[Koltai] Tamás egy budai presszót javasol, félúton lehet kettőnk lakása között. Én kezdeményeztem a találkozást, de érzem, örömmel rááll. Régóta ismerjük egymást, és több ez, mint ismeretség, talán mondhatom, két egymással szimpatizáló ember munkakapcsolata és színházszeretete. A kilencvenes években tagja vagyok az általa főszerkesztett Színház csapatának. A Színháznak, ahová sokáig csak vágyakozom, és egyszer csak magától értetődően ott vagyok. Nánay Pista „törődik velem”, hozzá kötődöm, de Tamás is kedves hozzám, egyáltalán, az a gyanúm, akkor kerülök oda, szerencsémre, amikor ott néhány évig tényleg csapatként működik a szerkesztőség: távolságtartó tisztelet, figyelem, sokféleség és kíváncsiság teremti meg ezt, és ahogy írom, veszem észre, hogy tulajdonképpen Tamást jellemzem ezekkel a szavakkal. Utólag úgy tűnik, ez az időszak az ő főszerkesztői kiteljesedése is, na, nem miattam, én véletlenül pottyanok bele, és élvezem. Talán az utolsó felragyogása annak, amit a huszadik században szerkesztőségnek tudhattak nevezni: írógéppel, gépírónővel, olvasószerkesztővel, vonalas telefonnal, rendszeres szerkesztőségi értekezletekkel, beszélgetésekkel, vitákkal, egyáltalán, egymás írásainak elolvasásával… Tanulok. Koncz Zsuzsától pontosságot, fegyelmet és tapintatot, ahogy úgy van jelen a legintimebb interjún is, hogy sem engem, sem az interjúalanyt nem zavarja, miközben utánozhatatlan portrékat kattintgat; Szántó Judittól a tudással párosuló lelkiismeretességet, ahogy minden írásomban talál legalább húsz hibát, és a fene vigye el, tizenkilenc esetben igaza van; Csáki Judittól az izgága, életes, pezsgő jelenlétet, ahogy éles eszével vágni tud, és vág is; Csomor Margótól az őszinteséget és természetességet, a született intelligenciát, ahogy neki mosogatni és Mészöly Dezső-szöveget gépelni ugyanaz: megbízhatóan elvégzendő feladat; Nánay Pistától a szigorú, máig tartó barátságot, ahogyan egyik-másik kritikámat brutálisan lebassza, és amikor méltatlankodom, hogy másnak, aki talán még nálam is rosszabbul ír, egy szót sem szól, akkor legyint, és hozzáteszi: „Az reménytelen”, s ezzel valójában reményt ad, miután porig alázott; Tamástól az eleganciát, a kíváncsiságot és a szenvedélyt. Még születésnapi partik is vannak, Csáki Juditék lakásában például, de Koltai Tamáséknál is „bulizunk” egyszer. Tényleg fájó szívvel köszönök el, amikor indul a Bárka. Tamás kérlel, hogy legalább interjúkat írjak, jól is esik, hezitálok, aztán nemet mondok. De kötődöm, hisz továbbra is beszámolok nemzetközi fesztiválokról, és interjúk is születnek külföldiekkel Vasziljevtől Percevalig, Hermanistól Pintiliéig. És jön Pistával a Hajónapló Műhely. Tamással is sokszor összefutunk: a Katonában, a Nemzetiben, az Örkényben és persze a Bárkán, mindig váltunk kedves szavakat, small talk, semmi több. Tudjuk, hogy sok mindenről másként gondolkodunk, bár színházi ízlésünk nem különbözik nagyon – nem is különbözhet, hiszen én Kaposváron, Szolnokon, a Katonán nőttem fel, és őket, tekintélyes kritikusokat olvastam, általuk tanultam a színházat. Olyan jó lenne egyszer egyenrangúan beszélgetni vele, az egyik első számú színikritikussal. Hiány van bennem, azt érzem, tartok már ott, hogy javasoljak egy találkát Koltai Tamásnak.

Fotó: Vörös Szabolcs

Kávét rendelünk, talán süteményt is, amit amúgy én soha nem tennék, de most zavarban vagyok-vagyunk, és pepecselő rendelésekkel hidaljuk át azt, hogy megszólaljunk. Nehéz elkezdeni. Mert nem akarunk semmit, csak ismerkedni, beszélgetni. Aminek spontán kellett volna megtörténnie az elmúlt huszonöt évben. Döcögve-dadogva kölcsönös akarással megszólalunk. Meg is tudunk egyet s mást a másikról, múltról, családról, de sajnos hamar belép a színház, aztán természetesen a Nemzeti. Egyrészt mert ez Tamás (szerintem beteges) mániája, másrészt mert nemrég volt a váltás, Alföldit Vidnyánszky váltotta. Rizikós téma, félek, Tamást elviszi a szenvedély és a harag, de nem, ez egy kellemes tavaszi délután, amikor két barátkozni vágyó ember bizonyítani akarja önmagának és a másiknak, hogy nyitott, és érdekli, mit mond a másik. És bármily kontrolláltan és visszafogottan igyekszem most fogalmazni, megkockáztatom, ez valóban így van: nyugodtak és megfontoltak vagyunk, tudjuk egymásról, hogy nem harapunk. Ő Alföldi Robi Sirály-rendezéséért rajong, erről én lemaradtam, én kifejezésre juttatom, magyarul kimondom: hozzám közelebb állnak Vidnyánszky Attila összművészeti szó-zene-mozgás zuhatagai. Biztosítjuk egymást arról, mennyire nagyra tartjuk a másik favoritját: én Robi németesen tiszta, pontos fogalmazását dicsérem mértékkel, ő Attila elsöprő dinamizmusát méltatja. Tapintatosan, óvatosan beszéljük az őszintét, kapcsolatunk továbbra is távolságtartóan baráti, de egy arasznyit talán léptünk egymás felé. Sután kezet fogunk, megegyezünk, hogy majd újra találkozunk. Aztán nem találkozunk, Tamás pár hónappal később váratlanul meghal.

* * *

Mohácsi János és Bérczes László a Színház folyóirat estjén az Osiris Kiadó könyvesboltjában. Fotó: Koncz Zsuzsa

Tegnap, 2020. december 21-én meglátogattam Nánay Pistát. Tanítvány a Mestert, jól hangzik, meg egy kicsit igaz is. Februárban én hetven, ő nyolcvanhárom éves. Megkérem Mariannt, a feleségét, ő nyolcvankettő lesz jövőre, fotózzon le bennünket. Annak idején, a Paál Isti-könyvem írásakor tőle kaptam fotókat a Petőfi Rockról. Kattint néhány képet, aztán tapintatosan eltűnik, hagy bennünket beszélgetni, három és fél óra múlva kérdezi meg halkan, nem akarunk-e ebédelni. Akarunk. A Színház című lapnak készül a beszélgetés, tapasztalataim alapján kétórás eszmecserét tippelek, mondom is Pistának, aztán hat óra múltán hagyom el a házat. A lapot szerkesztő fiatalok, nekem fiatalok, hívtak fel, először márciusban, miután Cinivel a főszerepben megrendeztem Szatmárnémetiben Az ügynök halálát. Hogy Czintossal egy nagyinterjút. „De hát vírus van, karantén van…”, értetlenkedem, ők, korszerű maiak erőltetnék az online interjút. Ki van zárva, mondom. Most, amikor enyhébb a Covid-helyzet, újra próbálkoznak: félve, óvatosan simogatnak, hogy a jövőben esetleg néhány nagyinterjút vállalnék-e, azzal, akivel akarok, és olyan terjedelemben, amennyiben akarom. Zavarba jövök. Én, aki valaha arról ábrándoztam, hogy egyszer megjelenik a nevem a Színház hasábjain, és amikor megjelent, másként jártam az utcán, csak én tudtam, hogy másként, de az elég volt. Ballagtam a nagykörúton peckesen: „Ti, emberek, ti nem is tudjátok, de az legyen a ti bajotok, hogy ez a fiatalember már a Színházban publikál!” „Öt szovjet darab”, talán ezzel a címmel jelent meg az első. A cím magyar fordítása egyértelmű: a kezdő fiatal elutazik öt vidéki városba, végigkínlódik öt kortárs szovjet darabot, megírja a művet, ahogy tudja, végighallgatja Nánay Pista nyilván jogos kritikai megjegyzéseit, utóbbiak mentén javít, újraír – és vár. Igen, vártam a lap megjelenését, majd izgatottan vettem kézbe, ahogy megérkezett a nyomdából, hogy azonnal elolvassam azt, amit már kívülről tudtam. Vajon rajtam kívül hányan olvasták? Az érintett színházakban néhányan bizonyosan. Boldog voltam. Most pedig riszálom itt magam, hogy a Kapa-könyv után beszélgetőkönyvet soha többé, nem beszélve a színészinterjúkról. Mondjuk, Nánay Pistával szívesen, ezt válaszolom. De csak ha személyesen találkozhatok vele, online semmiképpen. Pista igent mond. „Csak a gyerekeink meg ne tudják, nagyon szigorúak velünk.” Ülünk, beszélgetünk, soha nem feledkezem meg a feladatról, hogy ebből majd egy írásnak kell kikerekednie, de valójában nem törődöm vele. Pista kedves és barátságos, sokat mosolyog, én talán először életemben igazán felszabadultan, egyenrangú félként üldögélek vele. Megérzem, milyen az az önkéntelen tisztelet, ami nem félelemből és nem elhatározásból fakad, hanem csak van, azzal sem kell törődni, mi kerül szóba, mert bármi kerülhet, és nem kontrollálom, ő vajon mit gondol arról, amit mondok. Csak nem nőttem fel, csak nem lett belőlem felnőtt? Még az is lehet.