1999 tavaszán kerültem be a Színház folyóirat szerkesztőségébe. Kicsit bonyolult, tipikus magyar ügylet révén: az akkori Táncszövetség^[1] egy megállapodás alapján évente beszállt egy kisebb összeggel a lapba (ennek miértje a bonyolult), ezért cserébe a folyóirat táncrovatot nyitott, és minden számában közölt három-négy vonatkozó cikket. A táncosok ragaszkodtak hozzá, hogy a rovatnak legyen egy „táncos gazdája”, aki a szerkesztőséggel egyeztetve megtalálja a releváns témákat, felkéri a cikkírókat, akár mondhatni: szerkeszti a rovatot. Hárman kaptunk a feladatra felkérést: két valódi tánckritikus és én. Máig nem tudom, miért, de a megbeszélésre közülük csak én mentem el, így hát engem választottak.

Jómagam akkor még aktív operaházi balett-táncos voltam, a pályán ritkaságszámba menő bölcsész végzettséggel és akut betűvető hajlammal bírtam, a táncszövetségi kollégáim nyilván ez utóbbiak miatt gondoltak rám. Beigazolódni látszott a jóslat, mellyel hajdani bölcsészkari évfolyamtársaim (persze söröskorsókkal a kezükben) többször szembesítettek: „Neked könnyű életed lesz, mert te a balett-táncosok között minden bizonnyal mindig a legjobb bölcsész, a bölcsészek között meg egészen biztosan a legjobb balett-táncos leszel.” Hogy ez maradéktalanul valóra vált-e, mindmáig nem tudom, de az biztos: ha akkor, 1999 tavaszán nekem valaki azt mondja, hogy tánckritikus leszek, vagy csak rendszeresen tánckritikaírással fogok foglalkozni, azt ott helyben keresztben lenyelem.

Nem szerettem az akkori tánckritikákat. Jelentős részük belterjes volt (tisztelet a kivételnek!), íróik vélt szaktudásukat igyekeztek csillogtatni bennük. Ha balett volt terítéken, francia szakkifejezéseket illesztgettek a szövegbe (szinte mindig rosszul vagy pontatlanul használták őket). Néptánc-cikkekben ugyan magyarul fogalmaztak, de általában úgy elmerültek a tájegységi botolók spéci világában (vagy valami más hasonlóban), hogy egyszerű földi halandó nem tudhatta követni azt. Kortárs táncról akkortájt még keveset lehetett olvasni.^[2]

Fotó: Jókuti György

Helyzetemet a Színház szerkesztőségében az érkezésemkor úgy fogtam fel, hogy itt biztosan sokat lehet majd tanulni, és (igaz, igen szerényen, de) még fizetnek is érte. Volt mit és volt kitől tanulnom, tapasztalnom. Jót is, rosszat is. A kritikaírásról pillanatok (értsd: néhány hónap) alatt gyökeresen megváltozott a véleményem. Szórványosan olvastam ugyan korábban is a lapot (az Operaház egyik legjobb adottsága, hogy közel van az Írók Boltjához), de nagyon más volt szerkesztők óvó és vizslató tekintete alatt elmélyülni a cikkírás és a szerkesztés rejtelmeiben, az értekezleteken hallgatni az előadások és a beérkezett szövegek elemzését, kivesézését. Koltai Tamástól megdöbbentő dolgokat tudtam meg. Az egyik legfontosabb gondolatát a cikkírásról többször meghallgathattam. Az elején, ahogy alkalom kínálkozott rá, nekem is előadta, később fültanúja voltam, ahogy nem egy érkező külsős fiatalnak is elmondja. A lényege saját megfogalmazásomban így hangzik: nem az a jó kritika, amelyikből megtudom, hogy milyen volt az előadás, hanem az, amelyikből kiderül az is, hogy a cikkírónak mi a véleménye a világról, amelyben élünk.

Hoppá! Ez valami egészen más! Akkor a kritikusnak nem feltétlenül szakirodalmi utalásokkal és mélységes mélynek tetsző, okoskodó gondolatmenetekkel kell molyolnia, hanem (színház ürügyén) arról írhat, hogy milyen a világ, amelyben élünk? Így megérthető az is, hogy Tamás miért tartotta szépirodalomnak a színházkritikát, igaz, erről nekem egyszer sem beszélt, ezt a halála után hallottam tőle egy, az interneten talált videofelvételen.

Az ezredforduló korszerű színházfelfogásához igencsak passzolt ez a kritikafelfogás. Nem volt ismeretlen számomra a korabeli kortárs tánc, de tény, hogy aktív táncos koromban kevésszer tudtam megnézni a kísérletező kollégák előadásait. Ahogy az Operaházban növekedett a szabad estéim száma, úgy vetettem bele magamat nézőként a kortárs táncba. Szerencsés időszak volt. Két-három havonta születtek revelációként ható kortárstánc-előadások, amelyekre jellemző volt, hogy a különböző formai kísérleteik mellett  rólunk, közvetlenül a ma emberéről, a mi világunkról szóltak (ha elvontan is). Teljesen természetes, hogy a színházi progresszió mellett elkötelezett folyóirat táncrovatában jórészt kortárs tánccal foglalkozó cikkeket jelentettünk meg, ez nemcsak a lap szellemiségével egyezett, hanem az én személyes kíváncsiságommal is találkozott. Persze igyekeztem nem elhanyagolni a klasszikus és modern/kortárs balettet, valamint a tradicionális és megújuló néptáncot sem, nemegyszer kellett egy-egy róluk szóló cikkért megküzdenem, de meggyőződésből tettem, ma is vállalom.

Koltai Tamással az évek során elmélyült a kapcsolatom. Ő nem tekintett engem a tanítványának, nyilván furcsának érezte volna, mert kezdő kritikus létemre csak másfél évtizeddel voltam fiatalabb nála, ráadásul megbecsüléssel, sőt, egyfajta tisztelettel fordult felém (gyakran gondoltam azt: érdemtelenül). Én sem neveztem őt soha mesteremnek, pedig alig tudok megnevezni mellette még egy-két embert, akitől életemben annyit tanulhattam, mint tőle. Szakismerete, írástudása kiemelkedő volt, emberileg rendkívül korrektnek és empatikusnak tartottam. De nem állt tőle (sem) távol az emberi gyarlóság; ha valamin felkapta a vizet, meg is tudta makacsolni magát. Támogatta, hogy a tánc mellett nyissak a színház felé. Amikor eljött az ideje, megértette, hogy a nyomtatott folyóiratoknak honlapra is feltétlenül szükségük van, és amikor – bizonyos személyi változások miatt – a szerkesztőségben gyakorlatilag egyedül képviseltem az internetes megjelenés ügyét, azt is belátta, hogy nem elég a lapszámokat havonta utánközlő honlap, hanem mellette gyors reagálású online kritikarovat is kell. Úgy emlékszem, ez utóbbiról kb. egy évig győzködtem, aztán belement azzal, hogy megcsinálhatom, de pénz nincs rá, mert ami van, az a printre is kevés. Pályáztunk, megcsináltuk, és láttam, hogy Tamás örül neki. Hamar megszerette, ha nem is nagyon sűrűn, de örömmel írt rá rövid gyorskritikákat.

Akkor már én is rendszeresen írtam színházkritikát, leginkább az online felületünkre. Egy cikkemet (nem táncról szólt), mint mindenkiét, szokás szerint publikálás előtt elküldtem Tamásnak. Tíz perccel később csengett a telefon. Tamás hívott, rögtön bele is vágott: hosszú perceken keresztül magyarázta, bizonygatta, hogy mennyire rosszul látom az előadást, szinte semmiben sincs igazam a cikkben. Elkezdünk vitatkozni, ami nem volt példa nélküli, Tamás veszekedni nem, de vitatkozni szeretett. Akárhogy érveltem, nem tudtam hatni rá, úgyhogy kénytelen-kelletlen beláttam, meg kell adnom magam. Jó, mondtam, rendben van, akkor ne közöljük… Tamás picit elhallgatott, majd megkérdezte: „Mit ne közöljünk?” „Hát a cikket. Azt mondod, mindenben tévedek, semmiben sincs igazam…” „Az igaz! – szinte kiáltotta az amúgy igen halk szavú főszerkesztő. – De ki mondta, hogy nem közöljük? Ez a te véleményed. Csak akarom, hogy tudjad: nincs igazad…”

Sok szempontból életem jelentős, szerencsés fordulata volt, hogy a Színházhoz kerültem, küzdelmes és tanulságos tizenhat évet töltöttem ott. Főleg az első tíz-tizenkettőben a kritikának még határozottan más szerepe volt a köz- és a színházi életben, mint ma, a kritikus is másmilyen megítélés alá esett. Akkor is feszültek egymásnak érdekek, voltak szép számmal pró és kontra durva megszólalások. De talán többségben voltak azok a kritikusok, akiket leginkább a tárgy megmunkálása, vagyis a véleményét pontosan és érzékletesen tükröző mondat, szöveg megmunkálása érdekelt, nem pedig a háttérben munkálkodó világnézeti akcionizmus, rosszabb esetben a megfelelés a tábor- vagy csoportérdeknek. Ugyanígy a kritikát olvasók többségét is a cikkíró véleménye érdekelte jobban, nem pedig az, hogy melyik oldalhoz tartozik.

Nem az veszélyezteti a független művészetkritika színvonalát, értelmét és létét, hogy papír helyett egyre inkább csak digitális kijelzőn olvasható.

Úgyhogy én nem siratom a nyomtatott Színház megszűnését, ez a kor kívánalma is. Nekem az a szellemiség hiányzik, amely Koltai halálával végérvényesen eltűnni látszik. De mit tegyünk? Ilyen világban élünk.

^[1] Teljes nevén: Magyar Táncművészek Szövetsége (MTSZ)
^[2] A pontosítás kedvéért: kortárs táncról (akkor még alternatívokról), a hazai új nemzedékről és külföldi együttesek magyarországi vendégszerepléseiről már a régi Táncművészet is írt, leginkább a nyolcvanas évek második felétől, majd 1996-tól megjelent az Ellenfény folyóirat kifejezetten kortárs profillal-szemszöggel, de írt kortárs táncról a Zsöllye, a Balkon és az ÉS is, a téma szórványosan a napilapokban is megjelent, illetve ezt megelőzően is léteztek más, igaz gyorsan hamvába hullt periodikák (például a Kortárs Csíra), a 2000-ben indult kontextus.hu pedig szintén nem szűkölködött kifejezetten kortárs előadásokról szóló tánckritikákban. A szerk.