A Turay Ida Színház ismerten egész jól támogatott költségvetéséből ebben az évadban hat felnőtteknek szóló bemutatóra, köztük három zenés előadásra és három komédiára, továbbá néhány gyerekszínházi előadásra is tellett. A szórakoztató magánszínházi profil mellett jellemző egy családias, nosztalgikus légkör: belefér, hogy két felvonás között kisorsoljanak egy Csíki Sör ajándékcsomagot.

A medve még mindig nem játék! Fotók: Hurta Hajnalka

A medve még mindig nem játék! az évad egyik zászlóshajójának tűnik, hiszen a 2017-ben Szerednyey Béla rendezésében bemutatott közönségkedvenc, A medve nem játék! repríze, amelyet ezúttal az Operettszínház rendezője, Somogyi Szilárd állított színpadra. Topolcsányi Laura „pajzán székely történetek” megjelölés alatt lényegében egy lazán kapcsolt viccgyűjteményt adaptál antológiaszerűen, a megígért csíki színjátszó körös kerettörténettel ellentétben inkább életképeket látunk, ahol a nők szexéhesek, a férfiak részegek, a feleségek zsarnokok, a bulletint kérő rendőr hülye, a pestiek lila tehenet várnak, és biztosan akad egy süket. A nézői elvárások menedzsmentje kifogástalan, a közönség azt kapja, amit vár, és a koncepció meglepően működőképesnek látszik, a színészek egy része legalábbis a legszakállasabb vicceket is úgy adja elő, hogy az időnként tényleg egészen vicces.

Ez azonban a dramaturgiai ívet tekintve már nem sikerül egyenletesre. Míg a központi történetet nélkülöző első felvonás vásári, kocsmai tömegjeleneteiben és közjátékaiban tényleg jól működik ez a fajta humor, addig az egyszerre kevesebb szereplőt mozgató, térben és időben elkülönültebb, egyúttal valamivel történetfókuszáltabb második felvonás már kevésbé hatásos. A választott eszköztár lényege éppen a zűrzavar és a könnyen behúzó, gyors csattanók sorozata, a második felvonás jeleneteinek elnyújtottabb, halogató dinamikája ezzel szemben türelmetlenné teszi a nézőt, van idő észrevenni, hogy ezerszer hallott poénokat kapunk. Itt már érezhetőek a kifulladás jelei is, a városi ember kifigurázása sokkal többször szégyent ébresztő, mint vicces, a sztereotip plázacicák és a technós szubkultúrának öltözött turisták annyira brutális paródiák, hogy nem nagyon lehet rajtuk nevetni. Somogyi Szilárd rendezése itt azt az érzést kelti, hogy ez itt már jó lesz, ezzel megelégedhetünk.

Már csak témánál fogva is sokat dobna a produkción a népzenei és néptáncos elemek intenzívebb használata, de a rendezés zenét jóformán nem alkalmaz, és Farkas László „Berci” koreográfiái sem izzasztják meg a társulatot, szerény vállalások, amelyek épp csak kissé díszítenek a finálékon. A látványvilágra ellenben nagy hangsúlyt fektet a produkció: Darvasi Ilona klasszikus kivitelezésű, realista díszletében a hargitai fenyvesek háttere ízlésesen vadregényes, a berendezési tárgyak kidolgozottak és valószerűek. Tóth Anita gazdag jelmezalkotásában is bőven van változatosság, népviseleti stílusú és a városiakat parodizáló jelmezegyüttesek, parókák, cipők, kiegészítők követik egymást a szerepváltásokban.

A színészek közül Frech’ Zoltán biztosan az egyik tartópillére ennek az előadásnak: jó ütemérzéke a poénok felépítésben és a csattanó elsütésében biztosítja, hogy tényleg a legkopottabb viccek is ütnek. Gyakorlatilag ugyanazt a figurát játssza minden egyes szerepben, de ez mindenesetre a kisujjában van. A másik biztos pont Kurkó J. Kristóf, aki egyedüliként produkál valamiféle autentikusnak érződő, székely ízű beszédet, de csak a második felvonás végére válik egyfajta narrátorból szereplővé, addig anekdotákkal szórakoztat a színpadrendezések alatt. Steinkohl Erika banális jó nő zsánert játszik, Győri Péter és Boros Zoltán előrukkol egy-két jobban sikerült szkeccsel a kocsmai vezérkos és a bétahím szerepében, Topolcsányi Laura a pipázó, agresszív, „csúnya” feleséget jeleníti meg, Nyírő Bea nevettetéshez való affinitását viszont jobban is kiaknázhatná a rendezés. A társulat fiatalabb tagjai, Szuromi Bernadett és Valázsik Péter rugalmasan és jól megkülönböztethetően játsszák a sok kis szerepet, amit kapnak. Pásztor Erzsi a nagy név egy-két nem túl emlékezetes monológgal; úgy tűnik, a közönség is csak annyit vár, hogy fel legyen mutatva mint kabala, és meg lehessen tapsolni.

Mindenképpen az előadás erényei közé sorolható, hogy a humorában megmutatkozó értékrend a szokványosan férjsajnáltató, megcsalást normalizáló szexizmust leszámítva teljesen felvállalható, az erdélyi romantika felmagasztalódása ellenére még románozás sincs. Jól mutat ez az előadás a színház védjegyeként, a közönség hűséges és mindvégig nagyon szíves kiszolgálásában pedig tetten érhető valami már-már megnyerő magabiztosság, rutin.

Hotel Mimóza

Míg A medve… még a vicc-újrahasznosításból is tud hozni legalább valamilyen saját, külön hangot, addig a Hotel Mimóza jellegtelen, kommersz francia komédia Mikó István rendezésében. A történetben a tengeralattjáró kapitányának felesége annak távollétében egy tévés filmrendezővel folytat viszonyt. A rendező a saját feleségének azt állítja, hogy évek óta mindig ugyanabban a hotelben száll meg, amikor valójában a szeretője házában időzik, így amikor a feleség felbukkan, hogy megnézze magának a hotelt, a fedősztorinak valóssággá kell válnia. A cselekmény a rögtönzések, majdnem lelepleződések és betoppanó idegenek hozta helyzetkomikumra épül, az egyedüli aktualitásként benne felejtett ritkás Covid-utalásoknak is lejárt már a szavatossága.

A színészek sikeressége sem mérhető másban, mint hogy mennyire sikerül működtetni ezeket az unásig ismert paneleket, és ebben nem fedezhető fel kiemelkedő teljesítmény, sem érzékelhető örömjáték. Az unalmat az is fokozza, hogy nincs mélyebb réteg ezekben a szereplőkben, csak funkciójuk van: leszállítani a várható helyzeteket és avíttas fordulatokat. Nem nagyon lehet érdeklődni Kurkó J. Kristóf és Bódi Barbara szeretőpárosának sorsa iránt egyrészt dimenziótlanságuk miatt, másrészt mivel borítékolható, hogy úgyis megússzák, de annak sincs tétje, ha esetleg nem így történne. Talán Mikó István elhagyott, öngyilkosjelölt bácsijában van valamivel több vér, mint a többi szereplőben, illetve még a prostituált figurája tud valahogy közelebb kerülni a nézőhöz Steinkohl Erika rekedt hangú, szemforgatással kísért, vaskos humorú alakításában. A szereplők változatlanul franciák (illetve svájciak; nehéz abban bármilyen hitelességet felfedezni, ahogy a svájci faluból jött, friss házaspár szerepében az amúgy élvezhető színvonalon játszó Valázsik Péter és Szuromi Bernadett német szavakat mond, vagy éppen töri a magyart – ez kissé igénytelen benyomást kelt), és ezek a csaknem egzotikus távolságba kerülő figurák eleinte minden mondatban meg is szólítják egymást, mintha a zsánfránszoáknak önmagában is lenne valamiféle humorértéke. A filmrendező főszereplő, illetve a rögtönzött forgatás álcája közismert tévés témákkal közelebb hozhatná a közönséget ehhez a világhoz, de ezt a ziccert is kihagyják.

Hotel Mimóza

A darab és a rendezés feltűnő meghaladottsága abban is megnyilvánul, hogy míg A medve még mindig nem játék! esetében a konzervatívan pikáns hangvétel ellenére sem csúszott egyértelműen problémás elem a szövegbe, itt azért akad egy-két pillanat, ahol 2023-ban már felszisszenhetne a néző, például amikor az üldözési mániás lány nemi erőszakon való szörnyülködése átcsap ábrándosba. Darvasi Ilona látványterve is ódivatú, a villa házbelsőjének kialakításakor hagyományos elrendezést és technológiát használ; a jelmezek sem különösebben élénkek, a feleség szerepében Détár Enikő klisés dögnek van öltöztetve, Bódi Barbara lenge, nőies szettjeiben pedig a francia nő magyar reprezentációja.

A zene itt is kritikus pont. Akad ugyan egy-két jól beillesztett, eltalált hangulatú betét, azonban az aláfestést összességében a recsegő hangosítás és a helyenként sramlizenekart idéző, gépi dallamok uralják.

A három előadás közül a legizgalmasabbnak vagy leginkább kockázatosnak a Józsefvárosi West Side Story alcímű Bubamara ígérkezett (annak ellenére is, hogy ez a 2014-ben azonos címmel már bemutatott előadás újracsomagolásának látszik). Ha egy színház a nyolcadik kerületben a Kálvária téren helyezkedik el, még akkor is némileg más színezetet kap egy cigány témájú előadás, ha a közönség nem éppen a szomszédos utcákból téved be a nézőtérre.

A darabban a hobbiromológus tanárnő az iskolai színjátszó csoporttal próbál egy befogadásösztönző előadást, és a lebetegedett főszereplő helyére végül egy roma lányt találnak, aki még csak nem is az iskola tanulója. Történetileg megvan minden, ami várható: problémás, félbűnöző testvér, aggódó jogászfeleség anyuka, gonosz igazgató, kirekesztő iskolai közösség. Miközben lejön belőle az érzékenyítés vágya, Topolcsányi Laura darabja polkorrektnek egyáltalán nem mondható, sőt előfordulnak benne olyan ízléstelen elemek, mint Olaszliszka felhasználása poénként, vérfertőzésre célozgatás, vagy visszatérő csattanóként a munkanélküliség és a bűnözés – ezeket jó lett volna kigyomlálni a próbafolyamat alatt. Berkes Gábor zenéjében is túlteng a pátosz, emellett a dalok szövegei hol suták, hol sértők.

Az érezhetően jó szándékú hozzáállás ellenére az a cigánykép, ami a Bubamarában megjelenik, egyáltalán nem áll távol a színház idealizáló, romantizáló alapállásától. Ezzel nagyon szorosan összefonódik a látvány: a cigány család paraszti stílusjegyekkel felvértezett tágas, csupa festmény otthona nehezen képzelhető el bárhol máshol a világban, mint ezen a színpadon, és a szereplők is leginkább földig érő nagyszoknyában, rózsás kendőben és mellénykében szeretnek mutatkozni (díszlet: MAXIMUS, jelmez: Tóth Anita). A feltételezett kulturális tényezőkre alapozva sejtelmes témákkal, álomszerű visszhangzással időnként a rendezés is misztikusra veszi a figurát. A színészi megformálásban egyedül Steinkohl Erika látszik megtalálni a hitelesnek beillő hangot, szerethető és már-már valóságszagú anyát játszik. A főszerepben Szőke Laura ellenben többnyire olyan benyomást kelt, mint aki ebben az előadásban találkozott először a cigány kultúrával, még a beszédhangja sem stimmel, és Kurkó J. Kristóf is sokszor érződik mértéktelennek az alvilági báty szerepében. A csatlósaként ismét bohócszerepben feltűnő Boros Zoltánnak ezúttal van egy pillanata, amikor annyira jól sikerül nonverbálisan érzékeltetnie az egykori iskolai traumát, hogy felesleges azt még utána szájba is rágni.

Bubamara – Józsefvárosi West Side Story

A középiskolásokat játszó fiatalok átlagban jól teljesítenek, a jobb alakítások között kiemelhető a jó családból való fiú szerepében Szőke Laura partnere, Gécsek Bendegúz, illetve még Szuromi Bernadett csupa érzelem és amplitúdó, de többnyire mégsem túlburjánzó játéka is. Frech’ Zoltán hozza a tőle megszokott, vicces, baltával szabott pasast, Topolcsányi Laura maga némileg mézes-mázos a tanárnő szerepében, Győri Péter tanárfigurája nagyon kevéssé meggyőző, tanulságnak szánt monológjának nincs ereje, Csere László pedig az indokolatlanul velejéig romlott igazgató szerepében sajnos egyenesen fülsértő karikatúra.

A főként az ifjúsági színház terén tevékenykedő Halasi Dániel rendezése, bár bőven oszt lapot a kellemetlen túlzásokhoz, és él olyan poros megoldásokkal is, mint a monológok, dalok alatti modoros ide-oda ténfergés, korszerűbb irányt képvisel. A mozgás magától értetődő használata, a világítás és különösen az egyszerű bábjátékos elemek némi frissességet visznek az előadásba. Nem minden klappol, nem sikerül feszültséget teremteni, túl hosszúra nyúlnak a jelenetek, és a darabbeli műsor megjelenítése színház a színházban élmény helyett szerencsétlenül inkább valós színjátszó műsorrá konvertálja az előadást. A külső rendező inspiráló ereje azonban mindenképpen érzékelhető, a zárójelenet jóleső, zenés-táncos kavalkádjában lehet rádöbbenni, hogy ez a társulat egyébként többre is képes lenne. Nagy különbségek mutatkoznak ugyan az egyes előadói készségek között, de itt végre megjelenik hangszeres játék, ének, sőt koreográfia is.

Bubamara – Józsefvárosi West Side Story

A cigányság témájában valóban nem tud érvényesen érzékenyíteni vagy akár csak elfogadhatóan reprezentálni a színház ebből a pusztán fizikailag józsefvárosi, de valójában nagyon távoli és idegen pozíciójából. A szirupos és helyenként kínosan hamis végeredmény ellenére mégis van ebben az előadásban valami megérintő igyekezet, és nem véletlen, hogy a három produkció közül éppen a Bubamara jelzi leginkább a társulatban rejlő potenciált. Lennének még erőforrások itt egy kisebb színvonalbeli ugráshoz, volna hova növekedni a darabválasztásokban és -megmunkálásokban, és a zene és a mozgás terén is akad tennivaló.

A szakmai előrelépéshez nyilvánvalóan szükség van a kívülről jövő hatásokra, fiatal alkotókra, friss levegőre, de még inkább arra a belső igényre és ambícióra, amiből a fenti előadásokat elnézve az optimálisnál sajnos jóval csekélyebb mennyiség mutatkozik. Sokkal inkább keltik a produkciók összességében azt a benyomást, hogy a Turay Ida Színházban úgy vannak vele, ennyi effort ide bőven elég, még talán sok is, és ezzel nehéz is lenne vitatkozni, mert a színház művészi nívója valóban idén is elégségesnek bizonyult újabb 86 millió forint állami támogatásra – vagyis a fennmaradáshoz és A medve…-franchise bővítéséhez valószínűleg ennél kevesebb erőfeszítés is elég lesz.

Mi? Topolcsányi Laura: A medve még mindig nem játék!
Hol? Turay Ida Színház
Kik? Szereplők: Pásztor Erzsi, Kurkó J. Kristóf, Nyírő Bea, Boros Zoltán, Szuromi Bernadett, Steinkohl Erika, Frech’ Zoltán, Valázsik Péter, Győri Péter, Topolcsányi Laura. Díszlet: Darvasi Ilona. Jelmez: Tóth Anita. Koreográfia: Farkas László „Berci”. Rendező: Somogyi Szilárd
Mi? Pierre Chesnot: Hotel Mimóza
Hol? Turay Ida Színház
Kik? Szereplők: Kurkó J. Kristóf, Détár Enikő, Bódi Barbara, Győri Péter, Mikó István, Valázsik Péter, Szuromi Bernadett, Steinkohl Erika, Burák Dóra, Fehérvári Péter, Vass János Pál. Fordította és színpadra alkalmazta: Nemlaha György. Dramaturg, díszlet, jelmez: Darvasi Ilona. Rendező: Mikó István
Mi? Topolcsányi Laura: Bubamara (Józsefvárosi West Side Story)
Hol? Turay Ida Színház
Kik? Szereplők: Szőke Laura, Szuromi Bernadett, Kurkó J. Kristóf, Steinkohl Erika, Boros Zoltán, Gécsek Bendegúz, Nyírő Beáta, Csere László, Győri Péter, Topolcsányi Laura, Frech’ Zoltán, Burák Dóra, Bácsi Bernadett, Vanya Tímea, Tóth Alex, Valázsik Péter. Zeneszerző: Berkes Gábor. Koreográfus: Borbély Krisztina. Jelmez: Tóth Anita. Díszlet: MAXIMUS. Rendező: Halasi Dániel