáki Judit, a szarkasztikus tudor Szántó Judit. Előfordult, hogy túlbuzgott a szerkesztői plajbász – az önérzetes szerző ekkor évekre elsértődött. Aztán túltettük magunkat ezen is.

Jó volt figyelni, hogy zakatol a két főképész: a címlapfelelős Kemény György grafikus és a képszerkesztő Koncz Zsuzsa fotós. A lap körében egyesülő számos tollbarátot felsorolni képtelenség.

Fordult az évezred, az idő kereke, fordult a kocka. Az új szerkesztők ifjú seregéhez képest egyszeriben koros lett a korosztályom (mondják: az öregedés első jele, amikor a sarki rendőr fiatalabb nálad). Új idők, új szellem, új szél – kíméletlen nagytakarítás vagy esztelen erdőirtás nélkül: a Firsz-féléknek is maradt hely. Nemcsak maradt: jutott. Különösen mert betörtünk a virtuális tágasságba is. Ahol a terjedelemnek csak az olvasói figyelem végessége szab határt.

A virtuál íráshoz nem kell környezetszennyező nyomdafesték, sem fagyilkos papír, a virtuál olvasóhoz nem kell benzingőzölő járművekkel eljuttatni a nehéz folyóiratot (a papír az egyik legfajsúlyosabb köznapi anyag), a virtuál olvasás után nem marad fájdalmasan sok papírszemét. A virtuál közlés megsokszorozódik, villámsebesen terjed (vagy észrevétlen elhal az elektronikus óceánban, átcsapnak rajta a hype-habok). És nem, a virtuáliában sem muszáj felszínesen, hebehurgyán írni, felszínesen, figyelmetlenül olvasni. Megszokható, megszerethető, megszelídíthető.

Nem siratom a folyóirat-tárgyat, a Színház nyomtatott változatát. Nem sajnálom jobban, mint más, nyomtatott formában már nem létező – valaha kedves – kiadványokat. Nem bánom, hogy unokáimnak majdan nem kell tonnaszám elcipelniük valahová a mázsányi papírkacatot nagyapjuk elárvult lakásából. De sajnálom, hogy dédunokáimnak nem lesz alkalmuk félúton megállítani őket, hogy egyet-egyet találomra kihúzzanak a halomból, és magukról megfeledkezve lapozgatni kezdjék egy kissámlin vagy a földre dobott párnán ücsörögve. Ezt sajnálom.

És szinte biztos, hogy egyszer csak – nagyon sokára – valakik egy-egy példányban újra elkezdik majd kinyomtatni azt a tengersok fájlt. Még mielőtt végleg elpusztítaná őket a kék halál.

Urbán Balázs: Emlékcserepek a régi szép időkből

Urbán Balázs. Fotó: Szarka Zoltán

Dicsérni jöttem a Színházat, nem temetni – írhatnám kissé átfogalmazva Antonius retorikai fordulatát, de tudom, hogy most valahogy valamit mégiscsak temetünk. Ha nem is magát a lapot – amely remélhetőleg majd tartalmat és formát talál az online térben is –, de annak lehetőségét bizonyosan, hogy a hosszabb tanulmányokat, fejtegetéseket, nagyinterjúkat órákon keresztül karosszékünkben, a papír illatát beszippantva olvashassuk. Amire mondhatjuk, hogy elmúlt ez a világ, megváltoztak az olvasói szokások, de egyrészt ennek a mondatnak mindig van némi piaci íze, másrészt az ember, ha változik is, nehezen mond le nosztalgikus emlékeiről.

Ezek az emlékek nem feltétlenül nagy történeteket, párás tekintettel felidézendő sztorikat jelentenek, legalábbis számomra, aki „csak” olvasóként és szerzőként kötődtem a Színházhoz, biztosan nem. De sok-sok apró emlékcserép torlódik most egymásra. A színház iránt érdeklődést mutató kamaszként alighanem a Színház volt az első folyóirat, amelyet olvasgattam. Nem mindent értettem a sokkolumnás cikkekből, elemzésekből, elméleti munkákból, amelyek akkoriban szép számban olvashatóak voltak a lapban, s végképp nem gondoltam arra, hogy egyszer majd én is ilyeneket fogok írni. De rácsodálkoztam a sokszínű színházi világra, s talán megéreztem valamit abból a szenvedélyből, amely a cikkek, kritikák, tanulmányok íróit vezette. Emlékképek őrzik a változásokat, legalábbis azt, ahogyan a design, a borító változott – vele együtt részben-egészében a szerkesztőség, illetve a szerkesztői szándékok is. (Régi szép idők, amikor a „legyen vagy ne legyen kritika a lapban” kérdésének eldöntésekor az az érv is mérlegelésre kerül, hogy színikritikát úgyis oly sok sajtóorgánum közöl…) És előttem vannak az első szerzői megbízatás emlékei, az ismerkedés a korábban csupán olvasott szerkesztőkkel, Koltai Tamással, Nánay Istvánnal, Csáki Judittal, no meg az akkor még létező hangulatos, belvárosi kis szerkesztőség. Ez utóbbi előbb Budára költözött, majd eltűnt, talán elsőként a „régi idők” tartozékai közül, megindítva egy viszonylag lassú, de alighanem feltartóztathatatlan folyamatot, amelynek végét most a nyomtatott lap megszűnése jelenti.

A mérleget megvonni biztosan nem az én tisztem – ezt majd megteszik a szerkesztők (ha megteszik). Azt megfogalmazni, hogy mit jelentett a Színház néhány évtizede a szakmának, a közönségnek vagy éppen nekünk, kritikusoknak, pár ezer leütésben aligha lehetne, miként a megszűnés miatti személyes fájdalom ecsetelése is banálisnak hatna. Így inkább igyekszem magam is korszerűnek látszani, és a jövőre emelt szemmel bizakodva várni a folytatást – miközben rövidesen megkeresem valamelyik felső szekrényben a 30-35 évvel ezelőtti számokat, és újra lapozgatni kezdem őket…

Eddigi szerzői lapemlékezetek:

• Szerzői lapemlékezet 1.: Csizner Ildikó, Darida Veronika, Deme László
• Szerzői lapemlékezet 2.: Gabnai Katalin, Gajdó Tamás, György Péter
• Szerzői lapemlékezet 3.: Hajnal Márton, Jákfalvi Magdolna, Jászay Tamás
• Szerzői lapemlékezet 4.: Kállai Katalin, Karsai György, Kovács Bálint
• Szerzői lapemlékezet 5.: Kovács Dezső, Kricsfalusi Beatrix, Lőrinc Katalin
• Szerzői lapemlékezet 6.: Pethő Tibor, P. Müller Péter, Schuller Gabriella
• Szerzői lapemlékezet 7.: Spiró György
• Szerzői lapemlékezet 8.: Stuber Andrea, Szabó István
• Szerzői lapemlékezet 9.: Török Ákos, Ugrai István