Egy komoly szakembernek nem illik ilyet írni, de miért ne tehetném: rajongani mentem a Nemzeti Színházba Dimitris Papaioannouért. És bár végül becsapva korántsem éreztem magamat, mégis azt gondolom, a görög mágus hozott is ajándékot, meg nem is.

Fotók: Nikos Dragonas

Távolabbról kell kezdenem a történetet: amikor 2018 tavaszán a Belgrade Dance Festival keretében láttam az akkor már egy éve világkörüli turnén szereplő, hét ország kilenc koprodukciós partnere együttműködésében létrehozott The Great Tamer című előadást, jó ideig nem tértem magamhoz. A saját szótáramban a színpadi sűrűség mértékegységét azóta Dimitris Papaioannounak hívják.

Ritka, nagyon ritka érzés ez színházban: a fenségessel találkoztunk azon az estén. A szoborszerűen kimunkált, mégis minden milliméteren élettől duzzadó testek, a belőlük szüntelen alakuló és átalakuló, meghökkentő alakzatok, a hosszú etűdökbe zárt színtiszta költészet valójában az európai kultúrtörténet hiánytalan esszenciáját adta. Egy szuverén, kivételes formátumú alkotó grandiózus portréja rajzolódott ki a felejthetetlen két órában. Ugyanakkor biztos voltam benne, még hasonlót sem láthatunk majd soha Magyarországon – ugyan kinek van erre szeme, de főleg pénze, szándéka, ízlése?

Két hónappal később Wuppertalban érthető okokból komoly várakozással néztem a Seit Sie/Since She című opusz ősbemutatója elé. Dimitris Papaioannou volt az első rendező-koreográfus, aki Pina Bausch 2009-es halálát követően dolgozhatott együttesével. Mint azt a társulat akkori művészeti vezetőjétől, Robert Sturmtól akkor megtudtam, a kivételes lehetőséget és nyilvánvalóan óriási terhet jelentő felkérésnek hosszú előtörténete volt. Papaioannou 1993-as (!) bemutatóját, a Medeát Bausch annak idején meg akarta hívni a nemzetközi fesztiváljára Wuppertalba, ám erre végül logisztikai okok miatt nem került sor.

A 2018 májusában két egymást követő estén is látott Seit Sie/Since She vegyes élményként maradt velem: a Bausch előtti, alighanem obligát főhajtás mellett Papaioannou saját, minden értelemben érzéki és vizuális színházából tűzijátékszerű bemutatót adott a nézőnek. Ezért mégsem kárhoztattam: a nagy létszámú csapat egyik fele még dolgozhatott Bauschsal, a másik soha nem találkozott vele, csak műveivel meg (hír)nevével, és aligha tévedek, ha úgy sejtem, a rendező-koreográfusnak (ezért is) meg kellett vívnia a saját küzdelmeit a próbafolyamat során. Ráadásul Papaioannou bevallottan és jól érzékelhetően a képektől indul, és hozzájuk érkezik, ami merőben eltér a bauschi krédótól.

A két fenti emlék nem a személyes kapcsolódás okán, hanem azért érdekes, mert valamelyest elhelyezi Papaioannout a világ áttekinthetetlenül gazdag kortárstánc-térképén. A több mint három évtizede pályán lévő, még mindig csak ötvenes évei végén járó görög művész nevét Magyarországon eddig legfeljebb a szűk (tánc)színházi szakma ismerte. A képzőművészet, festészet és képregényrajzolás (!) felől startoló alkotó végül az előadó-művészeteknél kötött ki, másodpercre se feledve vagy tagadva gyökereit. (Nagy odafigyeléssel szerkesztett közösségi oldalán nyaranta megszaporodnak ceruzával készült férfiaktjai, de az igazán tehetős rajongók dedikált rajzválogatást is vásárolhatnak weboldalán keresztül.)

Miközben Papaioannou tevékenységének központja alapvetően Görögország volt és maradt, a nyolcvanas-kilencvenes években megfordult a világszínház néhány további jelentékeny alkotójának, így Ellen Stewartnak vagy Robert Wilsonnak a közelében is. A kortárs tánc és színház világában az utóbbi másfél-két évtizedben, mióta a nemzetközi közegben is egyre otthonosabban mozog, kezd igazán jól csengeni a neve. Az elmúlt években munkakedve nem csökkent, ugyanakkor tempója kissé lassult: kevesebb projekten, de annál elmélyültebben dolgozik. Nagyszabású vállalásai éveken keresztül járják a világot, majd jön az új premier – e tekintetben hasonló modellt követ, mint Ariane Mnouchkine Napszínháza. Az eredmény őt igazolja: munkáit okkal ünneplik a színházi szakmán belül és kívül.

Globális ismertséget egyébként a 2004-es athéni olimpia nyitóünnepélyének megtervezése hozott neki: e rövid összefoglalóban is jól azonosíthatóak Papaioannou különleges színpadi esztétikájának szolid tartópillérei. Egy ilyen típusú és ekkora volumenű alkalmi megbízatásnak annyiféle igényt kell kielégítenie, aminek megfelelni szinte lehetetlen, ezért nézi az ember többnyire feszengve a demonstratív spektákulumokat. Papaioannou azonban hanyag eleganciával hozza létre tartalom és forma, gondolat és az azt kifejező eszközök bonthatatlan egységét. Mikro- és makrokozmosz nála kéz a kézben jár, ráadásul nem csupán nem véti el a kívánatos léptéket, hanem magabiztosan mutatja fel, hogyan lehet egyszerre megszólítani az egyes embert és a globális nézőközönséget.

A kezdőmondat magas elvárásaira szolgáló mentségeimet, íme, előtártam, most már ideje rátérni a lényegre: 2023 májusában egyetlen estére Budapestre érkezett az INK. Volt táncos ismerős, aki a másfél éven át turnéztatott, sok előadóval utazó Transverse Orientationnek jobban örült volna, de én az INK-et sem érzem megalkuvásnak. Tagadhatatlan hiányosságai ellenére is inkább Papaioannou műhelyébe, gondolkodásába, esztétikájába történő nagy léptékű beavatásnak látom, ami mint ilyen a színházi nyelvvel még csak ismerkedő magyar nézőnek alighanem megfelelő tananyag.

Kezdetben volt a férfi: ahogy a vasfüggöny lassan felemelkedik, először a hangosan zuhogó esőt halljuk, majd látjuk is, ahogy a földeken használt automata locsoló perceken át széles sugárban öntözi a színpadszéles medencét, amelyben háttal nekünk egy fekete inges, fekete nadrágos, magas férfi áll – a csuromvizes Papaioannou maga. Talán egy katlan mélyén van: az üresen is tartalmas teret hatalmas, fekete takarófóliák veszik körül, amelyek a vízsugár keltette légáramban mintha fel-felsóhajtanának.

A legérdekesebb mégis a férfi: ki lehet ő? Szálfa termetével olyan, mint a megfeszült íj: figyelme, koncentrációja, jó ideje kezdődött makacs kitartása szinte tapintható. A medencét – vízzel elárasztott földjeit? a tengert magát? – borító műanyag lapok közül-alól végül polipnak tűnő lényt húz elő, zsákmányát, hogy aztán erőteljesen a földhöz vágja. (A cím INK, vagyis tinta: utalhat a lábasfejű által kibocsátott, védelmi funkcióval is bíró festékanyagra, de akár az író, képíró hétköznapi munkaeszközére is.) A férfi határozott mozdulatokkal a locsolóhoz lép, a vad vízsugarat üveggömbbel fogja fel, majd gyors mozdulatokkal vihart kavar a gömbben. A maga által készített, vakító fénysugarak helyett minden irányba vizet fröcskölő „diszkógömböt” a kísérletező bűvész kíváncsiságával figyeli. Majd minden jól megtervezett, sokszor gyakorolt, de a véletlennel mindig kacérkodó mikrocselekvését többször megismétli, elmélyült figyelemmel tanulmányozva az eredményt.

És közben a nézőnek jut idő búvárkodni és elmerülni a különös vízi világban. (Erre, ti. az elmerülésre szükség is van, másképp nem fog működni ez az este: a türelmetlen, szűk skatulyákban gondolkodó, önmagával és a világgal párbeszédre képtelen befogadó nem ideális partnere az INK-nek.) A férfi talán emberfeletti kertész lehet, a tengert megművelő, maggal bevető, megzabolázó, rendre és rendbe kényszerítő hérosz, netán egyenesen valamely istenség? Akármi vagy akárki is ő, biztos, hogy tudatos, öntudatos lény, aki ereje teljében van, uralja az általa gondozott világot. A megtestesült erő és magabiztosság amennyire vonzó és izgató, legalább annyira viszolyogtató is – egyszerűen dramaturgiailag szükséges, hogy változzon a képlet, hogy a nyílegyenes felkiáltójel mellé idéző-, de legalább kérdőjel kerüljön.

Ez pedig nem is várat sokáig magára: az ember nagyságú, áttetsző plexilapokból álló padló hamarosan megmozdul, amorf lény suhan, csúszik, úszik alatta. Emberi test lesz, amelynek érkezte jól érzékelhetően meglepi az addigi (fő)szereplőt. A terület ura ugyanúgy igyekszik becserkészni, mint a polipot, űzőbe veszi, bottal fenyegeti, bekeríti, de jó ideig hiába: nem talál rajta fogást, a – most már jól látjuk – ruganyos, izmos, meztelen férfitest mindegyre kisiklik kezei közül. Végül műanyag hengerbe zárja, saját övével kötözi meg a gyorsan felnövő ebihalat, kezdődhet a betörés vagy inkább a szelídítés, a meg- és felnevelés.

Papaioannou és színpadi társa, a Németországban született táncos, a 2020 óta vele dolgozó Šuka Horn lebilincselően izgalmas színpadi páros: izzik köztük a levegő, vagy stílszerűbben, forr a víz. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgokat, azt mondanám, hogy az INK bő egy órája ennek a két férfinak és a közéjük tolakodó, belőlük születő polip nemes, erotikát korántsem nélkülöző küzdelme, de ez csak a felszín kapargatása lenne.

Mert mindeközben nemcsak a víz, de a képek hullámzását, áradását is meg kell figyelnünk, több értelemben is. Papaioannout a kritikai közbeszédben szokás színpadi mágusként, vizionárius alkotóként azonosítani, és nagy projektjeit látva nem is feltétlenül tiltakozom a jelzők ellen. Az INK mintha részben más úton járna, amikor jóval intimebb és személyesebb hangot üt meg. És mint ilyen tökéletes beavatás Papaioannou színházi világába: az apró trükk emlékezetesebb a gigászi erődemonstrációnál. És a tér megtelik ilyen, az alkotó-előadó által nem kommentált, vagyis nem (túl)hangsúlyozott trükkökkel. Emberszobrász ő, aki vízből, testből, egy-két furcsa kellékből látványos képeket gyúr, azokat a néző előtt hagyja hosszabb-rövidebb időre, rábízva, hogy egyáltalán észreveszi, illetve felismeri-e őket, vagy sem.

Ebből a szempontból is tanulságos az interneten közzétett kétnyelvű műsorfüzet, amely a gondolati-vizuális előképek közé görög vázatöredéket, japán erotikus fametszetet, Bosch vagy Goya jól ismert képeit épp úgy odasorolja, mint a felfedező Nikola Teslát, az Alien-filmek nyálkás-csápos szörnyét, a Tom of Finland emblematikus homoerotikus rajzait, a freak show-k világát, Beuys klasszikus performanszát vagy Kantor színházát. És a sor tetszőlegesen folytatható: az egymást kiegészítő jin és jang, a vízben látott tükörképébe belebolonduló Narkisszosz, a halott Krisztus, az alvilági révész, majd kultúrától és háttértől függetlenül a teremtéstörténetek, meg a nagy, mitikus, az emberiség sorsát befolyásoló harcok is ott lebeghetnek a néző szemei előtt. Az érett, tapasztalt férfi és a felnőtté válás kapujában álló zabolátlan fiú kapcsolata újabb gondolati kapukat nyit: az INK klasszikus rite de passage is.

Elfogadom, talán túl sok ez így az agynak és a szemnek, és az előadás második része valóban el is enged: lehet, hogy megtelt az a bizonyos pohár? Papaioannout ekkor könyörtelen cirkuszigazgatóként, porondmesterként látjuk viszont, ezt az etapot másfajta, jóval kiszámíthatóbb hierarchia mozgatja, mint eddig – recsegő lemezfelvétel, csattanó ostor, hosszú szárú frakk, láttunk már ilyet párszor. Bevallom, kicsit csalódtam, összességében mégis elégedett vagyok: nézőként egyre ritkábban érzem, hogy egy nagy alkotó bepillantást enged műhelye titkos zugaiba. Azt, hogy valaki hagyja, hogy ne csak fenségesnek és nagyszerűnek lássam a színpadon, de tétovának és esendőnek is. Útkereső előadásnak, közönség elé tárt szolid testkutatásnak gondolom az INK-et, amely bár 2020-as első verziójának bemutatója után kényszerű okokból hibernálta magát, két és fél évvel később bátran mutatja meg, milyen Papaioannou szerint a világ.

Mi? Dimitris Papaioannou: INK
Hol? Nemzeti Színház – 9. MITEM / 10. Színházi Olimpia
Kik? Előadók: Šuka Horn, Dimitris Papaioannou. Díszlet- és jelmeztervező, rendező: Dimitris Papaioannou^[1].
^[1] Mivel a MITEM oldalán nem sikerült kétszer egyformán leírni Dimitris Papaioannou nevét, az írásmódot önkényesen egységesítettük. A szerk.