Kettő, illetve három színésznő tragikus sorsát mutatták be a CSET Feszt két új premierjén. A személyes történeteket sokan tabuként vagy legalábbis szigorúan magánéleti kérdésként kezelnék, Szalontay Tünde és Csernus Mariann azonban engedik látni és láttatni legfájóbb sebeiket. Öngyógyítás? Önmarcangolás? Lezárás? Emlékezés? Figyelemfelhívás? Mind egyben. Megrendítő bemutatók születtek.

Született: Wágner Emese. Fotó: Gulyás Dóra

Nem (egészen) fiktív, évezredek távlatából megénekelt tragikus hősnőket látunk ezúttal a színpadon, hanem kortársainkat a mi társadalmunkban megesett tragédiákkal, így egészen húsbavágóak, élesebbek lesznek a történetek. Szalontay Tünde – akit csecsemőként elhagyott az anyja, de az örökbefogadó anyja sem tudott szeretni, elfogadni igazán – Született: Wágner Emese című előadásában a két anyjához fűződő viszonyáról, saját származásának felkutatásáról, gyermeki elhagyatottságáról vall. A Ki voltál, lányom? pedig Csernus Mariann azonos című könyve alapján készült, amelyben lánya, Joó Katalin színésznő öngyilkosságának okait kutatja.

A család, egyén, társadalom témakörére épülő CSET fesztiválon mutatták be mindkét előadást. A CSET a FÜGE szervezésében 2021-ben megrendezett Anyacsak1 Fesztivál továbbgondolása, kibővítése: az idei összeállítás már nemcsak az anya-gyerek viszonnyal, a szülővé válással, hanem a témát kitágítva a családdal és annak társadalmi helyzetével foglalkozott. Az előadások után közönségtalálkozók, beszélgetések segítették az elmélyülést. Két éve az Anyacsak1 Fesztiválon egy ilyen beszélgetésen vett részt Szalontay Tünde, aki akkor az örökbefogadásról nyilatkozott érintettként, idén pedig már színházi nyelven megfogalmazva színpadra is állította saját történetét.

Szalontay Tünde Wágner Emese néven látta meg a napvilágot, édesanyját, aki születése után három nappal nélküle távozott a kórházból, csak felnőtt fejjel látta viszont egyszer, és beszélhetett vele röviden a történtekről. Ez a beszélgetés keretezi az előadást, de érzékeltetve a szakadékot, amely anya és lánya között tátong, a kérdések a darab elején, a válaszok a darab végén hangzanak el. Szalontay Tünde szólóelőadása csak kevéssé szól, szólhat az anyákról, töredékesen és homályosan tálalja a valós történéseket. Annál sokrétűbben fogalmazza meg azt a szorongást, amelyet a rosszul őrzött titok okozott számára. Örökbefogadó szülei ugyanis vér szerinti gyermekükként nevelték, eltitkolták előle származását, már amennyire egy széthulló családban ilyen tabut kezelni lehet egy alkoholproblémákkal küzdő örökbefogadó anyával. Szalontay Tünde az identitáskeresését, gyermekkori rettegését és felnőttkori ijedt elszántságát viszi színre tánccal, dalokkal, fotókkal, vetítéssel, versekkel, jelmezekkel, kicsattanó energiával.

Nyomasztó lélekröntgent tart a fény felé. Arra gondolok: te jó ég, Szalontay Tündének valóban ennyire a Jógyerekek képeskönyvére emlékeztető, lidérces, bezárult, magányos gyermekkora volt? Egyetlen támaszt jelentő felnőtt sem állt mellette? Vagy gyerekkori barát? Vágyképekből épített magának anyát, de valójában a lelke mélyén mindig is tudta, hogy nincs senkije? Belegondolva, a háta mögötti sutyorgások, a részeg megjegyzések, a széthulló család velejéig megmérgezhetik egy gyerek életét, hiszen ha az anyához, apához fűződő kapcsolat kérdéses, minden megkérdőjeleződik.

Az előadás látványvilágát Francesca Woodman képei ihlették. Woodman (aki a húszas évei elején öngyilkosságot követett el) fekete-fehér fotóin elmosódott fiatal nők kopár falak, pergő vakolat előtt láthatók – vagy inkább csak érzékelhetők. Az amerikai fotóművészt az angyalok fotográfusának is nevezik, mert modelljei leginkább szellemképeknek tűnnek. Szalontay Tünde is a fekete és kopasz színházi háttérfal előtt, félhomályban vagy vetített képek között játssza az előadást több réteg csipkés, áttetsző neglizsében, melyeket jelenetről jelenetre hámoz le magáról. Valahogy úgy, ahogy – közhellyel élve – a hagymahéjakat. Ez sem én vagyok, ez sem én vagyok, talán nem is vagyok senki? De úgy is érthetjük ezt a látványt, ahogy a szöveg is megfogalmazza: a szép, hosszú hajú, gondoskodó és illatos édesanya ideálja, a vele való azonosulás, az ő várása és keresése bomlik le, kopik le róla az idő folyamán.

Született: Wágner Emese. Fotó: Gulyás Dóra

Valóban nyomasztó, mégis jó humorú a darab. Ügyesen leválik az egyik a másikról: míg a tartalom végig fájdalmas marad, a forma abszurd és vicces. Érdekes, hogy bár a humor enyhülést hoz, csöppet sem teszi könnyeddé az előadást. A Gergye Krisztiánnal kidolgozott, tekergésszerű vagy épp Nizsinszkij szögletes balettjára emlékeztető koreográfia, a gyakran patetikus zenei világ már önmagában humorforrás, de fanyar megoldás az is, hogy Szabó T. Anna Elhagy című versét az Orgona ága kezdetű dallal keretezve mintegy anyák napi műsorként adja elő Szalontay Tünde. És ide tartozik a nagyjelenet is, a vesszőfutás vidéken a vér szerinti anya nyomában. A Miskolcon is túlra vezető kutatást Szalontay Tünde egy őt kisérő olasz barátnő bőrébe bújva, csacsogó olasz nyelven adja elő, széles gesztikulációval kísérve, kicsattanóan és vidáman. Bármilyen bravúros is az idegen nyelvű betét, hosszúnak tűnne, ha a kivetített fordítás és az előadás összjátéka nem lenne olyan vicces. Láthatóan a felét sem írták ki a nagy tirádának. Miközben szinte látjuk magunk előtt, ahogy a barátnőjét hűségesen támogató olasz díva Fellini filmbe illően bukdácsol a miskolci vonatsíneken az egyre kisebb és kisebb falvak felé, végig érezzük az őrült vállalkozás mögötti sorsdöntő tétet, a vér szerinti édesanya felkutatásának jelentőségét és kockázatát.

Vannak az előadásban vontatott, hosszúra nyúlt jelenetek, ahogy lazábban kapcsolódó, talán egyenesen fölösleges, leszakadó részek is, mint például a szintén abszurd humorú Sír a telefon jelenet. De Szalontay Tünde kézben tartja az egyszemélyes előadást, és minden erejével azon van, hogy hűen megmutassa történetét. Átérezhetővé válik a fájdalma. Azok számára pedig, akiket hasonló sorssal vert meg az ég, vigasztaló lehet a sorsközösség, hogy lehet nyíltan beszélni a kiszolgáltatottságról, az elhagyatottságról, fel lehet állni a legnagyobb pofonok után is, két rossz anya árnyékában is válhat bárki jó anyává.

Bár azzal kezdtem, hogy a valós, kortársainkkal megesett történetek miatt élesebbek, húsbavágóbbak ezek a színházi vallomások, valójában mindkét előadás – és talán minden történetmesélés – nagy kérdése, hogy amit hallunk, látunk, mennyire képes megragadni a valóságot. Vagy mennyire akar vádolni, pellengérre állítani, mindent elmondani és nevén nevezni. Tragikus esetekről van szó, rossz anyákról, bántalmazott nőkről, erőszakot elkövető férfiakról, kemény vádakról, melyek valós embereket jelölnek meg. Ennek súlyát az alkotók, a vallomást tevők is érzik. Saját rokonaikról, családjukról, traumáikról, bűneikről beszélnek, ezt vállalják ezekkel a színrevitelekkel. Szalontay Tünde érzékelhetően keveset beszél örökbefogadó szüleiről, inkább csak utalásokból és saját nyomorúságából rajzolódnak ki a hibáik. A Ki voltál, lányom?-ban azonban még hatványozottabban felmerül ez a probléma. Hiszen ez az adaptáció merőben különbözik Szalontay Tünde produkciójától. Itt nem az érintettek játsszák el saját sorsukat, sőt a történet is töredékes, valóságtartalma lassan a múltba vész. Csernus Mariann 94 éves, 1993-ban jelent meg azonos című könyve, melyben színművész lánya, Joó Katalin öt évvel korábbi öngyilkosságának okait kutatja. A szöveget Karafiáth Orsolya írta és Horváth Patrícia vitte most színre. A rendező a bemutató után tartott beszélgetésen elmondta, hogy bár baráti a viszonya Csernus Mariannal, és többször is fölkereste, hogy a leírtakon túl újabb részleteket tudjon meg, érdemi információkhoz már nem jutott. Én sem mondhatom tehát, hogy ez a darab valós események leképezése a valóságot hűen visszaadó karakterábrázolással, inkább egy egykori tragédia és valós bűnök színpadi átirata. Érdekes módon míg Szalontay Tünde, aki valóban magát fogalmazza meg, jóval ködösebben, a történtek helyett inkább az érzelmeket kivetítve mesél, addig Csernus Mariann és Joó Katalin anya-lánya kapcsolata és az életüket megmérgező családon belüli abúzus szinte szóról szóra, jelenetről jelenetre, kamaradarab jelleggel kerül színpadra.

Ki voltál, lányom? Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A történetmesélés a Ki voltál, lányom?-ban sem lineáris. A darab magját egy szenteste elhangzott beszélgetés, a közös karácsonyozás adja. Fadíszítés, főzés, ajándékozás közben ismerjük meg anya és lánya viszonyát. Dickens művészetéről beszélgetnek, mutatván a szellemi muníciót és az egyenrangú értelmiségi attitűdöt. De hamar feszült lesz a hangulat, a lány éles nyelvvel üt-vág maga körül, ideges, zaklatott, az anyja pedig bezár, hárít, az ünnep kedvéért próbálja kerülni a vitát, a kényes témákat, a gorombaságot. Bár mint utóbb kiderül, általános életstratégiája, hogy saját békéjének megőrzése érdekében lánya mély békétlenségével nem kíván, nem tud igazán szembenézni.

Könyvoszlopok, jegyzetek, drapériák, kényelmes, öblös fotel, régi díszekkel, gyertyákkal teleaggatott karácsonyfa – a színpad közepén egy dobogón kiemelve látható a központi jelenet kulisszája, a kissé bohém beütéssel kialakított polgári miliő. Ezt a teret három mikrofonállvány veszi körbe. Ezekből a mikrofonokból hangzanak el a személyes vallomások, kulcsfontosságú párbeszédek, vendégszövegek, dalok. Ezekbe a mikrofonokba elsuttogva, belekiáltva bomlik ki a karácsony este hangvételét magyarázó történések sora. Jól működik Karafiáth Orsolya pörgő dramaturgiája, viszi magával a nézőt, és hiányérzet nélkül építi fel fragmentumokból a történetet. Persze a történet is adja magát: egy rendkívül elfoglalt színésznő, akit pályája csúcsán a rendszer a tűrt kategóriába kényszerít, a vidéket járja önálló estjeivel, hogy fenntartsa magát és családját. A háztartást rendben tartja, süt, főz, takarít, de egyre jobban elzüllő és elboruló kamasz lányát megérteni, megmenteni már nem képes. A lány a nagypolgári lakásban összezárva éli mindennapjait a színésznő otthon dolgozó, elismert író, irodalmár második férjével. A lány és a férfi között fokozatosan kialakul egy mételyező viszony, a férfi nem tekinti gyermeknek a lányt, rászoktatja az ivásra, szexuális játékokba kezd vele, ezzel örökre megmérgezve a lelkét. A lány nem szólhat, nem tud szólni, félti a családját, az anyját, bizonytalan, hogy undort vagy vágyat érez a férfi iránt, az anya pedig nem vesz észre semmit, ordító jeleket sem. A férfi – erről is árulkodik egy párbeszéd – teljesen el van tévedve, látszólag fogalma sincs arról, mit művel, azt gondolja, tettei megengedhetőek, talán még érthetőek is ebben az élethelyzetben, ugyanakkor, amíg lehet, titkolja viselkedését, és a lányt is hallgatásra kényszeríti. Kérdés persze, hogy ilyen távolságtartással kell-e összefoglalni a darabot, vagy mondjam úgy, hogy a Csernus Mariann, Joó Katalin és Somlyó György alkotta családról van szó. Joó Katalin mindenesetre 36 évesen kivetette magát egy vonat ajtaján, és szétzúzta a testét a köveken. Az anyja pedig írt egy fájdalmasan árulkodó című könyvet: Ki voltál, lányom?

Ismerhetjük a szereplőket, de az előadás elsősorban nem a konkrét emberekre, hanem a bűnökre, mulasztásokra akarja felhívni a figyelmet. Szembesíteni akar a kérdéssel, hogy hogyan történhet ez meg. Hogyan lehet ezt elkerülni? A bemutató utáni beszélgetésen Hoffmann Kata klinikai szakpszichológus hangsúlyozta: az erőszakot legtöbbször nem idegenek, hanem családtagok követik el a gyerekekkel szemben.

Ki voltál, lányom? Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Itt is az abúzus tesz tönkre mindent, ehhez képest a darab mellékesen szól csak erről, sokkal inkább egy anya-lánya viszony bontakozik ki benne, az áll a középpontban. Nyári Zoltán emlékezetes kis jeleneteivel, erős mondataival a két nő körül megforduló férfiak, a jó emlékű nagyapa, a pszichiáter és Somlyó György szerepében a tökéletes mellékszereplő. Valójában azonban két, folyton figyelmet követelő színésznő párharca az előadás, az anya a narrátor, a lány a főszereplő. Ahogy a végén meg is fogalmazza halott lányához szólva az anya: „Mindannyian mellékszereplők voltunk melletted.” A színészi játék is ezeket az erőviszonyokat képezi le. Sztárek Andrea tökéletesen megtalálja az egyensúlyt az erős, de mégis naiv, kitárulkozóan érzelmes, a lánya őrültsége elől mégis hermetikusan bezárkózó nő, Csernus Mariann figurájában. Kecskés Karina viszont több ponton modorosan játssza Joó Katalin szerepét, és ettől a hangvételbeli elcsúszástól a figura valahogy nem is annyira komolyan vehető, mint amennyire lehetne. Ez a modorosság furcsa módon mégis segíti, erősíti azt az érzetet, hogy ezzel a lánnyal nem könnyű, sőt piszok nehéz együtt élni, nehéz az anyjának lenni, és erősíti azt is, hogy Joó Katalin színészként sem találta a hangját. Olykor irritálóan sok a jelenléte, a hepciáskodása, affektálása. Leginkább mégis a dühe görgeti előre az eseményeket. Kecskés Karina játéka nem mindig jól eltalált, de meg kell hagyni, hogy hamisságai mellett színpadi energiáival magára tudja vonni és meg is tudja tartani a figyelmet.

A történetet líraian átszövi egy nagymonológ, az Éj monológja Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjéből. Joó Katalin nagy szerepe volt ez – ebben sikere volt. Kecskés Karina nagyon szépen, erősen mondja el a szöveget a mikrofonba. A monológ sorai a darab több pontján hangzanak el, mutatva az utat a tragédiáig, amikor egy éjszakán egy fiatal nő kivetette magát a robogó vonat ajtaján. Csernus Mariann, ha nem is tudta pontosan megírni, bizonyosan megismerni, megérteni a lányát, az ő közös nyelvükön, a költészet, az irodalom nyelvén nagyszabású búcsút vett a gyermekétől. Kicsit régimódi, vagy talán a történtekhez képest túl fennkölt ez a búcsú, de azt mindenképp elérte, hogy megkönnyezzem. Az előadás is megerősíti a búcsú költőiségét, ahogy anya és lánya fogja egymás kezét, a lány alakja lassan, de élesen elsötétedik, míg az anya a fényben marad. Az éjsötét mintegy elszakítja őket egymástól. A kezük lassan elenged, és a lány ezzel valóban eltűnik a szemünk elől a sötétségben. Az a darab, amely végig erősen a szavakra épít, végül ezzel az egyszerű, de tökéletesen kivitelezett látványelemmel teremti meg a halál visszafordíthatatlan veszteségét.

Mi? Született: Wágner Emese
Hol? Jurányi Ház – CSET Feszt (Színházi Olimpia)
Kik? Előadja: Szalontay Tünde. Dramaturg: Zsigó Anna. Zeneszerző: Zombola Péter. Látvány: Gergye Krisztián és Szenteczki Zita. Videó: Dinea László. Fény: Langó Ádám. Koreográfus: Gergye Krisztián. Rendező: Szenteczki Zita
Mi? Csernus Mariann–Karafiáth Orsolya: Ki voltál, lányom?
Hol? Jurányi Ház – CSET Feszt (Színházi Olimpia)
Kik? Szereplők: Kecskés Karina, Sztárek Andrea, Nyári Zoltán. Díszlet és jelmez: Árva Nóra. Zeneszerző: Pirisi László. Rendező: Horváth Patrícia