Május végi temesvári színházprogramomat tervezve klassz ötletnek tűnt társítani egymással „a repülős” meg „a kamionos” előadást. Előbbi, a dán-olasz koprodukcióban megvalósuló Sirály a TESZT (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó) nemzetközi válogatásában szerepelt, utóbbi, a Rimini Protokoll temesvári Cargo-remake-je négyszer is ment a fesztivál hete alatt, de nem annak műsorán.

Közlekedési eszközbe költöző színházból Romániában egy-kettő jut egy évtizedre. Nem mondhatjuk abszolút nóvumnak, de azt sem, hogy alkotói és nézői rutinunk volna benne. 2005-ben Gavriil Pinte nagyszebeni Un tramvai numit Popescu (A Popescu nevű villamos) című lakodalmas előadása játszott azzal, hogy a villamos átszelte városi teret teatralizálja,[1] 2010-ben – az éppen Temesvárra szerződő – Borbély B. Emília egyszemélyes Mady Babyje szállt mikrobuszba, majd nagyváradi művészeti vezetősége alatt Szabó K. István az Európát rendezte a várost a szomszédos Félixfürdővel összekötő vonatjáratra. Hogy egy ilyen vállalkozás a koncepciózus térhasználatot megelőzően milyen emberfeletti szervezési furfangokat igényel a színház adminisztrációja részéről, azt világosan megértettük tavaly, amikor a székelyudvarhelyi Szerbusz! busza jobb híján egész estés rostokolást mutatott be a színház mögött.

Det flyvende teater: Sirály. Fotó: Facebook / TESZT – Euroregional Theatre Festival Timișoara

A Det flyvende teater (A repülő színház) nevet viselő dán csapat nevével ellentétben nem szárnyal, hanem úgyszintén rostokol. Csak nem a bürokrácia útvesztőjében, hanem a legrosszabb illusztratív színjátszás hagyományában. Frontális elrendezésű nézőtérről pislogunk a lebéklyózott kerekű kisgépre, és az előadást magát is mintha súlyos béklyók kötnék. Bumfordi az adaptáció: a kerettörténet szerint sirály tévedt a repülőbe, amelyre fel kellene szállnunk, és kényszervárakozásunk alatt a gép személyzete fog elszórakoztatni minket Trepljov, a pilóta darabjával. Kulisszahasogató a színészet: irdatlan széles gesztusok, deklamáló szövegmondás, rutinszerű színpadi viszonyok, a nézőről tudomást sem vevő álinterakciók. És magát rendhagyónak ígérő, valójában kiábrándítóan konvencionális a térhasználat: lehetne az a szomorú repülő akár papundekliből, és állhatna egy dobozszínpad mélyén, ha egyszer úgyis díszletté, sőt háttérképpé degradálják. Temesváron a meglehetősen kietlen Cioca bázis hangárjában lép fel a négy dán színész, a kis reptérről nem is volna tudomásunk másként, kifejezetten értük megyünk oda. Ez nagyon más, mint az előadás eredeti kontextusa: Dániában a nagy forgalmú Billund Airport a „székhelyük”, az igazi utasok ott váratlanul botlanak bele a színházi eseménybe. A vásári színjátékhoz hasonló keretezésben értelemmel bírhat a vastag játék, a primitív dramaturgia, mindazok az aspektusok, amelyek egy színházfesztiválon alapvető szakmai hiányosságként tűnnek fel. Nem szerencsés ez a kiemelés. S hogy milyen értelemben kapcsolódik a Sirály a 14. TESZT hívószavául választott fluiditáshoz – melynek amőbaszerű koncepcióját a közlemény úgy határozza meg, mint „a színház folytonos változásban és átalakulásban levését, állandóságát, erejét, valamint […] kortárs mindennapjaink szüntelen áramlását, képlékenységét és változását” –, azon sajnos csak tűnődni tudok.

Det flyvende teater: Sirály. Fotó: Facebook / TESZT – Euroregional Theatre Festival Timișoara

A nézők szereppel felruházásának mintha-konvenciója a Sirály és a Cargo Berlin–Temesvár egyetlen közös jellemzője esztétikai értelemben. „Ma ti vagytok a rakományunk, négy tonna élőhús” – ezzel a derűsen közölt vérfagyasztó mondattal csukja ránk a raktér ajtaját Denis és Dalian, az előadásban fellépő két román kamionsofőr, és már gurulunk is kifelé Temesvár központjából, a történet szerint Berlinből hazafelé. Rögvest ki-be járhatóvá, egyszersmind biztonságossá teszik a játékhelyzetet: bemutatják a mellettünk ülő rendezőasszisztenst, neki szóljunk, ha rosszullét fogna el. A közlés vállalt leleplezése annak, hogy a Cargo: színház, mesterségesen létrehozott szituáció, tetszés szerint megállítható produkció. A tudatos teatrális kompozíció teszi azzá, mert különben a Cargo: való élet igazi kamionnal, igazi közúton, igazi sofőrök igaz történeteivel.

E történeteket elemeikben többé-kevésbé ismerjük mostanra már, lévén hogy az eredeti, 2006-ban bemutatott Cargo Sofia óta számtalan kritika számolt be áttételesen a kamionosok életéről is, és főként mert az azóta eltelt években rengeteg professzionális sofőr – köztük a magyar st22lacika – indított vlogot, amely a kabinban főzéstől a benzintolvaj autópályakalózokig lényegében ugyanazokat az élethelyzeteket és témákat mutatja be, mint temesvári vezetőink. Vagyis önmagában az, hogy bekukucskálunk a mellettünk élő, társadalmilag mégis idegennek érzékelt kamionosok „egzotikus” életformájába, önmagában még nem volna elegendő egy érvényes színházi eseményhez.

Mégis, a kulturális különbözőség élménye meghatározó. Felszálláskor azonnal feltűnik és utunk egésze alatt foglalkoztat a benyomás, hogy a huszonéves melósok, Denis és Dalian világában bizony tájidegen elem ez a nézőközönség. Noha a Cargo 55 lej értékű belépőjét – ami jóval olcsóbb, mint a Temesvári Nemzeti 81 lejbe kerülő színházjegyei – az eggyel szerényebb jövedelmű rétegek is megengedhetnék maguknak, ezen a májusi estén, a húsz játszási alkalom egyik utolsó napján csupa bobóvá[2] konszolidálódott hipszter foglal helyet a kamion amfiteátrumszerűre alakított rakterében. A rácsodálkozás a másikra, a kíváncsiskodás és restelkedés érzésének elegye tehát óhatatlanul megszületik. Kiváltságos helyzetünk nem vitás, kultúrkikapcsolódni vagyunk ott, ahol más kulizik (megint más pedig emberhez nem méltó kínok közt megfullad). A tehetős temesvári mint jelenség amúgy nem lep meg: a high-tech ipar és az IT szektor a második legdinamikusabban fejlődő román várossá emelte az ország „nyugati fővárosát”. Aligha véletlen, hogy az Ikea Bukarest után ide telepített újabb üzletet. El is haladunk mellette. És aligha véletlen, hogy nem sikerül megnyitnia: nem talál elegendő alkalmazottat, a kínált fizetés túl alacsony a temesvári munkavállaló bérelvárásaihoz képest.[3]

A Cargo pontosan tudja, hogy ez mind eszünkbe fog jutni, ahogy azt is, hogy nem elég a gazdag asszociációs háló, játékosnak is kell lennie. Úgyhogy folyamatosan ugrál a valóságrétegek közt: miközben a temesvári Ikea épületét látjuk a kamion üvegfala mögül, a kormánynál ülő Dalian arról mesél – mikroportba, hangfalon keresztül jut el hozzánk a hangja –, hogy svédországi munkaéveiben az Ikeának szállított. A Berlin–Temesvár road trip szüzséje szerint ekkor lépjük át a német–osztrák határt, megszólal Johann Strauss, és a kamionunk keringőzik párat a körforgalomban. Az egy helyben forgás nemcsak frappáns poén, hanem újabb közlést készít elő: a schengeni csatlakozás osztrák vétója hatalmas kárt okozott a román kamionosoknak, fél napokat vesztegelnek hazafelé a vámon, mondják sofőrjeink. A fizikai tér valósága, a mesélők személyes életvalósága, az elbeszélt út valósága, a társadalmi valóság – legalább négy dimenziót szervez sűrű multiverzummá Stefan Kaegi koncepciója, Jörg Karrenbauer forgatókönyve és rendezése, valamint az Andrei Ursu által jegyzett dramaturgia.

Ők a kreatív stáb Denis és Dalian, a protagonisták mögött. Kinek a gondolatait halljuk, amikor Denis és Dalian beszél? Kik a szerzői annak, amit fentebb igazi sofőrök igaz történeteinek neveztem? Mennyi ezekből az importált Rimini Protokoll label,[4] és mennyi a „helyi termék”? Mi teszi autentikussá a produkciót, mi érvényessé? Hát etikussá? A Cargo metaszinten is felveti azokat a kérdéseket, amelyeket a szállítócégek vállalati politikájával, az európai gazdaságpolitikával vagy a munkaerőpiac migrációs folyamataival kapcsolatosan konkrétan tárgyal.

Basca Színház–Rimini Protokoll: Cargo Berlin–Temesvár. Fotó: Facebook / Teatrul Basca

Dalian megszólalásaiban visszatérő elem a „bezzeg Svédország”, Denis egyszer oda is pörköli neki, hogy „maradtál volna ott, ha annyira jó volt”. Svédországban Dalian és kollégái konténerben laktak, öt ágyon aludtak váltásban tízen. A kint megkeresett pénzből aztán családi házat épített Temesvár mellett. Infószalag fut végig a kamion hol ablakként, hol vetítőfelületként funkcionáló üvegfalán: az európai szállításipar 40%-át kelet-európai cégek uralják a szociális dömpingből adódó versenyelőnynek köszönhetően. Kár, hogy már itt az olcsó ázsiai munkaerő, és elveszi a munkánkat, teszik hozzá sofőrjeink. Néző legyen a talpán, akinek a társadalometikai iránytűje ezen a ponton mutat még valami biztosat, és nem csak forog körbe bolond módra. Engem rég nem zavart össze ennyire színház – ilyen termékenyen.

A Cargo Berlin–Temesvár nyilvánvalóan nem egy az egyben másolja a szófiai ős-Cargót, ahogy a tizenöt év alatt készült moszkvai, kongói vagy texasi variációkat is egész biztosan jócskán adaptálni kellett az eltérő kontextusokhoz. Nem vádolhatjuk tehát azzal a Riminit, hogy talmi tucatárut sózna a nyugati márkanév ragyogásába beleszédült kelet-európai színházfogyasztóra. Sőt, szögezzük le, hogy az összromániai színházi kínálathoz képest ez az esemény üdítően friss, lenyűgözően okos és felvillanyozó, sokkal több ilyenre lenne szükségünk ahhoz, hogy kiemeljük a fejünk a modernista művészszínházból. Az azonban elgondolkodtató, hogy a Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa programsorozatának színházi felhozatala úgy van teletűzdelve sztárokkal (Rimini Protokoll, Romeo Castellucci, Oskaras Koršunovas, John Malkovich), hogy egyikük sem a városban megmerítkezve, a helyi valóságból vagy a helyi alkotótársakból ihletődve és építkezve hozza létre alkotását, hanem lényegében újrahasznosít, felvevőpiacnak használja Temesvárt. Mi pedig megköszönjük szépen a kulturális gyarmatosítást.

A Rimini koprodukciós partnere a temesvári Cargóban, a Basca,[5] azaz Kalap Színház az egykori kalapgyárról kapta a nevét. Tipikus kelet-európai történet: a századfordulón alapított Paltim Hutfabrik Európa-szerte, sőt Amerikába is exportálta termékeit, a világháború idején a Monarchia hadserege számára készített ruházatot. 1948-ban államosították, 1990-ben visszaszolgáltatták, végül az utolsó kalap 2006-ban készült itt. A vásárlói érdeklődés addigra már a Nyugatról kamionokkal beszállított fast fashion darabok felé fordult. Az épületegyüttest ezt követően független művészek, köztük a Basca alapítói foglalták el átmenetileg, néhány év után legnagyobb része lebontásra került, és a tátongó telken ma egy multinacionális ingatlanbefektető hirdeti: Paltim prémium lokáció, apartmanok és irodahelyiségek elővételezhetők. Hallott vajon minderről Kaegi és Karrenbauer?

Basca Színház–Rimini Protokoll: Cargo Berlin–Temesvár. Fotó: Facebook / Teatrul Basca

A TESZT helyi független társulatok előadásait bemutató off programjában a Basca a Zambara Kabarett című produkciójával szerepel. Pedig a Cargo számos vonatkozásában kapcsolódna a fluiditáshoz, a színház műfaji határainak fellazításától a konténerlakó-háztulajdonos komplex és képlékeny társadalmi identitásáig. A választás oka talán az, hogy a Zambarában a fesztivál szakmai közönsége megismerhetné a társulatot, a temesvári független színészeket. Amennyiben ez a megfontolás vezette a kurátorokat,[6] pláne sajnálatos, hogy két másik, a főprogramba meghívott külföldi előadással párhuzamosan játszik a Basca. Valahogy nem vagyunk jók abban, hogy láthatóvá tegyük, érvényesítsük a lokálist, a sajátot.

A Cargo Berlin–Temesvár befejezésében a berlini szállítmány befut a célállomásra, kamionunk visszagördül a város ikonikus csomópontjába, sofőrjeink hazaérnek szeretteikhez. Ez a legjobb, mondják a fiúk, viszontlátni a barátnődet. A lány, akár egy délibáb, fel-feltűnik az út során: a mezőben énekelve vagy rollerrel mellettünk az utcán. Az ő megjelenései a fikció és a hagyományos értelemben vett színházi reprezentáció pillanatai, s mint ilyenek ezek működnek a legkevésbé. A piros kabátos lány (Jacqueline Kohl) szerelemről és honvágyról énekel, kicsit talán túl evidens, didaktikus módon. Elég vajon ennyi a líraisághoz? Vagy a román pop csak afféle rusztikus díszítés tud lenni az előadás testén? Akárhogy vélekedjünk is, az utolsó kilométerekre aznap este szivárvány szegődik mellénk. Ennél többet tényleg nem kívánhatunk a valóság színházától.

[1] Vö. BOROS Kinga, „A kirakat visszanéz”, Korunk 3. folyam, 20. évf., 1. sz. (2009. január): 61–66.
[2] Vö. „A bobó szó a bourgeois-bohème, a bohém burzsoá kifejezés rövidítése. A bobók harminc-negyven éves diplomás fiatalok. Lazán öltözöttek, közelebbről nézve azonban minden holmijuk nagyon drága. Biciklivel járnak, mert az autó szennyezi a környezetet. Rendkívül ellentmondásos személyiségek: lazák és liberálisok, a tolerancia és a szabadelvűség hívei, de mindeközben két lábbal állnak a földön. Egyszerre lázadók és konformisták. Egyfajta szelektív társadalmi érzékenység él bennük, mely kiterjed a harmadik világ éhezőire, vagy a tibeti szerzetesekre, ugyanakkor a sarki hajléktalanra már nem. Baloldaliak a politikában, de konzervatívok a gazdasági életben.” https://aszem.info/2020/11/szalai-a-janus-arcu-1968/
[3] A temesvári Ikea üzlet végül 2023. június 8-án nyitott meg: https://transtelex.ro/penzcsinalok/2023/06/08/ikea-temesvar-illegalis-fakitermeles-erdoirtas.
[4] Vö. https://szinhaz.net/2016/03/02/rimini-protokoll-abcd/
[5] Szó szerint: micisapka.
[6] A műsorfüzet közlése alapján név szerint: Simona Popovici Donici, Vesna Roșca és Balázs Attila, a TESZT-et szervező temesvári magyar színház művészeti tanácsadója, román sajtókapcsolatokért felelős alkalmazottja és színész-igazgatója.

Mi? Det flyvende teater: Sirály
Hol? TESZT – Temesvár
Kik? Játsszák: Johanna Valle, Fanny Paananen, Julius Chavez, Emil Houlind. Csehov darabja alapján írta: Giuseppe L. Bonifati, Linda Sugataghy. Zene: Claudio Passilongo. Rendező: Giuseppe L. Bonifati
Mi? Basca Színház–Rimini Protokoll: Cargo Berlin–Temesvár
Hol? Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa
Kik? Sofőrök / előadók: Denis Iancu, Dalian Lucian Deac. Produkciós menedzser: Maitén Arns, Jörg Karrenbauer, Ana Maria Ursu. Dramaturg: Andrei Ursu. Énekes: Jacqueline Kohl. Rendezőasszisztens: Cristina Băldău. Hang: Cristian Popescu (Jimmy). Vizuál: Flavius Marușca. Design: Dan Ungureanu. Koncepció: Stefan Kaegi. Forgatókönyv és rendezés: Jörg Karrenbauer