PÁLYI ANDRÁS a kezdetektől a rendszerváltásig részt vett a szerkesztőség munkájában. Szépírói, műfordítói, esszéista, dramaturgi és polonista pályaképe kiegészítéseként e másfél-két évtizedben alapozza meg jelentős színikritikusi munkásságát. Erről az időszakról HERCZOG NOÉMI és SZABÓ ISTVÁN beszélgetett vele.

– A Színház első száma 1968 novemberében jelent meg, és már az egészen korai lapszámokban találkozunk az írásaival. Mi vitte a Színház munkatársai közé, hogyan lett néhány évvel később a lap egyik szerkesztője?

– Akkoriban én elég speciális helyzetben voltam, többszörösen is a pálya szélén. 1963 őszén, alig huszonegy évesen volt egy színházi bemutatóm, egy szinte gyerekfejjel írt, felettébb zsenge darabomat színre vitte a pécsi színház, ami akkortájt enyhén szólva is szenzációnak számított, de azonnal betiltották. Tudniillik a darab velem egykorú, érettségi előtt álló gimnazistákról szólt, és züllöttnek ábrázoltam az ifjúságot, semmi kiutat nem mutattam, ráadásul felmagasztaltam az „ellenforradalmat”. A politikai helyzet hét évvel a forradalom leverése után is kényes volt. A megtorlás sötét éveit követően kezdett ugyan enyhülni a politikai légkör, de ebből is csak afféle igen is, nem is lett. 63 tavaszán a színháznak végre nem kellett előre felküldenie az új magyar drámát a minisztériumba, de ősszel már annál erőszakosabban követelték a példányt, a helyi jelentő ember ott ült a főpróbán, ő írta a betiltást követelő feljelentő kritikát a premier másnapján – gyakorlatilag el lett vágva a drámaírói pályafutásom. Másodéves egyetemista voltam, megvontam a vállam, és diploma után elmentem a katolikus sajtóba, az Új Emberhez újságíró gyakornoknak. Na, erre többen is mondták, hogy végképp kiiktattam magam az „igazi” nyilvánosságból. Igaz, egyetemistaként több vidéki irodalmi folyóiratban is közöltem könyvkritikákat, szenvedélyesen érdekelt a színház, a Vigiliában ekkor már havonta jöttek a színikritikáim, mutathattam is valamennyi értést és érzékenységet, mert olyanok is olvastak, akiknek egyébként eszükbe se jutott volna a Vigiliát kézbe venni. Ráuntam persze az Új Ember-féle hitbuzgalmi sajtóra, onnan is eljöttem, aztán két évig nem sikerült állást találnom. Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház ifjú dramaturgja – ő fedezett fel drámaíróként is – szólt, hogy végre indul egy színházi szaklap, és lázasan keresik a hozzáértő kritikusokat. Csabai Mari (Csabainé Török Mária – a szerk.), az alakuló Színház főszerkesztő-helyettese elolvasta egy-két színházi írásomat, érdeklődést tanúsított irántam. A szerkesztői státuszok be voltak már töltve, az nem ment, de egyből megvolt a helyem az állandó külső munkatársak közt. Hat év múlva, 1974 decemberében lettem szerkesztő, akkor megüresedett az egyik belső szerkesztői státusz.

– Az első évfolyamokat lapozgatva azt láthatja a mai olvasó, hogy nagyon sokszínű volt a lap, a szerzők igencsak eltérő nézeteket vallottak, egyes írások azonnali reakciókat váltottak ki, vagy látens módon vitatkoztak egymással. Az új orgánum néhány hónap alatt valódi szakmai fórum lett. Így látták-e ezt akkor, vagy csak utólag vetítjük bele?

– Ez a lap úgy működött, ahogy akkoriban az összes többi is. Nem volt cenzúra, de a cenzurális szempontok kiválóan érvényesültek, talán ha egy-két kivételt ismerünk. A leghangosabb a régi Mozgó Világ ügye volt, de a Tiszatájnak is akadt egy betiltott száma. A főszerkesztő néhány kivételtől eltekintve párttag, és a főszerkesztők tájékoztatása is pártügy volt, a párton keresztül történt. Mindig közölték velük, mire kell vigyázni, mi az, ami megengedhetetlen. A Színház a kivételek közé tartozott: Boldizsár Iván, noha a Kádár-rezsim utazó kulturális nagykövete volt, nem volt párttag, mondhatni, éppen ezért, hogy a szavának e minőségében is hitele legyen. De ilyen esetben a főszerkesztő-helyettesnek mindenképp párttagnak kellett lennie, hisz másképp eleve nem működött volna az egész informális rendszer. Csabainé, akit csak Mariként emlegetek, rendesen megfelelt e feladatnak, 1945-ben húszéves fejjel lépett be a pártba, az ötvenes években Benke Valéria személyi titkára volt, a háború utáni évekből hozott elkötelezettségét, hitét, nyitottságát, meggyőződését a párt történelmi küldetését illetően mindvégig megőrizte, elszántan küzdött a hatalom szférájába beépülő konjuktúralovagok ellen, akiket nyíltan sosem leplezett le, mert elővigyázatos volt, de a szíve mélyén árulóknak tartotta őket. Ezért érezte szinte magától értetődőnek, hogy a tehetségtelen demagógokkal szemben a tehetségek mellé álljon, s ezért is tudtunk mi, akik a beosztottjai voltunk, és pártonkívüliek, szót érteni vele a színházi élet mindennapi konfliktusaiban és vitáiban. Egyszerűen odafigyelt az értelmes érvelésre, a tényekre, az objektív adottságokra. Ezzel most egy kicsit előreszaladtam, hisz egyelőre ott tartottunk, hogy külső munkatárs vagyok a Színháznál, de épp azt a szerkesztőségi légkört próbáltam ekképp jellemezni, amely kezdettől vonzóan hatott rám, és külsősként is jóval több időt töltöttem a szerkesztőségben, mint amire feltétlenül szükségem volt. Mari egyébként egzisztenciálisan is segített rajtam, az ő összeköttetéseinek köszönhetem, hogy 1970 őszén odavettek a Magyar Hírlaphoz tévékritikusnak azzal, hogy színházról is írhattam.

A Színház című lap amúgy szellemileg túlzottan is heterogén volt, nemcsak a szerzők, de maguk a szerkesztők is – az első öt-hat év két beosztott szerkesztője, Koltai Tamás és Köröspataki Kiss Sándor[1] szakmai ismerete, tapasztalata, szellemi nyitottsága ég és föld volt, természetesen az előbbi javára, akit, mondanom sem kell, az egyik legmegbízhatóbb színikritikusnak tartottam. Köröspataki távozásával lettem tagja a szerkesztőségnek, Tamással elég jól megvoltunk egymással, tiszteletben tartottuk egymás véleményét, ráadásul az esetek többségében igen közel álltunk egymáshoz. Csabainé utánam hozta a szerkesztőségbe Nánay Istvánt, aki szintén évek óta írt már a lapba, ehhez sikerült egy plusz státust szereznie, vele kissé nehezebben szoktunk össze, az ítéleteink néha elég távol estek, de végül is mindannyiunkban megvolt a kölcsönös bizalom, a készség a másik elfogadására. Más volt a helyzet Boldizsárral, akit, ha nem tévedek, csak akkor ismertem meg, amikor belső munkatárs lettem, ő más világ volt, már életkorát, elveit, politikai kapcsolatait tekintve is. Ráadásul a lapzárta kivételével nemigen láttuk, lapzártakor sem mindig, alapjában véve egyfajta atyaúristenként lebegett felettünk, normát szabott, megfeddett és oltalmazott minket, mert ez utóbbira különösen szükségünk volt. Tény, hogy a lap szakmaiságát mindnyájan fontosnak tartottuk, tettünk is érte, még ha e tekintetben sem volt teljes az egyetértés, de ha a mából úgy látszik, ahogy most állítják, akkor megvolt az eredménye.

Pályi András író (középen), a varsói Magyar Kulturális Intézet új vezetője munkaprogramját ismerteti a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban (1991. augusztus). Fotó: MTI / Friedmann Endre

– Sőt, úgy látszik, hogy a Színház lehetőséget teremtett strukturális kérdések felvetésére, megvitatására. Ilyen volt például a színházi profilokról szóló vita, de a budapesti és vidéki színházi helyzet összevetése vagy az amatőr és hivatásos színház ütköztetése mögött is a megújulás igénye munkált. A struktúrát érintő kritika nemegyszer alapvető társadalmi kérdéseket is involvált. Mennyire volt ez tudatos?

– Mai szemmel, mintegy fél évszázad múltán könnyű úgy látni, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején egyfajta színházi forradalom tanúi vagy inkább részesei voltunk. Emlékszem, egyszerre úgy tűnt, a hagyományos, megmerevedett, nehézkes játékstílus, amely nem is olyan rég, kissé talán más hangszerelésben, de élő színházi előadások jellemzője volt, hatástalanul, hamisan, üresen cseng. Eleve már a színházépülettel is bajunk volt, amely változatlanul őrizte a 19–20. század fordulóján kialakult polgári dráma illúzióját, hogy a negyedik szobafal eltüntetésével a belső enteriőr kulisszái közt az igazi életet látjuk, a zsöllyékben meg kiöltözött, proccos, élemedett korú nézők sznob élvezettel „szórakoznak”, míg a fiatalokat a kultúrházakban, üres termekben fellépő alternatívok vonzzák, akik keresetlen egyszerűséggel beszélnek az életről, és amikor véget ér a rövid, többnyire alig egyórás produkció, képesek a nézők hazafelé zaklatottan vitatkozni egymással. Ez nemcsak nálunk fordult elő, kortünet lett a szomszédban is, Nyugaton is; a cseheknél, a lengyeleknél is elszaporodtak a pinceszínházak, habár valljuk be, nálunk nem egészen így festett az ügy, például az alternatív jelzőt senki sem használta, mert az politikailag gyanús volt. Minden, ami alternatív, azt jelenti ugyanis, hogy más úton is mehetne a világ, mint amin megyünk, így aztán nekünk csak műkedvelőink voltak, de attól még ők voltak a frissek, dinamikusak, aktuálisak. A fővárosi igazgatói pozíciójukhoz görcsösen ragaszkodó színigazgatók egyszerűen nem akarták tudomásul venni, mi történik, összeesküvést sejtettek a fiatalok viselkedése mögött, aki meg szóba hozta nekik a színházi struktúra kérdését, arról feltételezték, hogy egy műkedvelőt akar beültetni az ő székükbe, vagy ami ennél is rosszabb, valamelyik tehetséges fiatal rendezőt, aki vidéken egy-két év alatt színházi vezetővé ért. A korszak jellemző tünete, hogy 1968-ban a főiskola két legtehetségesebb végzős rendezője – Zsámbéki Gábor és Székely Gábor – úgy dönt, hogy eleve vidékre szerződik. 71-ben már mindketten főrendezők, majd igazgatók, 78-ban együtt jönnek Pestre a Nemzetibe, ahol a kultúrpolitika össze akarja boronálni őket azzal a Nagy Péterrel, aki minden tekintetben az ellenkezőjét gondolja a színházról, mint ők, mégis a fejük fölé ültetik igazgatónak, s aki annyira nem érti, miről van szó, hogy hatalmi védettsége ellenére megbuktatja magát. Nem folytatom, tudjuk, ebből lett a Katona József Színház. És azt is tudjuk, hogy leginkább a két Gábor fémjelezte autonóm színházi gondolkodás volt képes magába szívni a hatvanas-hetvenes évek alternatívjainak inspirációját, különösen a Zsámbéki-féle kaposvári műhelyt ez tette izgalmas jelenséggé. De mit láttak a másik oldalon? A vidéki színházak ostromgyűrűjét a pestiek körül, az egyik pesti vár bevételét. Az ellentétek nem enyhültek a színházi térkép átrajzolódása után sem. Boldogult-e a lap e színházi belháború közepette? Végül is álltuk a sarat. Nekünk, akik írtuk és csináltuk a lapot, megvolt a magunk mániája, meggyőződése, igyekeztünk ahhoz tartani magunkat. Nem állítom viszont, hogy akár Boldizsár, akár Csabai Mari érett szerkesztői koncepcióval rendelkezett volna, jól bírták ellenben a bozótharcot. Nem kell ezt utólag sem kozmetikázni, az adott körülmények közt egyszerűen erre volt szükség.

– Az például újdonság volt, hogy a világszínház meghatározó történéseiről is komoly elemző írások születtek, ezek egy része éppen önnek köszönhető: Artaud, Grotowski, a happening, a lengyel színház stb. Később egyre gyakoribb lett a személyes úti beszámoló is. Hogyan lehetett tájékozódni ilyen irányokban akkoriban?

– Pontosan ez a hogyan volt a lényeg, jól látják. Kicsi szerkesztőség voltunk, kicsi utazási kerettel. Ráadásul kétféle utazási keret létezett, az úgynevezett szocialista kerethez nem kellett kemény valuta, az nagyobb volt, plusz évente pár nap nyugati út. Ebből a szempontból Jugoszlávia is Nyugat volt, és közben itt a szomszédban, Belgrádban zajlott minden ősszel az egyik legizgalmasabb világszínházi seregszemle, a BITEF. Manővereztünk, ahogy tudtunk. Előfordult, hogy négyen beültünk Koltai Tamás kocsijába, és mindjárt előadás után visszajöttünk magyar területre, itt vettünk ki szállodai szobát, azt már el lehetett számolni. Emlékszem Hámori Andrásra, aki, azt hiszem, a Színházat kiadó Lapkiadó Vállalat központi státuszán volt gyakornok, és odakérette magát a laphoz, később disszidált, és ha jól tudom, Kanadában lett filmproducer. Nos, ez a Hámori rájött, hogy ha egy utazási irodát felkérünk, rendezzen nekünk Belgrádba társasutazást, ahhoz nem kell kemény valuta. Így mentünk ki tizenvalahányan 1976 őszén az egyik legizgalmasabb BITEF-re, szenzációs előadásokat láttunk, Peter Zadek Othellóját, Beckett maga rendezte Godot-ját, Bob Wilsontól az Einstein a tengerpartont, Ljubimov Hamletjét a moszkvai Taganka előadásában, az Andrzej Wajda rendezte krakkói Danton-ügyet[2] stb.

– Említi, hogy Hámori András is a szerkesztőséghez tartozott, de mi a helyzet Forray Katalinnal és Ézsiás Erzsébettel? Meglepett minket, amikor a szerkesztők között találkoztunk a nevükkel.

– A korabeli káderpolitika kulisszatitkait nem könnyű megfejteni, a magamfajta közönséges halandó akkoriban se látta át. Tény, hogy a felettes szervek induláskor igen szigorúan vették, hogy csak két beosztott szerkesztő lehet a lapnál, később mégis többszöröződni kezdett a szerkesztőségi létszám. Hogy pontosan mi történt, erről nem sokat tudok. Eleve mi az, hogy felettes szervek? A Tájékoztatási Hivatal? A pártközpont? A Lapkiadó Vállalat? Siklósi Norbert, a Lapkiadó vezérigazgatója befolyásos, nagyhatalmú elvtárs volt, rajta sok múlt, ráadásul több önálló újságírói státusszal rendelkezett, és akit ilyen státusba felvett, azt általában „kihelyezte” valamelyik általa kiadott laphoz. Hozzáteszem, mintegy ötven-hatvan lapot adott ki. Forray Kati, aki 1980-ban kerülhetett a Színházhoz, úgy emlékszem, egy ilyen státust hozott magával, és talán Ézsiás is, és Csáki Judit is évekkel később; mindhármójuknak volt olyan pártfogója, aki közbenjárhatott ez ügyben. Egyébként amikor azt mondtam, hogy Csabai Mari szerzett egy státust Nánay Pistának, az sem sikerülhetett Siklósi nélkül, és hasonló a helyzet Szántó Judittal, akit azért hozott oda a Színházi Intézettől, hogy ne kelljen nyugdíjba mennie. Mai szemmel hajlandó lennék azt mondani, hogy Szántó az én helyemre jött, hisz 1989 júliusában, amikor a Magyar Napló szerkesztősége megalakult, én eljöttem a Színháztól, de maga Szántó írja Csabai Mariról szóló nekrológjában, hogy ez 88-ban történt. Úgyhogy az egész folyamat ma sem látható tisztán, lenne még itt kinyomoznivaló.

– A gyakorlatban ők főmunkatársak voltak vagy a szerkesztőség „magjához” tartoztak, vagy ez a kettő nem különült el egymástól?

– A főmunkatárs kifejezést nem használtuk, most sem használnám, nem erről volt szó. Igazi főmunkatárs a lapnál, mondjuk, csak Koltai Tamás volt, az ő véleménye nyomott legtöbbet a latban. Ezzel azt is állítom, a lényeg az volt, Csabai Mari kit mire tartott, kire mennyire hallgatott. E jövevényeknek – hogy így fejezzem ki magam – az volt az elsődleges céljuk, hogy a Színház szerkesztői közé tartozzanak, és Csabainé teljesítette a vágyukat, így szerepeltette őket. Kinek-kinek mást jelentett ez, Csáki Juditnak nyilván jó kiindulópontot későbbi kritikusi karrierjéhez, de Forray és Ézsiás később sem boldogultak ezen a pályán, még a leadott cikkeikkel is nemegyszer gond volt.

– Mindenki ott volt a szerkesztőségi értekezleten? Hogyan folyt a lapszerkesztés, hogyan dőlt el, hogy melyik előadásról szülessen több anyag?

– Mindenki ott volt, de a szó hagyományos értelmében nem nagyon voltak szerkesztőségi értekezletek. Végül is Csabai Mari szabta meg a szerkesztőségi munkamenetet, elvárta tőlünk, hogy délután 3 és 5 között bent legyünk a szerkesztőségben, ő is akkor volt ott. Ez nyilván összefüggött azzal, hogy ő kint lakott a József Attila lakótelepen, esténként többnyire színházba ment, és nem akart kétszer bejönni a városba. A lapmegbeszélés abból állt, hogy miután összeállítottuk és leadtuk a lapot, másnap beültünk az ő szobájába, fogta a kezében a színházi bemutatónaptárt, megbeszéltük, ki mire jelentkezett be, mit kell még megszervezni a következő számhoz. Volt, hogy többen akartak írni ugyanarról, általában a jobb, érdekesebb előadásokról, volt, hogy más-más aspektusból, sok esetlegesség volt ebben, de volt benne nyitottság is, hadd írja meg, amit akar, különösen, ha felkészült, jó tollú szerzőről volt szó, meglátjuk, mi sül ki belőle. Később már tudatos szempont lett, hogy írjunk a látványról is, a zenéről, egy-egy előadás valamely speciális aspektusáról. És főleg a színészekről. Kezdettől létezett egy ilyen rovat, az Arcok és maszkok, nem volt könnyű színvonalas anyagokkal megtölteni. Én például egy idő után ráuntam az úgynevezett negatív kritikára, a hiányérzeteim sorolására, sokkal jobban élveztem, ha olyan előadást kellett elemeznem, amelyik tetszett, s minthogy többnyire a színészek ragadtak meg, egyre szívesebben írtam róluk, csak róluk, mondjuk, naplószerűen, azt keresve magamban, mitől képes az a színpadra kilépő ember, aki végül is teljesen kiszolgáltatja magát nekünk, nézőknek, rabul ejteni engem, magával ragadni, elvarázsolni. Amiből is következik, hogy nem feltétlen a legvirtuózabb, legtechnikásabb színészek voltak a kedvenceim, inkább az, akinek a jelenléte megtöltötte a színpadot. Akár egy amatőr is. Az a legendás, kaposvári Marat/Sade attól volt oly különös produkció, hogy a társulat eljátszotta a lázadó amatőrszínházat, amitől minden színre lépőnek, aki képes volt önmagát adni, súlya lett, hitele, levegője. Írtam is róluk egy cikket, amelyben mind a harminc szereplőt külön-külön szemügyre vettem. Elég rendhagyó vállalkozás volt, mégis jellemző a lapra, amelyben az érdekes anyagok többnyire nem megrendelésre, hanem a szerzők mániáiból születtek. A dolog árnyoldala persze, hogy sok unalmas, szürke lapszám is kikerült így a kezünkből, amelyen bántóan érződött a távlatosabb koncepció hiánya. Később Koltai Tamásnak, amikor ő lett a főszerkesztő, érzésem szerint egyik fő gondja épp az volt, hogy koncepciózussá tegye a lapot, nem is sikertelenül, például csinált néhány érdekes tematikus számot, régebben nem nagyon voltak ilyenek.

– A folyóirat viszont jó hátteret biztosított a drámaközpontú kritika meghaladásához. Talán ehhez is kapcsolódott a kritikaellenes hangulat erősödése, valamint a Színházművészeti Szövetség 1973. márciusi közgyűlésén a lapot ért támadás.[3] Utóbbira a júniusi számban Boldizsár Iván válaszolt. Bár ön hivatalosan csak 1974-ben került a laphoz, említette is, hogy már sokkal előbb ott volt a lap körül. Vajon hogyan született ez a szakmai szempontból alapos válasz? Hogyan működött akkor a szerkesztőség, szellemi közösség volt a Színház, vitatkoztak-beszélgettek, egy ilyen választ többen írtak vagy ellenőriztek?

– A szerkesztőség teljesen tekintélyelvi alapon működött, nem is lehetett volna másképp, ez a rendszer lényegéhez tartozott. Mi is tisztában voltunk vele, hogy számunkra létszükséglet befolyásos főnökeink védelme. Igaz ugyan, hogy Boldizsár azzal kezdi az említett cikkét, hogy megvitattuk a szerkesztőségben a közgyűlés tanulságait, egyébként én is ott voltam vendégként, akkor még mint a lap külső munkatársa, de állítom, hogy nem nagyon voltak ilyen belső szerkesztőségi viták, se akkor, se máskor. Inkább Csabai Mari közvetítésével befolyásoltuk valamennyire Boldizsár álláspontját; ők ketten elég szoros, szinte mindennapos telefonkapcsolatban voltak. Igazság szerint nem is voltunk megelégedve a Boldizsár-féle válasszal, hisz a hetvenes évek közepére, ahogy ezt az előbb már kifejtettem, eléggé elmérgesedett a helyzet, úgy tűnt, ennél sokkal radikálisabb lépésre lenne szükség. A gyávaságunk azonban – nevezzük csak nevén – megmentette a lapot. Ha odáig feszítjük a húrt, mint a Mozgó Világ egy évtizeddel később, hasonló sorsra jutunk. Aczél György, akinél a kultúrpolitika szálai egy kézben futottak össze, mesterien tudott manipulálni, szívesen eljátszotta a liberálist, néha még engedékeny is volt. De aki a hatalmát veszélyeztette vagy kétségbe vonta, azzal irgalmatlanul elbánt. Ezt Boldizsár Iván tudta a legjobban.

Fotó: Szarka Zoltán

– Melyik az az anyag a Színházban az ön színházkritikusi pályafutása idején megjelentek közül, amelyet utólag a figyelmünkbe ajánlana, és miért? Legyen egy saját, egy mástól!

– Amikor Ascher Tamás végre megrendezte Beckett Godot-ját a kaposvári stúdióban, Lukács Andor játszotta a tróger Luckyt, aki egy epizódfigura Vladimir és Estragon mellett. Játszotta vagy élte? Nem tudok rá válaszolni. Lélegzetelállító volt, egyszerre játék és élet. Ezt a titkot akartam megragadni „Egy ember kibújik a bőréből” című írásomban, valamennyire sikerült is elkapnom, ezt tartom az egyik legjobb színházi cikkemnek, 76 májusában jelent meg, később az első színházi kötetem is ezt a címet viselte. Emlékszem, amikor leadtam, Boldizsár kivételesen ott ült a szerkesztőségben a lapzárta napján, elolvasta, nem egy dolgon fennakadt. Védtem az írásomat, nem engedtem, végül abban maradtunk, hogy eltoljuk a következő számra. Volt egy hónapom rá, újra és újra elővettem, kezdtem igazat adni a főnöknek. Ahol belekötött a cikkbe, ott valóban zökkenő volt. Megkerestem a megoldást, és a Boldizsár-féle észrevételektől csak jobb lett a cikk, megjelent. Sikerült hát valamit megörökítenem Lukács Andor sarkított, hátborzongató pillanataiból. Ez volt a legnehezebb, ha színészekről írtam, és épp ezért szerettem színészekről írni. Megbirkózni a lehetetlennel; izgatott. És akkor vegyünk egy másik esetet, mondjuk, Koltai Tamástól, akiről azt mondtam, jól megvoltunk egymással. De bizonyos értelemben egymás ellentétei voltunk. Tamás rátette az életét, hogy színikritikus lesz, de először is elment a Madách Színházba tanoncnak. Segéddramaturg vagy segédrendező volt, Ádám Ottó keze alatt tanult, tudtuk, hogy a mesterének tekinti, de a hetvenes évek Ádám Ottóját már kénytelen volt kritikusan nézni. Eleinte Ádám Ottó is írt a Színházba, az 1969. áprilisi számban például „Manipuláció a nézővel” cím alatt a „lázadó színházakat” vádolta manipulációval, a Living Theatre-t, Grotowskit. A következő számban megjelent Koltai Tamás „Színház és manipuláció” című írása, hivatkozott is benne Ádám cikkére, megállapította, hogy amit ő manipulációnak nevez, az az említett színházakban a megújulás eszköze is lehet, majd pedig – és ez a lényeg – lépésről lépésre elmagyarázta az olvasónak, hogy Ádám Ottó valójában mit akart mondani, vagy inkább mi az igazság abból, amit Ádám sértetten, háborogva előad. És ahogy olvastam – akkor én még a Színháznak elsősorban az olvasója voltam –, meggyőzött. Emlékszem, lebilincselt a higgadtsága, okos érvelése. Miközben lázas, türelmetlen híve voltam Grotowskinak is, a hozzá hasonlóknak is. És persze elgondolkoztam a saját türelmetlenségemen. Nagyon szerettem Tamásban ezt a józanságot, ahogy értelmesen kifejti, miről mit gondol. Ma is ezt szeretem az írásaiban a legjobban.

[1] Életrajza itt olvasható: https://pim.hu/hu/people/korospataki-kiss-sandor#eletrajz.
[2] Stanisława Przybyszewska színdarabja, amelyből Wajda 1983-ban filmet is készített parádés stábbal. A szerk.
[3] A vonatkozó anyagot lásd a Dokumentumtár rovatban.