Trencsényi Katalin nagy ívű, nemzetközi kontextusba foglalt kritikatörténeti tanulmánya után hazai vizekre evezünk. Olyannyira hazai vizekre, hogy innentől el sem hagyjuk szűkebb pátriánk, a Színház folyóirat felségterületét. Egészen pontosan megállunk, és visszanézünk arra az 55 évnyi közös múltra, amely a nyomtatott kiadás megszűnésével, ha nem zárul is le, de mindenképpen új formában, más szakmai víziók mentén íródik tovább. Egykori és mai szerkesztőké a szó, akik önálló írásokban, interjúhelyzetben vagy sokkezes beszélgetésfolyamban vallanak mindarról, amit előhív belőlük a lapemlékezet. Oral history ez a javából, elbeszélt történelem, kócos memoárgyűjtemény, speak out – a műfaj minden buktatójával (az emlékezés csapdái) és üdítő frissességével (személyesség) együtt –, nem színháztörténet. Ezt mindenképpen szeretnénk hangsúlyozni. A tervünk ugyanis az volt, hogy inkább szabad folyást engedünk, mintsem gátat szabunk az emlékezésnek, tudatosan felvállalva azt, hogy a Színház folyóirat 55 éves történetének szakszerű, tudományos igényű feldolgozására az idő szűkössége miatt nem vállalkozhatunk. Ezért csak ott, és csakis ott szerkesztettük (láttuk el jegyzetekkel) a szövegeket, ahol nyilvánvaló ellentmondások feszültek, esetleg ténybeli tévedésekre bukkantunk, de bizonyára még így sem tudtunk kiszűrni mindent – a tisztázás lehetőségét meghagyjuk a jövő színháztörténészeinek és kutatóinak.

Az egyetlen kakukktojás ebben a blokkban éppen az első anyag. Hogy miért? A Színház folyóirat 55 éve során a még ma is rendszeresen publikáló Nánay István mellett Koltai Tamás jelentette a folytonosságot. Ők ketten azok, akik különböző szereposztásban, de a leghosszabb ideig részesei és alakítói voltak az itt folyó szakmai munkának. Koltai a kezdetektől – kis kihagyással – egészen haláláig, róla azonban ma már csak mások tudnak beszélni, de hogy ne csak áttételesen legyen velünk, egy különleges összeállítással készültünk. Ez következik most elsőként, felpattintva a lapemlékezetről szóló szelence fedelét.