Fórum-e a színház? Ment-e színházi előadásokkal előrébb a világ? Avagy: mi a színház társadalmi szerepe?

Fotók: Bartha Máté

Ezeket a – kimondva iskolás – kérdéseket teszi fel dokumentarista előadásának humoros-fikciós keretében a STEREO AKT Remény Panziója. Színészek saját nevükön bemutatkozva vallanak felvételről kiégésük történetéről, a konklúziót Göndör László személyesen jelenti be sajtótájékoztató keretében a nézőknek: vége. Abbahagyja a színészetet. Az okok bár mások és mások (pénztelenség, az alternatív szcéna kivéreztetése, a magánélet hiánya és lehetetlensége, túlhajszoltság), a legnagyobb dilemma, hogy vajon megéri-e mindez. Miért érdemes csinálni? A világ, egy ország, egyetlen néző életének megváltoztatásáért? Reális cél ez? És ha igen, a színház a legjobb, egyáltalán jó eszköz-e ennek a célnak a szolgálatában? Miközben a játékba bevont hat civil aktivista jelenléte és története azt sugallja, az igazi küzdelem az utcán zajlik, a fikció szerint pályájukat elhagyó színészek az előadással jelzik: szakmájukat nagyon is alkalmasnak tartják arra, hogy a közösséget, amelyben élnek, jobbá, valamivel igazságosabbá, kicsit élhetőbbé tegyék. Hogy akad ez ügyben tennivaló bőven, arról – ha a nézőtéren bárkinek kétségei volnának – az aktivisták személyes történetei tanúskodnak. A kérdés megválaszolása pedig, hogy vajon azokhoz jut-e el az átlényegített művészeti alkotások eldöntetlenségéből áttetsző üzenetté desztillált mondanivaló, akiknek érzékenyítése változást hozhatna, az egyszeri néző feladata.

„Mindenki itt van!” – hallom önkéntelenül is egy lány hangját a hátam mögött, ahogy leülök a helyemre. Érteni vélem, mire gondol, s ha jól értem, akkor éppen attól igaz a mondat, hogy nincs itt mindenki. Csak azok, „akik szoktak”. Szakmabeliek, művészek, budapesti értelmiségiek. Két órán keresztül drukkolok, együttérzek, szorongok a civil jelenlét esendőségét látva a színpad kegyetlen fényeiben, a nézők akaratlanul is merev fókuszában, és kicsit feszengek. Különleges, erős, elkötelezett, jó embereket látok, hallok, ismerek meg, de a valóság közénk áll. Nem a műfaj, játék és valóság keveredése, a dokumentarista színházi előadások gazdag rétegzettsége, szétszálazhatatlan, éppen ezért tényszerűből mégis zsigerivé lényegülő igazsága ejt zavarba. Éppen fordítva: mintha mindig tudnám, hogy most a valóság vagy a játék van soron, a kettő nem fonódik egymásba, nem segíti egyik a másikat.

A kerettörténet szerint a civil szereplők pihenni érkeznek a Remény Panzióba, amelyet megfoghatóbb társadalmi hasznosságot hajtó hivatás után nézve négy, pályáját elhagyó színész, Göndör László, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina és Szabó Veronika nyitott. Bari Jutka a környezeti javak igazságosabb elosztásáért, hozzáférhetőségéért küzd. Kajos Rebeka Dóra a nők jogainak elismeréséért és tiszteletben tartásáért. Kovács Vera azért, hogy mindenkinek legyen hol laknia. Lóczi Csenge a környezetünk megőrzéséért, egy fenntarthatóbb életmód elterjedéséért. Márton Gábor Csaba azért, hogy ne kelljen félnie, szégyenkeznie, szorongania annak, aki – bármilyen okból – más, mint a többség. Törley Katalin a diákokért és a tanárokért, hogy a tanítás hivatás maradhasson, a tanulás pedig a társadalmi mobilitás elsődleges eszköze – a szabadság záloga. Aki magyar nyelven hallgatja és érti az előadást, aki ebben az országban él, ismeri közéletét és hétköznapjait, már ebből a felsorolásból is tudhatja, hogy ezek az emberek, remegő hangjukkal, zavarukkal, hétköznapiságukkal: hősök. Érzékenységük nem áll meg a szomorú beletörődésnél, a tehetetlen dühnél, nem dugják homokba a fejüket, nem mennek el innen. Küzdenek. Akkor is, ha a gyerekük kéri: „anya, ne menj, mert megszólnak, mert a felvételin rákérdeznek, hogy te vagy-e az”. Ha soha nem kapnak fizetést lelkileg és/vagy fizikailag megterhelő társadalmi munkájukért. Ha időnként vagy épp időről időre félniük kell. Ha azt tanulták – ahogy tanuljuk mindannyian –, hogy nem érdemes „pattogni”. Hogy a túlélés záloga, ha meghúzod magad, csendben vagy, elfordítod a fejed, és legfeljebb a négy fal között vagy „szabad”.

De mi a STEREO AKT előadásának szerepe ebben a felismerésben? Fórumot ad? Csakhogy itt megint felmerül a probléma, hogy mindenki itt van – azaz nincs mindenki itt. Az aktivisták személyes jelenlétének, történeteinek kétségtelenül ereje van. De a színház a jelenléttel is olyan különös viszonyban van, mint a valósággal. Fontos számára, de nem tényszerűségében, hanem hatásában. Ha valóságosnak látom, akkor színházi értelemben egyszerűen igaz. Ha elhiszem a civil jelenlétet, elszorítja a torkom. De ehhez eszközök kellenek. Átélés. Mert a valóság a színpadon játék nélkül hamisnak tetszik. Ha civilekkel azt játszatja a rendezés, hogy spontán módon beszélnek, jelenlétük hitelességét, színpadi önazonosságukat teszi kockára. Mondataik, amelyeknek életük és munkájuk adja a súlyát, a keresetlenség ügyetlen álcájában didaktikus-moralizáló igazságokként hangzanak. A színészek bátorító jelenléte és játékmesteri működése önmagában nem tud védőhálót teremteni a színpadi helyzetbe becsöppenő civilek köré, a fikciós keret kvázinarratívája a regeneráló, kiégés elleni panzióval meglehetősen véletlenszerűen bukkan fel az egyes jelenetek felvezetéseként, és ezek az epizódok nem elég erősek ahhoz, hogy humorukkal, dinamikájukkal összerántsák a szilánkos dramaturgiát. A színészek saját történetei különböző mélységű vallomások, a rejtőzködőbb, zárkózottabb verziók azért lógnak ki az egészből, mert akaratlanul is banálisnak tűnnek az aktivisták traumái mellett, míg a sérülékenységet felvállalók azért, mert személyességüknek előadójuk keresetlensége, természetes egyszerűsége, „drámaiatlansága” kölcsönöz erőt és hitelt.

Ahol a két világ mégis találkozik, egy-egy pillanatra megszületik a színházi varázs. Lehet ez egy egyszerű beszélgetés a húst klopfoló flexitáriánus szakács szerepébe bújt színész és a vegetáriánus aktivista között, történet egy színészfelvételiről, a társadalom jobbításáért küzdő elfoglalt anya párbeszéde a kényszerűségből megint barátjánál vacsorázó gyerekkel. Ezeknek az epizódoknak a hétköznapisága és személyessége átüti a forma nehézkességét. Martinkovics Máté játékának szelíd humora feloldja partnere, Lóczi Csenge lámpalázát, Messaudi Emina vallomásának természetessége egy pillanatra bensőségessé teszi nézőtér és színpad viszonyát, míg Törley Katalin szereplői profizmusa elfeledteti a nézővel a másokért küzdő tanár előadói kitettsége fölött érzett izgalmát. Az alapötlet a színházat panzióra, a művészetet aktivizmusra és wellness-rekreációra, a reményt a regeneráció aprópénzére, az idegek kisimításának mítoszára beváltó színészek válságával egyszerre lehengerlő és riasztó látlelet, lecsapódása közéletünknek. Úgy kérdőjelezi meg a színház társadalmi szerepét, hogy egyszersmind tanúságot is tesz mellette. De az ötlet megmarad ötletnek, a kifejtésből kipereg a humor, a bő két óra végére pedig mintha a panzió alapszituációjáról is megfeledkezne a rendezés. Marad a színpadon az aktivizmus melletti kiállás lecsupaszított üzenete, amely paradox módon attól nem tud elég erős lenni, hogy a – talán éppen szakmai alázatból háttérbe vonuló – alkotói csapat zárójelbe teszi a színházi eszköztárat, a stilizációt, a humort. Mindazt, ami a tiszteletet parancsoló téma komolyságát elemelhetné, szigorát játékká oldhatná, nézőjét a csodáló zavart-feszélyezett kívülállásából partnerré avatná.

Mi? STEREO AKT: Remény Panzió
Hol? Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Kik? Alkotó-előadók: Göndör László, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Szabó Veronika, valamint hat budapesti aktivista: Bari Jutka (társadalmi igazságosság), Kajos Rebeka Dóra (női jogok), Kovács Vera (lakhatás), Lóczi Csenge (fenntarthatóság), Márton Gábor Csaba (inklúzió, szemléletformálás, LMBTQ, fogyatékos emberek, szociális cirkusz), Törley Katalin (oktatás). Látvány: Raissa Kankelfitz. Zene, hangdesign: Bartha Márk, Tara Khozein. Fény- és videóterv: Bredán Máté. Technikai munkatárs: Kiefer Tibor. Dramaturg: Bíró Bence. Koncepció: Boross Martin és Thury Gábor. Rendező: Boross Martin.