Fennállása tizedik évfordulója alkalmából rendezte meg a STEREO AKT május 1. és 17. között a STEREO10 fesztivált. A program figyelemre méltó műfaji sokszínűségről árulkodott, a hagyományosabb előadások sorát performanszok, városi séták, workshopok, hanginstallációk gazdagították.

Push it to the Limit. Fotó: K. Takács Márton / STEREO AKT

Az eseménysorozat hívószavai voltak a társadalmi elkötelezettség, a szolidaritás és a helyi ügyekhez való kapcsolódás. A STEREO AKT idén márciusban nyitotta meg saját terét, az Illés utcai STEREO Művházat, amely a fesztivál egyfajta bázisaként is szolgált. A szervezők a STEREO10 pályázaton keresztül olyan produkciókat válogattak be a fesztivál programjába, amelyek – szűkebb vagy tágabb értelemben – a 8. kerülethez kapcsolódó helyi ügyekkel foglalkoznak. Ennek megfelelően volt többek között alternatív lakógyűlés (Ki lakik itt?), a roma holokauszt történetének helyszíneit bejáró városi séta (Ha minden fül meghallaná), de olyan programok is helyet kaptak, amelyek általánosságban foglalkoztak a demokrácia (Demokratikus játszótér), a hajléktalanság (Cím nélkül), a női egyenjogúság (Háztartásbeli) kérdéseivel. Illetve játszották a STEREO AKT legsikeresebb előadásait és új bemutatóját, a Remény panziót is.

A társadalmi felelősségvállalás mint művészi hozzáállás tematikai és esztétikai szempontból nagyon különböző előadásokat eredményezhet, ám felmerül, hogy ad-e önmagában erős keretet egy fesztivál koncepciójának, de még lényegesebb kérdés, hogy milyen közönséget tud megszólítani. Persze ez már szinte elcsépelten hangzik el mindig, amikor a színház társadalmi hasznossága kerül szóba, ugyanakkor általános tapasztalat, hogy az ilyen előadásokat nem azok látják, akiknek a leginkább szüksége lenne rá (értsd: akik „érzékenyítésre szorulnak”), megfordítva a relációt: elmarad a kockázatvállalás. Pont ezért a STEREO10 Fesztivál legnagyobb erősségét nem is a kiválasztott előadások társadalomformáló potenciálja jelentette, hanem a Művház környékével kialakított személyes viszony, a színházi és a városi tér különleges párbeszéde.

A helyszínspecifikusság különböző szinteken valósult meg. Illés Haibo és Melykó Richárd Push it to the Limit című performansz workshopja konkrétan a Művház épületét fedezte és fedeztette fel. Bemelegítésként az épülethez kapcsolódó fun factekkel ismerkedtünk meg, majd képek segítségével megkerestük a ház „fájó pontjait”, hibáit, megérintettük, kimasszíroztuk őket, kitapogattuk a talaj, a falak határait. A feladatok egyrészt olyan részletekre irányították a figyelmünket, amelyeket előtte biztos, hogy nem vettünk volna észre, másrészt különleges, fizikai viszony jött létre a tér és a résztvevők között, a Művház megszemélyesítésével maga az épület vált főszereplővé.

Ki ölte meg Magasházy Rókust? Fotó: K. Takács Márton / STEREO AKT

A Ki ölte meg Magasházy Rókust? című „városi séta és részvételi performansz” az épülettől alig eltávolodva a környékén zajló közös nyomozásról szólt. A Művház előtti találkozó után instrukciókkal és térképpel felszerelkezve csapatokban indultunk neki az expedíciónak. Nyomokat kerestünk, kihallgattuk a gyanúsítottakat, akik a környéken szétszóródva, végig karakterben maradva válaszolgattak a kérdéseinkre; mindezt a mit sem sejtő járókelők olykor látványos, hangos értetlenséggel figyelték. Az alapszituáció szerint Magasházy Rókus jómódú iparmágnást megmérgezték a Fűvészkert mellett, és a közönségnek együttes erővel kell felderítenie, hogy vajon ki lehetett a tettes. A csoportos nyomozás végén közösen szavazunk a gyilkos kilétéről, megvitatva a kb. másfél óra alatt összegyűjtött érveket. Füsi Anna és Hajdú Fanny programja (a Push it to the Limithez hasonlóan) témájában csak lazán kapcsolódott az egyébként hangsúlyosan a társadalmi kérdéseket propagáló fesztiválhoz. Egy teljes mértékben fiktív történet könnyed hangvételű, talán a szabadulószobák színháziasított változatának megfelelő, játékos feldolgozásáról volt szó, ami viszont nagyon jó alkalom volt a környék újfajta felfedezésére, ráhangolódás a közös játék, a részvétel lényegére.

A fesztivál programjában a színházi műfajok határán mozgó előadások sorát bővítették a hangperformanszok, ilyen volt a The Cat the Witch and the Devil című színházi koncert, amely szintén a Művházban kapott helyett. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy egyetlen, a lehető legegyszerűbb adottságokkal rendelkező tér (egy saját szoba) hogyan tud kreatív eszközökkel estéről estére átalakulni: május 9-én este szinte bárhangulat uralkodott a Művházban. Tara Khozein, Márkos Albert, Hock Ernő, Oli Wayne és Miklós Szilveszter produkciója a közös zenélésen és történetmesélésen keresztül teremtett misztikus légkört: James Joyce, Rebecca Tamás, William Shakespeare, Monique Witting, Hélène Cixous szövegeit, illetve magyarországi boszorkányperek dokumentációit használták fel, mély szövegelemzéssel különleges egyvelegbe sűrítve őket. A koncert a hangképzés lehetőségeinek maximális kihasználásával, a test és a hangszerek nem rendeltetésszerű használatával okozott meglepetéseket.

Losonci Csinnadratta. Fotó: K. Takács Márton / STEREO AKT

A Sophie M experimentális popduó Losonci Csinnadratta című performatív hanginstallációja a 8. kerület előre felvett hangjait használta fel és transzformálta zenévé. A sötétben ülve szinte meditatív állapotban hallgattuk a zajból kirajzolódó mindennapi élet nyomait, ezúttal egy újabb érzékszervünkre támaszkodva mélyülhetett el kapcsolatunk a környékkel.

A fesztivál eseményein nagyjából ugyanazzal a közönséggel lehetett találkozni, a játékos, diskurzust generáló programok közben érezhetően valódi kapcsolódások alakultak ki, amelyek teret adtak a kortárs jelenségekről, globális és lokális problémákról való beszélgetéseknek.

Nem állítom, hogy sikerült a már megszokott, meglehetősen szűk értelmiségi közegen túl másokat megszólítani (nem tudom, cél volt-e egyáltalán), a 8. kerület értelemszerűen ennél jóval sokszínűbb. De legalább rávette a STEREO AKT ezt a közönséget, hogy kicsit kimerészkedjen természetes élőhelyéről, intenzív figyelemmel forduljon egy városrész és az ott lakók felé.