Suzuki Tadashi, a Színházi Olimpia egyik alapítója, az egyik legismertebb kortárs japán színházrendező, színész tréner, színházelméleti író. Az Olimpiára/a MITEM-re két előadása érkezett, mindkettő egy-egy antik görög dráma színrevitele: az egyik Euripidésztől A trójai nők, a másik Szophoklész Élektra című drámájának Hugo von Hoffmanstahl-féle átdolgozása. Amíg az Élektrát nálunk is időről időre előveszik a színházak, addig A trójai nők ritkábban szerepel a műsorokon. Ez utóbbi története a trójai háború elvesztése után játszódik, és azt mutatja meg, ahogy a csatát nyert görög férfiak felosztják egymás közt a rabul ejtett trójai nőket. A színlap szerint ez a motívum a rendező számára Japán a második világháborúban elszenvedett traumáit dolgozza fel, de Európából most lehetetlen ezt az előadást úgy nézni, hogy ne a szomszédunkban zajló háború jusson róla az ember eszébe.

Elektra. Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház

A görög mitológiában senki nem kerülheti el a saját sorsát, Suzuki Tadashi színpadán a színész pedig nem törheti meg a formát. Különösen igaz ez az Élektrára, aminek az első tíz perce az öttagú férfikar mozgásetűdje. Minden férfi tolószékben ül félmeztelenül. A mobilis tolószékek és a bennük mereven ülő alakok tökéletes kontrasztot képeznek. A férfiak lábukkal ütik a földet, az egész színpad beleremeg. Köröznek a tolószékekkel, tökéletes körívet rajzolnak, egyformán ordítanak és egyszerre beszélnek – Élektra nevében. Az őt kísértő apaszellemek a bosszúállás démonai vagy csak saját pusztító dühének hangjai? Minden más szereplőt is tolószékekben tolnak be az ápolók, akik a háttérben végig csendes figyelemmel követik az eseményeket. Az egész világ egy kórház. És a végén megérkezik a várva várt Oresztész is, szintén tolószékben. De Élektra talán nem erre számított: nagy hősök ritkán érkeznek tolószékben, hogy meggyilkolják az anyjukat, de ő is csak ugyanolyan kiszolgáltatott, mint bárki más. Számomra a kórház gondolata sokkal jobban kötődik a merev formához, amelyben a színész a rendezői koncepció elszenvedője, mintsem magához az Élektrához. Bármelyik másik antik dráma is lehetne színpadon, ez a forma az ápolókkal, ápoltakkal és a folyamatos izomgörccsel ugyanúgy működne. Ilyen szempontból inkább mondanám ezt létértelmezésnek az Élektrán keresztül, mint egy Élektra-értelmezésnek. Suzuki Tadashi felfogásában mintha minden mitológiai szereplő valahol az emberi és embertelen határán mozogna.

A trójai nők puritánabb abból a szempontból, hogy nincsenek benne olyan hangsúlyos vezérkellékek, mint az Élektrában a tolószékek. Itt inkább a színészek saját teste érvényesül, de megmarad az alapvetően merev forma, amelyben mozgásos részek és monológok váltakoznak. A görög férfiakat megjelenítő három színész eltorzult arcával, furcsa, kegyetlen nevetésével valami démonra vagy furcsa állatra emlékeztet. Egyformán lépnek, egyformán nevetnek, egyformán sújtanak le, ha kell. Andromachét megerőszakolják, gyermekét, akit az előadásban egy szövetbáb jelenít meg, megcsonkítják, majd megölik. Közben ütemes dobszót hallunk, mintha egy rituálét követnénk végig. Az istenség pedig csak áll hátul, és nem tesz semmit a szörnyűségek megakadályozására. Az előadás végén Hekabé, a volt trójai király özvegye lassan kipakolja a csomagját. Edények, lábosok vannak benne. Ezek maradtak meg a háború után, semmi több. Ekkor egy fiatal lány érkezik virággal (ugyanaz a színésznő, aki Andromachét alakította), hozzávágja az istenséghez a virágot, és megszólal a zene: „I want you to love me tonight”. Hekabé az edényeire roskadva, megtört szívvel talán követi férjét a halálba. Vagy a trójai nők helyzetére utal ez a jelenet, akik aznap este már a görög harcosok ágyasaiként hagyják el Iliont. Vagy a második világháború utáni megszálló csapatok érkeztek meg Japánba.

Mindkét előadásról leginkább egy agyagváza jut eszembe, amelynek sáros anyagát addig gyűrték, nyomták, égették, míg végül alkalmas lett a víz megtartására. A színészek által hosszan kitartott pózok szilárd vázat teremtenek. De ezek nem kényelmes, nyugodt testtartások, komoly izommunka van mögöttük, bár csak közelről lehet észrevenni, hogy a felszín alatt olyan izmok is be vannak kapcsolva, amelyek első ránézésre mintha nem lennének szükségesek. És akkor ebben a kényelmetlen, sokszor kicsavart pózban elkezd áramolni a levegő, keresztül a testen, és megrezegteti a hangszalagokat. Látjuk, milyen iszonyatos munka, ahogy a beszéd létrejön. A kimerevített póz, a fizikai nehézség azt szolgálja, hogy létre tudjon jönni. De néha nem jön létre, csak egy ordítás, nyögés, elfulladás hallatszik közvetlenül nekünk, nézőknek címezve.

A trójai nők. Fotók: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház

A szereplők sokszor percekig mozdulatlanul vagy nagyon lassú mozgással mondanak szöveget. Ezek erősen statikus jelenetek, amelyeket időnként olyan epizódok szakítanak meg, amelyekben a kar a főszereplő. Az Élektrában az öt tolószékes férfi, A trójai nőkben férfiak és nők vegyesen uniszónóban mozognak a zenére. Tökéletesen egyforma mozdulatok, azonos szögben behajlított tagok, egyformán megfeszülő izmok és kiáradó lélegzetek. Ebben a koreográfiában egyetlen kisujj sem mozdulhat meg Suzuki Tadashi tudta nélkül. A színészek alázata egészen megrendítő. A trójai nőkben például az istenséget megjelenítő színész az előadás hetven percét majdnem mozdulatlanul állja végig. De még a taps is komoly koreográfia, az előadás része, tökéletes egységet sugároz, egyetlen civil rezzenés nélkül. Talán mindkét előadásban az a leginkább megragadható, ahogy a színész küzd az anyaggal, küzd a testével, a formával, amelyet tartania kell. Közben az ehhez felhasznált erő és jelenlét a színpadi hatás alapja. A Nemzeti Színház Gobbi Hilda termében játszott Élektra – ahol még a színészekről patakokban ömlő verítéket is lehet látni – jobban is működik, mint A trójai nők – aminél a nagyszínpad hatalmas tere külön kihívást jelent.

Megterhelő ezeket az előadásokat nézni. Letaglózó a színészek energiája, ugyanakkor a kitartott mozdulatlanság és a hosszú monológok sokszor fárasztóak, és felüdülés egy-egy mozgásos etűd két jelenet közt. Én sokszor éreztem magam bizonytalannak abban, hogy a kulturális különbségek miatt nem maradok-e le valamiről, vagy esetleg jobban fogadnám-e ezt az előadást, ha érteném, mit jelent az, hogy Suzuki Tadashi a régi és új japán színházművészetet egyesíti a munkáiban.[1] Nagyon sokat tudtam meg arról, mit vár el Suzuki Tadashi a színészeitől, és talán arról is megtudtam valamit, hogy milyen típusú gyakorlatokat végeztethet velük tanárként, hogy milyen fontos a lábak és a talaj kapcsolata, a légzés szerepe, a fegyelem. Arról viszont jóval kevesebbet, hogy pontosan mit is jelenthet ma számunkra az Élektra, ami pedig A trójai nőket illeti, az előadás valószínűleg teljesen mást jelent, mint amiről a színlap szól. De a háború borzalmai talán ilyen szempontból egyetemesek.

A trójai nők

Ezekben az előadásokban a forma nincs alárendelve a szövegnek, sőt az összhatást tekintve sokszor dominánsabb is. Hogy számomra maguk a történetek azért sikkadtak el kissé, mert ez volt az első találkozásom Suzuki Tadashi esztétikájával, és lenyűgözött a forma, vagy azért, mert a rendező munkájának a történet átadása mellett a színészek képzése, fizikai szinten tartása is célja, vagy mert ebben az esetben eleve irreleváns az a felfogás, hogy a formának a tartalomból kellene következnie, azt nem tudom eldönteni, de mindhárom ugyanúgy elképzelhető. Az mindenesetre biztos, hogy nem lennék Suzuki Tadashi színészei helyében.

[1] JÁMBOR József, „Szuzuki Tadasi – a téridő színpadi filozófusa”, Szcenárium IX, 4. sz. (2022), https://nemzetiszinhaz.hu/hirek/2022/10/szuzuki-tadasi-a-terido-szinpadi-filozofusa.

Mi? Elektra – Hugo von Hofmannsthal és Szophoklész szövege alapján
Hol? Nemzeti Színház (9. MITEM / 10. Színházi Olimpia)
Kik? SCOT – Suzuki Társulat, Toga, Japán. Színészek: Naito Chieko, Sato-Johnson Aki, Kito Risa, Ishikawa Haruo; Ueta Daisuke, Yuichiro Hirano, Iizuka Yuki, Koda Kentaro, Yamada Kento; Mitsuda Toshimi, Shin Marie, Sugimoto Sachi, Murayama Kaori, Hashizume Akari, Ogata Mayuko, Shiohara Michitomo. Ütőhangszeres: Takada Midori. Zeneszerző: Takada Midori. Díszlet- és jelmeztervező, rendező: Suzuki Tadashi
Mi? Euripidész: A trójai nők
Hol? Nemzeti Színház (9. MITEM / 10. Színházi Olimpia)
Kik? SCOT – Suzuki Társulat, Toga, Japán. Színészek: Fujimoto Yasuhiro, Saito Maki, Sato-Johnson Aki, Takemori Yoichi, Ueta Daisuke, Ishikawa Haruo, Kito Risa, Hirano Yuichiro, Iizuka Yuki, Shin Marie, Ogawa Atsuko, Kato Masaharu. Díszlet- és jelmeztervező, rendező: Suzuki Tadashi