A Zentai Magyar Kamaraszínház új direkciója – Dévai Zoltán igazgató és Mezei Kinga művészeti vezető – néhány hónappal a kinevezése után úgy gondolta, jó lenne megmutatni, hol tart a társulat, milyen induló repertoárt lehet összeállítani közelmúltbeli közös munkáik alapján. A Kamarafeszt névre keresztelt programba olyan előadásokat válogattak be, amelyek vagy itt készültek a Zentai Magyar Kamaraszínházban, vagy pedig a Mezei Kinga vezette nonprofit civil szervezet, a Novem független produkcióiként jöttek létre, és az igazgatóváltás után költöztek át Szabadkáról Zentára.

Zaklatott évad zárásaként került sor a fesztiválra: az időben elcsúsztatott pályázati kiírás ugyanis két részre vágta az évadot. Az előző igazgató, egyben művészeti vezető, Wischer Johann szerződése már a 2021-es évadkezdésre lejárt, a továbbiakban megbízott igazgatóként vezette a színházat addig, amíg ki nem írták az új pályázatot. Ez viszont másfél év késéssel történt meg, így az új vezetés csak idén februárban állhatott fel.^[1] Mezei Kinga szabadúszó színészként és rendezőként, Dévai Zoltán pedig az együttes alapító színészeként kapta meg vezetői kinevezését. Az azóta eltelt rövid idő az előadások felújításáról, illetve – külső helyszíneken játszott produkciók esetében – az itteni színpadra alkalmazásukról szólt.

Élőhomok (r.: Mezei Kinga). Fotók: Zentai Magyar Kamaraszínház

A társulatot mindössze hat színész alkotja, amely létszámban már a két színházvezető is benne foglaltatik. Az együttes ráadásul nem a (kő)színházi kultúránkban többnyire szokásos módon alkot társulatot: a színészeknek nincs státusza, évről évre új szerződést írnak alá. Ez egy évtizede így van, azóta, amióta repertoárszínházként kezdtek működni (az alapítása utáni első öt évben az intézmény csak befogadószínház volt). Úgy hírlik, a Dévai–Mezei pályázat a méltatlan helyzet orvoslását is célul tűzte ki. És mivel teljes körű személyzetre sem futja, előadások előtt és után a színészek maguk építenek és bontanak, igazodva ahhoz is, hogy két előadás között van-e még valamilyen program az épületben, amely egyúttal önálló vezetésű kultúrházként is üzemel. Elszánt, energiákkal teli, alázatos csapat – február óta, mint mondják, kifejezetten felszabadult hangulatban.

Telitalálat volt a Kamarafesztet az Élőhomok című előadással nyitni (alcíme szerint: Képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján). Mezei Kinga rendezése – amely az erős színészi jelenlét mellett képek, színek, fények, mozdulatok és zene összhatására alapoz – az új művészeti vezető színházeszményéről vall. Felszabadult örömszínház, amely tartalmas műhelymunka eredményét tükrözi. (Az előadást a Novem Színházi Szervezet és koprodukciós partnerei hozták létre, és előzőleg a Szabadkai Népszínházban volt látható.) A színészek – Mezei Kinga, Pálfi Ervin, Hajdú Tamás és Szilágyi Nándor – Oláh Tamás dramaturg közreműködésével együttesen dolgozták ki az előadást: az alcímben nevesített költőtől és festőtől vett motívumokhoz szabad asszociációkkal társítottak színpadi történéseket. A létrejött etűdök sokféle szállal kapcsolódnak nemcsak egymáshoz, hanem – a forrásanyag révén – a vajdasági magyar kultúrához is. Jó fél évszáddal ezelőtti miliőbe csöppenünk, csipkékkel, rozsdás szerszámokkal, kopott edényekkel. A részleteiben itt-ott szinte fotórealisztikus, egészében azonban álomszerű, szürreális térben a vidéki élet stilizáltan, sok humorral megjelenített figuráit látjuk csetleni-botlani, a középpontban Pálfi és Hajdú remek clownszerű (festő)párosával. Ha csak egyetlen jelenetet választhatnék, hogy érzékeltessem az előadás szavak nélküli formanyelvét, talán az esküvői élet-halál képsort említeném a fokhagymából font koszorút viselő karfiolcsokros menyasszonnyal, a fűrészes vetélytárs szétütött hasából kiömlő homokkal, a menyasszony szájából és a vőlegény szakajtójából kipergő gyöngytengerrel.

Művészet (r.: Mezei Kinga)

Az előadás után nem sokkal az egyik groteszk figura, egy bábszerűre maszkolt biciklis átdöcögött a stúdiótérként használt nagyszínpadról a következő program helyszínére, a kamaraterembe, ahol Yasmina Reza Művészetének kezdésére vártunk. A vicces átkötésre az adhatta az ötletet, hogy ebben a műben is szerephez jut a festészet (még ha pont nagyon másképp is). A darabot elég sokan ismerhetik, hiszen számos színrevitelt megért azóta, hogy bő negyed századdal ezelőtt a Katona József Színház bemutatta. Magam is jó pár előadását láttam már, most mégis új hangulatokat fedeztem fel benne. A Mezei Kinga rendezte produkció bizonyos finomhangolásokkal máshová állítja a fókuszt, mint a korábbi bemutatók. Ezúttal a viták kereszttüzében álló méregdrága, ám láthatatlan festmény – fehér háttér előtt fehér csíkok – vélhető értéke alig érdekes. Még csak az sem fontos, hogy aki megveszi, a posztmodern irányzatok esztétikájára nyitott műértő-e, vagy egyszerűen csak szimpla balek. Meg persze az sem, hogy aki fanyalog, a józan ítélőképességet vagy csupán az avas nyárspolgáriságot képviseli-e. Az igazán lényeges kérdés itt az, hogy vajon képesek vagyunk-e rálátni a játszmahelyzeteinkre. Hogy felmérjük-e, mit bírnak ki a kapcsolataink, és belegondolunk-e, mit veszíthetünk öntudatos érzéketlenkedéseinkkel. Dévai Zoltán, Szilágyi Áron és Virág György nagyszerű tempó- és humorérzékkel játssza el a három fiatal közös felnövekedéstörténetét.

A színészhármas két tagja, Dévai Zoltán és Szilágyi Áron – Verebes Judittal kiegészülve – egy másik előadást is létrehozott: Dévai ezúttal mint rendező működött közre Matei Vișniec A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik című kétszemélyes játékának színpadra állításában. A darab birtokba vétele nem magától értetődő feladat: az indító reálszituációt követően – a szereplők közös ágyban ébrednek, de nemigen emlékeznek rá, hogyan is kerültek össze – szürreális és hétköznapi elemek kevercséből álló jelenetsor fut le a kapcsolat további stációiról. Bevallom, kérdés számomra, vajon kiérleletlen (blöffgyanús?) ötletcsokorral állunk-e szemben, vagy kihívást jelentő színpadi alapanyaggal. Egy izgalmas bemutató rögtön eloszlathatná a kételyeket – és mi másnak is szurkolhatna az ember a nézőtéren ülve? A zentai előadás nem ilyen lett. Az alkotók láthatólag nem voltak kísérletező kedvükben: afféle „színészdarabnak” kezelték a művet, alapvetően a pszichológiai közelítésmódnál maradva. A két színész ráadásul erősen elütő stílusban játszik: Szilágyi visszafogott gesztusaival Verebes direkt eszközökkel operáló alakítása áll szemben.

Sok hűhó semmiért (r.: Mezei Kinga)

Az egész társulatot – vendégekkel – együtt a Sok hűhó semmiért előadásában láthattuk. (Illetve csak majdnem: Mezei Kinga rendezőként, és nem színészként vett részt a színpadra állításban.) A párválasztási elköteleződés bonyodalmait középpontba állító vígjáték Mészöly Dezső fordításában szólalt meg, aki mindig lenyűgöz finom nyelvi játékaival, briliáns humorával. Az előadást kedves játékosság jellemzi, a történet tőlünk karnyújtásnyira zajlik, a szereplők olykor ki is szólnak a nézőkhöz. A játék a második részben talál magára, az első kevésbé tempós és összefogott. A legjobb alakításnak a remek humorérzékű Lőrinc Tímea Beatricéjét láttam. Az előadás meghatározó eleme az apró, de az összes létező irányban tagolódó tér: van lent, középen és fent, kint és bent, elöl, oldalt és hátul (díszlet: Ondraschek Péter). A hótömbszerű, belülről kivilágítható puha, fehér alkalmatosságokat (a meseszerűség komponenseit?) viszont inkább megszoktam, semmint megszerettem. A jelmezek (Janovics Erika tervei) némileg kortalanok, némileg historizálók. Tiszta sor, hogy mai miliőbe semmiképpen nem kívánkozik egy olyan darab, amelyben az apa azonnal elemésztené a lányát, ha kiderülne, hogy jövendőbelije nem élete első férfiúja.

A fesztivál programjában két monodráma is szerepelt. Mindkét produkció a színész erős jelenlétére épített, szükségtelennek tartva, hogy az előadás dinamizmusára bármifajta „színes-szagos” színpadtechnikai eszköz segítsen rá. Patrick Süskind Nagybőgője hatásos, nagyon szerethető monológ, amely akár szépkorú nagy művészek, akár fiatal színészek fontos szerepe lehet. (Magyarul a bőven hatvan fölötti Darvas Iván játszotta el először.) Ha fiatal adja elő, magától értetődően más hangsúlyokat kap, de nem lesz kevésbé tragikomikus. A harmincas évei elején járó Nešić Máté egy néha még ifjontian lelkes, de máris besavanyodásra kész zenekari alkalmazottat játszik, aki nemcsak hogy jól képzett és élénk szellemű, de még magas és jóképű is – mindennek ellenére pont olyan egyedül van, mint a lakása közepén elheverő nagybőgője. Nagy rakás boldogtalanság, tehetetlenség és önsajnálat – szánalmas szerelmi ábrándokkal és nevetséges indulatokkal. Nešić veszélyes üzemmódot választott: ritkán végződik jól, ha egy színész saját magát rendezi, pláne egy monodrámában. De az eredmény egyértelműen őt igazolja: alakítása színes, iróniája finom, az előadás pedig tempós és szórakoztató.

Nagybőgő (r.: Nešić Máté)

A másik monodráma szereplőjét szintén a foglalkozásán keresztül ismerhetjük meg: Kai Hensel Klamm háborúja című darabjában egy iskolai tekintélyuralmat kiépítő tanár próbálja védeni a védhetetlent. Eggyel több vagy kevesebb – ennyit gondol arról, hogy tanügyi kudarcai után az egyik diákja öngyilkos lett. Hiszen ő nem hibás, ő csak tette a dolgát, a rossz tanuló márpedig rossz jegyet érdemel. Milyen nagyon ismerősek nekem ezek az osztálytermi minidiktátorok általános iskolai, de még gimnáziumi éveimből is! A Novem Színházi Szervezet produkciójaként létrejött előadás rendezője, Mezei Kinga is a jelentől való távolságot hangsúlyozza: a nézőtéren öreg iskolapadok, a tanár keze ügyében rádiós magnó, kézzel írt jegyzetstósz. Aktualizálásra semmi szükség, a László Sándor megmutatta habitus koroktól független pszichikai alapeset. A kiváló alakítás Klammot egyszerre láttatja fennhéjázó agresszornak és alkalmatlansága áldozatának. Fenyeget, megfélemlít – majd a diákok következetes összefogását látva megvesztegetéssel próbálkozik. László nem karikíroz, nagyon pontosan és részletgazdagon mutat fel egy meggyőződéstípust, amely jól bejáratott sztereotípiákon alapul, és régi frusztrációkból táplálkozik. (Ez utóbbiak megjelenítése a felnőtt néző számára kissé didaktikus részletnek tűnhet, ugyanakkor az ifjúsági közönségnek valószínűleg fontos adalékot nyújt.) László Sándor alakítása eléri, hogy az előadás végére őszintén megszánjuk ezt a szörnyeteget.

Amikor – egyébként a Shakespeare-előadással – véget ért a fesztivál, úgy éreztem, milyen kár, hogy nincs tovább. (Hiába, a néző gyakran telhetetlen.) Kíváncsian várom a jövő évadot, és bízom benne, hogy a zentaiak érdemesnek látják megszervezni a találkozó folytatását.

^[1] A pályázat csúszásának, illetve korábbi kiírásának, majd gyors visszavonásának okai nem világosak. A 2020/2021-es évad végén három vajdasági magyar színház vezetőségének is lejárt a mandátuma, a procedúra így a zentai színházon kívül az Újvidéki Színházat és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat is érintette. Végül azonban remek eredmények születtek: az újonnan kinevezettek mindhárom helyen a vajdasági színházi élet – színészként, rendezőként – meghatározó szereplői, a társulatok sok éve aktív közreműködői; a politika tehát ezúttal nem nyúlt át a szakma feje fölött.