„Ez már az előadás része, figyeljenek!” – int nekünk a ruhatáros nő, miközben a szerencseszámához (53) tartozó fogasra akasztja kabátjainkat. Karsai György hangjára céloz, amely szinte elveszik a budapesti Pinceszínház előterét betöltő párbeszédek közt; a nézők egyelőre egymásnak örülnek, ki-ki a másikról szeretne tudni. A prológból elcsípem, mely részét kedvelhette Seneca a Médeiának, szó esik a ritka reneszánsznak örvendő történet néhány színreviteléről (köztük a most futó pécsiről is). Ahogy a narrátori hang keveredik a várakozókéval, úgy keverednek a két tárgyalt előadásban is az antik megcsalás- és bosszútörténet elemei a mai logikából levezetett magyarázatokkal. A budapesti és a pécsi színpadon is Médeia különcsége és összeférhetetlenségeinek diszkomfortja kerül előtérbe, megfejtendő talányként beállítva alakját.

Pinceszínház: Médeia. Fotó: Szabó Réka

A Pinceszínház Médeiája beavatásként és rítusként aposztrofálja magát. Előbbi formátum ismerős lehet a tavalyi beavatószínházi sorozatból, ahol fiatal, freeszfés rendezők és színészek Odüsszeia-jelenetei közé fűzött kommentárokat értelmező céllal tanáruk, Karsai György. Helye kis asztalánál, olvasólámpájával a színpad jobb szélén megmaradt, ahogy markáns szerepe is az előadás a szellemiségében, hangulatában. Belemerülés helyett ebben a formátumban időnként fölbukunk, majd visszamerülünk a fikcióba (a nézőtér sötétjébe), de ez a föl és le tényleg csak a fényre érvényes: a történet feszültsége, kérdései, amennyire azok gondolatilag vagy érzelmileg megragadhatók, egy irányba mutatnak azokban a pillanatokban is, amikor beavatónk arról beszél, hogy a darab két színésszel is játszható, vagy történeti-mitológiai szálakat sorol. Többet látunk, ha közben halljuk: Iászónt nem elhanyagolható héroszként tartotta számon a tragédia korabeli görög közönség, ám legfontosabb hőstettét, az aranygyapjú visszaszerzését Médeia fanatikus, mindent hátrahagyó szerelmének (és etikát, mértéket nem ismerő tetteinek) köszönheti. Lényegében a barbár nő varázstudása segítette hozzá sikeréhez. Az, hogy megismerjük a félrelépését követő vitás helyzetek hivatkozási alapját, sokat ad a tragédia értelmezéséhez, és Karsait dicséri az a számos humoros szituáció is, amelyet organikusan alakít ki a játszókkal. Mikor Iászón – kikerülve vitás helyzetük élességéből – megörül a káliumnak dobozos italában (előzőleg Médeia kellett a kibontásához), ő szól rá, hogy „Odafigyelj!”, mármint az érveivel harcra kész feleségére. Vagy mikor Karsai Kreónról gondolkodik, hogy egyezik-e az Antigonéból ismert zsarnokkal (nem), s milyen uralkodó egyáltalán, ítéletétől tartva a király inkább visszamegy a takarásba.

Pinceszínház: Médeia. Fotó: Szabó Réka

Az e néhány pillanatképből sejthető férfi-női dinamika Szentenczki Zita rendezésének határozott állásfoglalása lesz, ha a két színész szerepkörére tekintünk. Ágens koncentrált címszereplő, aki megfáradtan, de komoly feszültségeitől vezérelve viszi hátán az előadást. Állandóan színen van, és láthatóan otthon érzi magát a hálóing és az uralkodói palást közt félúton elhelyezkedő ezüstruhájában a színpad nagy részét elfoglaló franciaágyon és környékén. Jól áll neki a Térey-fordítás éles-kegyetlen hangvétele, de kapható kamu boszorkánykodó rizsdobálásra is, amikor csak meg akarja pendíteni azt a szálat, hogy tulajdonképpen tőle félni kell, neki hatalma van (itt látszik, hogy feltűnés nélkül, mégis alapvetően manipulatív, s az is, milyen szépen megfér egymás mellett a misztifikált női erő és annak paródiája). Ez a szál elég gyakran érvényesül: nehéz eldönteni, melyik férfi karakter esetlenebb, gyengébb partnere Médeiának a Makranczi Zalán alakította három közül: az akaratát érvényesíteni nem tudó Kreón, az önállóságot eddig nem ismerő Iászón vagy a meglehetősen egyszerű Aigeusz, a színen átutazó, gyermektelensége miatt aggódó athéni király. „Ez a panoráma” – hangzik a lakonikus narráció. S Makranczi a dilettánsok örömével veti bele magát a meccsekbe, kifelé jókat derülve saját komolykodásán vagy jelmezváltozatainak jelentéktelenségén (ing kitűrve vagy betűrve, gyűrű a kezén vagy a nyakában). Az is beszédes, hogy Ágens ugyancsak több szereplőt képvisel, csakhogy a korinthoszi nők karának kétkedő szólama belső vívódásként hat, így inkább erősíti, nem bontja részekre a nő személyét. A kórus szólamához Porteleki Áron szuggesztív zenei alapokat készített, amelyekre Ágens énekel: intim és kitett pillanatok ezek, semmi „mintha”. Hangja a megszólalás pillanatában sokszor idegen, váratlan, ismétléssel, hirtelen átalakulással illeszkedik aztán valahogy az alaphoz. Külön ironikus ezek után, amikor (talán épp Iászónként) Makranczi is ordít egyet: sután, artikulálatlanul, maga is visszavonná.

Ugyan a varázslathoz értő ősanyák és nyámnyila, erőtlen férfiak világát explicite felvázolja az előadás, nem egyértelmű, hogy ezt a képzetet általánosan is érvényesnek tartja-e. Ez zavaró bizonytalanságban hagy, hiszen állítás helyett inkább elnagyolt, könnyen elvitatható sugalmazásnak tűnik, vagy talán csak az egyszerűség kedvéért felvett pozíciónak. Az előadás annak ellenére sem piszkálja rendszerszinten a patriarchátust vagy annak anomáliáit, hogy Médeia erősen rendszerben gondolkodó monológjának kezdete a mottója: „Az összes gondolkodó, érző lény között / Legeslegnyomorultabbak mi, nők vagyunk.” Ha úgy vesszük, szerencsés viszont, hogy elkerüli a sulykolást, és szépen vezetett érzelmi azonosulást tesz lehetővé.

Plasztikussá teszi a konkrét vitahelyzetben Médeia és Iászón krízisének erőviszonyait, és – mint egy korrekt drámaelemzés – mindkét féllel empatikus, bemutatja igazukat, túlzásaikat is. Iászón végre valami egyszerűre vágyott, olyan helyzetre, amelyikben ő a kompetens – Karsai őt elemezve az őszintétlenségre mutat rá: szerinte Iászón képtelen beismerni a közös múlt és a hőstettek egyenlőtlen eloszlását (erre ugyanis „50-50”-ként hivatkozik, miközben Karsai szerint többet köszönhet Médeiának, mint saját magának); Médeia pedig mindenét elvesztette Iászón szerelme után (kezdve a „hazám s házammal”), s úgy gondolja, ha a másik megszegte a házassági esküt, az őt méltó bosszúra jogosítja fel. Talán elég méltó a bosszú akkor is, ha a gyerekeik épen maradnak – legalábbis ezt az elgondolást fogalmazza meg Karsai az utolsó, látomásként vetített hírnöki beszámoló után. Kis értetlenség: mi történt az (egyébként gesztusszinten sem megjelenített) gyerekekkel? Sok vacillálás után ugyan, de Ágens elég erőteljesen lesújt késével (a földre), s később a dráma szövege szerint megtörténtként beszél a gyermekgyilkosságról Iászónnak. Akárhogy is: mindez már a nézők segítségével kialakított, áldozati kellékekkel körbevett térben történt, amelynek védkörében talán mi sem láthatunk mindent. Végül Ágens összefogja a franciaágyon mindaddig kísérteties horgonyként szétterülő vörös köteleket, s távozni készül maga húzta „sárkányfogattal”.

Pécsi Nemzeti Színház: Médeia. Fotó: Kis Kata Linda

A Pécsi Nemzeti Színház Bozsik Yvette rendezte Médeiája a gyerekek kérdésében egyértelműen dönt: a színpadon már az előadás megkezdése előtt két matrózruhás fiú hintázik és homokozik – a szcenika szerint ráadásul ugyanazon a helyen, ahova a Pinceszínházban Médeia kése fúródott. A dajka (Sólyom Katalin) idegesen telefonál hozzájuk fűződő előérzetéről. Balsejtelme egyben megalapozza a színpadot betöltő rossz közérzetet. Ez nemcsak a végkifejletre kihegyezett feszültségből ered, hanem az (akár mellékszereplők között) állandóan hisztérikussá nagyított konfliktusokból és nem utolsósorban a díszlet nagy, szabadon hagyott tereiből. Balra mindössze egy játszótér, mögötte fehér kanapé, a jobb szélen bárpult, fent egy Médeia nevű hajó orra. A sötét háttértől korlát választ el, a tenger hangjait halljuk. Mintha egy luxusjacht orrában lennénk, panorámával a változó színű teliholdra. És ebben az összezártság érzete keveredik a beláthatatlan fejleményektől való szorongással, s vagy általános ellenérzéssel mindennel szemben, vagy örök vágyakozással mindenre, ami luxus… A felkészült néző tudhat Médeia és Iászón az Argó hajón tett útjáról – lehet, hogy abban a múltban járunk? A későbbiekben az előadás nem aknázza ki teljesen az utazás benyomásának lehetőségeit (legalábbis a gyerekek gond nélkül eljutnak a palotába a színpadról), bár a színészek feltűnően sokszor használják a nézőtéren át az előtérig vezető járást távozásra és érkezésre, ami életben tarthatja ezt a játékot.

Összhangban van a tér álomszerűségével, hogy (természetesen Médeia kivételével, aki vörösből kékbe, majd feketébe vált) minden szereplő ruházatában a fehér vagy a törtfehér dominál. A gyerekek, a dajka és a korinthoszi nők (Bocskai Virág, Illés Alexa, Vlasits Barbara) egyaránt talpig hófehérben vannak, s ez jól hangsúlyozza az utóbbi kettő fontos szólamát, az egyszerű, mértéktartó élet dicséretét, miszerint: „Én azt mondom, sokkal jobb, ha az ember / pont olyan, mint mindenki más” (ahogy Rakovszky Zsuzsa fordításában szerepel, ezt használja ugyanis az előadás). A kar jelenléte többek közt ezt a szempontot teszi élő, sürgető kérdéssé: miként számol el a köz felé nem hétköznapi szeszélyeivel Médeia? A korinthoszi nők minden látszólagos igyekezetük ellenére nem épp legjobb barátnőkként veszik körbe a barbár földről származó címszereplőt: ambivalens, ahogy néha összenéznek, nevetnek rajta, unottan forgatják a szemüket, máskor inkább alárendelődnek, s ha Médeia épp nem gyerekgyilkos terveit latolgatja, akár támogatásukat is kifejezik. Darabont Mikold Médeiájának első megszólalása, a „Kijöttem hozzátok, nehogy / gőgösnek tartsatok” kezdetű sor karakterformáló jelentőséggel bír. Valóban „kijön”, ám ezzel mintha fájdalma súlyosságát, jogosságát is elvesztené, arra rezonáns közeg híján (s idővel a közönség sem lesz az) kicsinyes, feltáratlan problémázásnak tűnik a panasza: egy jógaóra levezénylése alatt számol be helyzetéről, amit közös lerészegedés követ Sárközi Edina bárénekesnőjével. Talán ez lenne a Médeia számára felkínált alkalom, hogy elfeledje felsőbbrendűségét (legalábbis kívülállását), de nem él vele, láthatóan szenved attól, hogy oldódnia kell az erotikusan is felfokozottra tervezett jelenetben.

Pécsi Nemzeti Színház: Médeia. Fotó: Körtvélyesi László

Médeia érthetetlenséget súrolóan akaratos, arrogáns hős lesz a pécsi színpadon amiatt, hogy Iászónnal közös múltjuk eseményeiről ezen a bulin részeg félszavakban emlékeznek meg, illetve még egy alkalommal hadar valamit a sárkány megöléséről – miközben minden erejével a kisméretű csúszdához akar hozzáférni egyik kisfia miatt. Összességében hiányoznak a motivációi, talán valamiféle girlboss szerepkörre ácsingózhat némi tébollyal vegyítve. Iászón szerepében Józsa Richárd sem tud jobbat, mint óvatos távolságtartással figyelni; annak ellenére is ő lesz a szimpatikusabb, hogy érzelmileg látványosan kívül marad, tortával és bankkártyával letudva érzi a család iránti felelősségét. Jól koreografált pillanat, amikor Médeia a tettetett béküléskor közös jövőjük szépségéről győzködi, vetít neki (tipikus, hogy Iászón ennek gyanakvás nélkül bedől), ekkor ártalmatlan béke száll rá, s körülöttük is terem egy egész fotóstáb az idilli családot megörökíteni. Szintén jól eltalált fogás, ahogy a szülők viszályaira a színen lévő gyerekek reagálnak, ezzel és általános szótlanságukkal a nyilvánvaló cukiságfaktor mellett is feszélyező a jelenlétük.

Hasonlóan nyomasztó Lipics Zsolt Kreónja: kimérten vonul az It’s a Man’s Man’s Man’s Worldre, kiskirálykodik a gazdagság olcsó ruháiban, s indokolatlanul nagy vita kell ahhoz, hogy azt a bizonyos egy napot a maradásra megadja Médeiának. Érdekes, hogy a meggyőzés itt is érintésalapú, mint a Pinceszínházban: három korinthoszi nő masszírozza, majd Médeia erősen a lábába kapaszkodik. Üdítő mellékszereplő viszont Aigeusz, Athén királya (Kecskés Alexisz) és a Hírnök (Katona Levente): előbbi laza, befűzhető (mi több, lesmárolható) countrygitáros, utóbbi press felirattal a nyakában futkározik. Médeia nyílt színen lefizeti, s kijelenti, örülne, ha minél szörnyűbb híreket hozna – izgalmas ennek fényében hallgatni végig a királyi palotában történteket: vajon tényleg úgy történtek? A két gyermek sorsa viszont egyértelmű – szinte racionálisan határozza el magát Darabont Mikold az ismert befejezés mellett. Az ezt követő gyors lefolyású apokalipszisben a homokozóról is lekerül a fehér lepedő – vörös réteg van alatta, a Hold is vörösre vált, Médeia pedig kihajózik a Médeián. Még jó, hogy meghajolni visszajön, mert ő tudja a tapsrendet, ő súgja a fiúknak.

Mi? Euripidész: Médeia
Hol? Pinceszínház
Kik? Játsszák: Ágens és Makranczi Zalán. Fordította: Karsai György és Térey János. Dramaturg, beavató: Karsai György. Látvány, jelmez: Petrányi Luca. Zene: Porteleki Áron. Rendező: Szenteczki Zita.
Mi? Euripidész: Médeia
Hol? Pécsi Nemzeti Színház
Kik? Játsszák: Darabont Mikold, Sólyom Katalin, Németh János, Lipics Zsolt, Józsa Richárd, Kecskés Alexisz, Katona Levente, Illés Alexa, Bocskai Virág, Vlasits Barbara, Sárközi Edina. Fordította: Rakovszky Zsuzsa. Zene: Philippe Héritier. Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Berzsenyi Kriszta. Rendezte: Bozsik Yvette.