A folyóirat szerkesztősége többször volt kénytelen költözni. Amikor 2000-ben el kellett hagynunk a Kulturális Minisztérium Báthory utcai irodaházát, ahol csaknem három évtizedet töltöttünk, miközben a pincében a remittendát és az iratainkat rendezgettük, szétesett egy dosszié. Igyekeztem visszagyömöszölni a leveleket, kimutatásokat és egyéb iratokat, de egy paksaméta kimaradt. Ezt csak utólag vettem észre, s mivel az eredeti helyére már nem tudtam berakni, magamhoz vettem. Aztán amikor elhagytam a Színház szerkesztőségét, sok egyéb mellett ezt a néhány kézírásos oldalt is hazahoztam, mondván: érdekes lehet ez valamikor.

Főszerkesztő-helyettesünk, Csabai Tiborné Török Mária kézírásos piszkozatáról van szó, amely a szövegből kikövetkeztethetően válasz a Kulturális Minisztérium Színházművészeti Főosztályának a folyóirat munkáját értékelő – borítóval együtt 14 gépelt oldalas – „Tájékoztató”-jára.^[1] Miután leadtam a Színház jelenlegi szerkesztőségének ezt az általam egyoldalúságában is érdekesnek tartott – és a benne foglaltak alapján 1976 tavaszára datálható – kordokumentumot, váratlan és kedvező fordulat következett: az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben (OSZMI) kutakodva meglett nemcsak e piszkozat végleges és elküldött változata, hanem az eredeti, a Színházművészeti Főosztály által jegyzett „Tájékoztató” szövege, valamint az ezeket megtárgyaló ülés jegyzőkönyve is.

Annak idején, a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresek voltak a minisztérium és az MSZMP különböző felső szintű bizottságainak és osztályainak a kulturális és művészeti életet érintő szóbeli vagy írásos értékelései. Ezúttal is egy ilyen esettel van dolgunk. A tájékoztatót megküldték véleményezésre a szerkesztőségnek, amire a folyóirat vezetősége „Megjegyzéseink a Kulturális Minisztérium Színházművészeti Főosztályán készült Tájékoztatóhoz, mely a Színház folyóirat helyzetéről és munkájáról készült” címmel egy 11 oldalas, gépelt levélben válaszolt.

A minisztérium időről időre vizsgálta a szakfolyóiratok helyzetét, munkásságát és feladatait, így ez az 1976 márciusára keltezett és tájékoztatónak nevezett tervezet foglalta össze az éppen sorra kerülő Színház folyóirattal szembeni kritikát. A dokumentumot az a Majoros József minisztériumi főelőadó szignálta, aki 1968 és 1974 között rendszeres szerzője volt a Színháznak. Tehát sok mindenről, amit hivatalos minőségében bírált, neki személyes tapasztalata volt, és persze ismerte a szóvá tett egyes jelenségek mögött meglévő okokat is. Így ez az iromány nemcsak egy kor és egy irányító mechanizmus látlelete, hanem egy ember skizofrén helyzetének a kórképe is.

A szóban forgó válasz piszkozata és a Boldizsár Iván főszerkesztő, valamint Csabainé Török Mária főszerkesztő-helyettes aláírásával elküldött végleges változat tartalmában közel megegyezik, de rengeteg apró módosítással. A minisztériumi tájékoztatót 1976. május 4-én miniszterhelyettesi értekezleten vitatták meg. Ezen a napirend előadója a Színházművészeti Főosztály vezetője, Orosz László volt. Boldizsár és Csabainé mellett Kazimir Károly, a Színházművészeti Szövetség főtitkára is részt vett meghívottként az ülésen.

Az ülés résztvevői meghallgatták az előterjesztést, az abban foglaltakat megvitatták és elfogadták, valamint a tájékoztató szellemében megfogalmazták a közeljövő konkrét feladatait. Abban is döntöttek, hogy a hétpontos javaslat teljesítéséről egy év múlva kérnek újabb beszámolót. Ez a helyzetfelmérés és állapotrajz sok mindent elárul arról, hogy hogyan zajlott az ideológiai befolyásolás, de ennek a folyóirat-elemzésnek a leglényegesebb pontja és eredménye a Színház önállósodásának eldöntése volt. Az ugyanis, hogy már nem a Színházművészeti Szövetség lapja volt a Színház, hanem 1976 júniusától egy lett a Lapkiadó Vállalat számos kiadványa közül, de fölötte persze továbbra is az elvi-ideológiai (és cenzurális) irányítást az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya gyakorolta. A feladatok között szerepelt az is, hogy legyen a folyóiratnak szerkesztőbizottsága. Emlékeim szerint ez a pont nem teljesült, vagy ha papíron nyoma van is, a gyakorlatban ilyen testület érdemben nem működött. Valamint személyes kihatása is volt az ülésnek, illetve az azon született döntésnek: ennek köszönhetem, hogy a szerkesztőség tagja lettem, hogy kapott a lap egy plusz státuszt.

Ezeket a dokumentumokat olvasva egy érdekes mellékszálat lehet felfedezni. Az Imre Zoltán és Ring Orsolya által szerkesztett Szigorúan titkos című dokumentumkötet (amely az 1970–1982 közötti évek színházirányítási iratanyagának gyűjteménye) tanúsága szerint a Színházművészeti Főosztály értékelő jelentést készített a magyar színikritika helyzetéről 1975. szeptember 30-i dátummal. Ebben szó van a Színház folyóiratról is, de csak általánosságban megfogalmazott pozitívumok és negatívumok szintjén. Ugyancsak ebben a kötetben található „A színikritika néhány kérdése” című, keltezés nélküli, de az adatok alapján legkorábban 1975 végére datálható anyag, amelyet a Színház szerkesztősége készített.^[2] Ebben számos egyezés fedezhető fel a most közölt, a minisztériumi tájékoztatóra reagáló szerkesztőségi válasszal. (Feltehető, hogy a szerkesztőségnek rövid időn belül két helyre kellett közel azonos témára és kifogásokra reflektálnia, ez magyarázhatja az azonos utalásokat. Ez a gyakorlat nem volt ritka akkoriban.)

Nánay István

Megjegyzéseink
a Kulturális Minisztérium Színházi Főosztályán készült Tájékoztatóhoz, mely a SZÍNHÁZ című folyóirat helyzetéről és munkájáról készült

A SZÍNHÁZ szerepe szocialista színházkultúránkban és színikritikai életünkben. Feladatai.

A tájékoztató megállapítja, hogy „színházművészetünknek az utóbbi években sikerült megvalósítania egy közéleti, politikus, korszerű eszközökkel rendelkező színházformát”. A magunk részéről nem mernénk ezt ilyen egyértelműen, ilyen határozottan kijelenteni, elismerve, szép eredmények is vannak már, melyek ezt a törekvést mutatják, feltétlenül igazolják.

A SZÍNHÁZ című lap feladataként említi a Tájékoztatónak ugyanez a cikkelye a munkásság és az ifjúság színházra nevelését is. Sajnos, ez a 2000 példányban megjelenő szaklap erre csak erősen közvetve alkalmas, de mondhatnánk úgy is – alkalmatlan.

Nem értünk egyet azzal, hogy „A magyar színikritika, színházi szakirodalom magányos hagyományokkal rendelkezik”. (Bajza, Vörösmarty, Gyulai, Hevesi, Kárpáti.)

E cikkely végén a számunkra megjelölt feladatok megfogalmazása kissé frázisos.

– a magyar és az egyetemes színházművészet törekvéseinek marxista-leninista eszmeiséget tükröző méltatása, a szocialista színházpolitikai kezdeményezések támogatása;

– színházművészetünk évadjainak, műfajainak, az egyes produkcióknak szakmailag színvonalas elemzése;

– a színházelméleti és színikritikai hagyományok tervszerű feltárása és továbbfejlesztése;

– a színikritika legjobb hazai művelőinek összefogása, a pályakezdő fiatal színibírálók körültekintő nevelése.

A folyóirat tartalma, színházpolitikája, a különböző rovatok színvonala.

„Figyelmet érdemel, hogy a tanulmányok többsége túlságosan irodalmi jellegű, s a darabok színpadi megvalósításának kérdését már felületesebben tárgyalja.” Mondvacsinált kifogás ez, főként, ha példát nem tud hozni. Tanulmányaink, elemzéseink a rendezésből, a színpadra állításból indulnak ki (kivéve talán Hermann István évadvégi összefoglalásait: ő olykor ír olyan művekről is, melyeket nem látott, csak olvasott, s így von le általános, elvi következtetést az évad magyar drámáiból.)

Egy bekezdéssel lejjebb viszont „vitatható szerkesztői gyakorlatnak” tartja a Tájékoztató, hogy ugyanarról az előadásról egy számban több „kritikát” is közlünk.

Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy lapunk megindításakor néhány évig volt egy állandó összefoglaló címünk, az Egy előadás dimenziói, mely keretet adott ahhoz, hogy egy-egy produkciót szakszerűen körüljárhassunk. Mint minden forma, ez is kifáradt egy idő múlva, s túl sok helyet is foglalt el más elemzések elől. Ezért később arra törekedtünk inkább, hogy egy-egy előadást legjellemzőbb vonásánál ragadjuk meg: kiemeljünk esetleg egy-két színészi alakítást, vagy ha csak a rendezői koncepcióra volt érdemes figyelni, akkor interjút készítettünk a rendezővel. De mindenkor előfordulhat, hogy egy produkciót több oldalról is érdemes megnézni.

A Falanszterről így került három (nem pedig négy, mint a Tájékoztató mondja) cikk egy számba (1972/8.). Szeredás András Öt vidéki ősbemutató címmel írt, s ebben ősbemutatóként szerepelt a Falanszter is; akkoriban Kaposvárott megrendezték még a dunántúli színházak találkozóját, melyre kizárólag magyar darabokat hívtak meg. Erről a találkozóról számolt be Földes Anna, és a többi új magyar dráma között írt a pécsi Falanszterről is.

S mivel a Falanszter Hernádi első drámája volt, interjút is készítettünk a szerzővel és a rendezővel, Sík Ferenccel.

A Mesebeli Jánosról közölt két írás is azt célozza: több oldalról vizsgáljuk meg egy-egy jelenséget, ne ragadjunk le a szimpla kritikánál, azt már megírták a napi- és hetilapok. Ezért Pályi András Tűnődés a bizalomról címmel a fiatal dámaírók helyzetéről elmélkedik a Mesebeli János ürügyén. Cserje Zsuzsa pedig Rendezte: Szűcs János című cikkében az elég hányódott pályájú – már nem is teljesen ifjú – rendező két jó rendezését elemzi. (A cikk minőségéhez már szó fér. 1974/4.)

Ugyancsak a cikkek minőségével van probléma, nem a szerkesztési elvvel A Mathiász panzió esetében. A szerkesztőség a következőképpen járt el: egy túl izgalmasnak nem ígérkező, Pesten nem régen játszott Németh László-drámát még a bemutató előtt „elígért” Szűcs Miklósnak. A bemutatón kiderült: a veszprémi produkció nemcsak a Németh László-művek előadásában hozott újat, hanem szikár realizmusával Horvai István rendezői pályájának jelenlegi szakaszában is. Ezen kívül Dobos Ildikó színésszé érésének is jelentős állomása lett ez a bemutató. Írattunk tehát még két rövid cikket: az egyik kifejezetten Horvai rendezéseként elemezte ezt a Németh László-drámát; a másik Dobos Ildikó játékának elemzése, portré. A három cikk közül csak Pályi Andrásé lett maradéktalanul jó, szerkesztői megalkuvás volt közölni mellette Szűcs Miklósét. Nem elég jó Márai Botond játék-elemzése, többszöri átíratás után sem. Rá kellett jönnünk, hogy ez az egyébként tehetséges fiatalember erre – ez egyébként igen nehéz feladatra – nem alkalmas még. Mire a cikkek leadásra kerültek, már két hónappal voltunk a bemutató után. Újra írogattatni nem volt idő, a tanulságokat levontuk, de nem a szerkesztési elvre vonatkozólag. Véleményünk: lehet több cikket íratni egy előadásról. A cikkek minőségére kell még jobban ügyelnünk, s bizonyos esetekben könyörtelenebbnek is kell lennünk. Ezen kívül ismét megfogadtuk: csak azután döntünk arról, hogy ki és mit írjon egy bemutatóról, ha szerkesztőségünk valamelyik tagja már látta.

Ennek a cikkelynek a 2. pontja minden tárgyi alapot nélkülöz, mikor azt mondja: „A szerkesztőségi munka hiányosságaként kell megemlítenünk a határozott, elvileg-szakmailag megalapozott állásfoglalások hiányát.” A „Profil”-vitát és a „Hagyományos vagy új dramaturgia”-vitát hozza fel, melyet a Fórum sorozatunkban indítottunk. A „Profil”-vita kifejezetten a szakma kérésére indult, „lezárni” nem volt könnyű, mivel a probléma maga ma is lezáratlan. Ezzel a vitával inkább lehetőséget akartunk adni a szakmának arra, hogy a tőlünk oly sűrűn számonkért profilról elmondhassák a véleményüket. De a vita formális lezárása is megtörtént: 1969/7. számunkban a Művelődésügyi Minisztérium Színházi Főosztályának akkori osztályvezetője, dr. Malonyay Dezső írt cikket Népművelés, profil, színházvezetés címmel. Majd a főosztályvezető, Bizó Gyula, Meditáció a színházról, profilról és a mellényről (1969/10.). (Az 1969/9. számunkban nincs szó „Profil”-ról, mint Majoros tévesen jelzi. Van viszont az 1969/4. számban, Lenkei Lajos tollából.) A „Hagyományos vagy új dramaturgia” című, általunk kezdeményezett eszmecserét Hermann István Csinálmány vagy dramaturgia című cikke zárta le.

A viták valódi viták voltak, ennyiben valóban „gondolati spontaneitást” tükrözhetnek – mint ahogy ezt Majoros József állítja –, mert többféle nézetnek helyt adtunk (kivéve az antimarxistákat, de ezekről eleve nem is lehetett szó). A felszínre került vélemények elvszerű minősítését – mint a példák bizonyítják –, nem mulasztottuk el.

Nagyon büszkék vagyunk arra, bár Majoros József rovásunkra akarja írni, hogy „A szerkesztőség álláspontja színházművészetünk súlyponti kérdéseiről többnyire közvetve, a közölt cikkekből, tanulmányokból derül ki…”, mert ez azt jelenti, hogy szerkesztünk – és elvszerűen. A „színházpolitikai” szempontokat sem mellőztük noha bennünket a Színházművészeti Főosztály közvetlenül nem tájékoztatott, de a párt- és kormányhatározatok ismeretében az aktuális „színházpolitikai” szempontokról nem feledkeztünk el. (Nem tekintettük „színházpolitikának”, ha közölték, hogy a Szövetség egyik-másik tisztségviselő tagja valamelyik kritikánk miatt megsértődött.)

Elvszerűtlenségeink közé sorolja a Tájékoztatónak e passzusa, hogy „sűrűn történik hivatkozás a színházi »világszínvonalra«”, anélkül, hogy a példának fölemlített különböző külföldi színházak eszmei törekvései, világnézeti jellemzői is elemzés tárgyát képeznék.” A Royal Shakespeare Company vendégjátékát tudja itt egyetlen példaként felhozni. Hivatkozásai azonban pontatlanok. Nem csak azért, mert az 1973/3. számban nincs az RSC-ről cikk, hanem azért is, mert Koltai Tamás esszéje a Szentivánéji álomról (1973/2.) inkább elemzi, mint minősíti az előadást.

Az 1973/1. számban van egy interjú Jennie Stollerrel, az RSC és Brook munkamódszeréről és a Puckot játszó színész John Kane elmélkedése ugyancsak a próbákról, a munkamódszerről. Ezeket a cikkeket még két másik írással együtt egy összefoglaló cím fogja össze: a Színész és rendező. Nem vitát indítunk ezzel a „színészcentrikus” és a „rendezőcentrikus” színházról az 1973/1. számunkban, mint ahogy Majoros tévesen állítja. (A másik két írás Vámos Lászlóval és Nagy Attilával készített interjú.) Egyébként: szerzőink – Boldizsár Iván, Molnár Gál Péter, Koltai Tamás, Pályi András, Földes Anna, Nagy László, Szántó Judit – elemezni szokták a látott külföldi előadásokat, és soha nem hivatkoznak világszínvonalra.

     Légbőlkapott állítás: „gyakori tendencia” az amatőr mozgalomnak a „hivatásos színházzal való erőszakolt szembeállítása”. Az első cikk, amely amatőr együttesekkel foglakozik, Molnár Gál Péter Sebzett kiáltás (1970/9.) című igen érdekes írása. Elemzi az amatőrök helyzetét szemben a hivatásos színházakkal, de szembeállításról szó sincs! Erről nálunk nem olvashatott Majoros, talán másutt hallott ilyesmit, esetleg a Szövetség titkársági ülésein, s most, cikkeink alapján nem ellenőrizte, van-e joga a mi írásainkból kiolvasni, ránk vonatkoztatni azt a Szövetség által valóban emlegetett vádat. Mellékeljük azoknak a cikkeknek a listáját, melyek az amatőrökkel foglalkoznak. Egyetlen cikk állít szembe amatőr előadást hivatásossal, nem erőszakoltan: Nánay Kőmíves Kelemen című írása (1974/5.). Sarkadi drámájáról van szó, melyet Paál István is megrendezett Szegeden, és Valló Péter is Veszprémben, hivatásosokkal. Itt a nem erőszakolt, hanem magától adódó szembesítés Paál javára dőlt el. Érdemes lenne elolvasni Nánaynak Színház a munkásszálláson (1975/11.) című írását, melyben arról is szó esik, többek között, hogy az amatőr együtteseknek a munkásszállásokon milyen jelentős feladatuk lehetne. Még mindig ugyanennek a cikkelynek a kettes pontja felhívja a figyelmet a vidéki színházak problémáinak „olykori felületes, apolitikus megközelítésére”, és arra, hogy a szerkesztőség figyelmét „szinte teljesen elkerülte a vidéki színházak működési rendjének új szerkezete”. Az 1970/1. számunkban Malonyay Dezső ír Közönségközpontú színház címmel a vidéki színházak új hálózati rendszeréről,  nyilván annyit, amennyit akkor írhatott. 1972/11. számunkban is van Malonyay Dezsőtől cikkünk Törekvések és eredmények címmel, majd 1973/2. számban a Színházművészetünk új útjairól ír ugyancsak Malonyay Dezső, az 1973/3. számban pedig rádiós beszélgetést folytat Malonyay Dezsővel a vidéki színházakról Benkő Tibor. (Ez egyébként válasz Molnár Gál Péter „hírhedett” cikkére, a Vidék? Vidék!–re, 1972/11.). Molnár Gál Péter vitaindítójára Bécsy Tamás is reagált: Szükség van-e  vidéki színházakra? címmel (1973/4.). Megjegyzem: tőlünk soha senkit nem hívtak meg azokra az évadnyitó igazgatói értekezletekre, melyekre a vidéki tanácsok képviselőit is minden esetben meghívták. Lehet, hogy ott hallhattunk volna valamit arról, hogy a körzetesítés például hol tart? (Az 1975/3. számban – ellentétben Majoros József szövegével – nincs olyan cikk Molnár Gál vagy Mihályi tollából, mely hamis képet rajzolna vidéki színjátszásunkról.)

A 4. ponthoz: Mészáros Tamás Grotowskiról ironikus hangú beszámolót közölt (1974/2.). Milyen „distanciatartás” kellett volna még? Koltai Tamás 1974/11-12. számainkban nem Brookról ír, hanem az angol színházról, kellő distanciatartással. Földes Anna amerikai útinaplóját hozza még példaként: az 1974/11. számban Népszínház – Chicano módra címmel, egy újfajta, agitatív népszínházról, egy politizáló, baloldali színházról van szó – miért kellett volna ide különös distancia? Sajnálatos, hogy Majoros József a cikkeket, amelyekre utal, nem olvasta el.

Molnár Gál Péter 1975/3. számunkban írt a vendégjátékokról, valóban. Mivel bírálta a Minisztérium munkáját, visszatetszést váltott ki. Hogy jogosat-e, nem tudjuk, mert az adatokat nem cáfolta Malonyay Dezső hozzánk írt levelében, csak általános sértődését fejezte ki, holott kértük: az ügy érdekében írja meg, s mi szívesen közöljük, hogy mit kifogásolnak. Majoros József megemlíti, hogy a magyar színházak külföldi vendégjátékáról nem írunk eleget. A Színházi Főosztály sem a magyar társulatok külföldi vendégszereplés alkalmából, sem egy-egy delegációba tőlünk soha nem küldött senkit. Ha véletlenül sor került arra, hogy újságírót küldjenek ilyen esetekben, Molnár Gál Pétert vagy Földes Annát küldték.

Az 5. ponthoz: a Színháztörténet rovat az egyetlen, amely előre megtervezhető, meg is tesszük. Lapunk szűk terjedelme az oka, hogy nagyon kevés színháztörténeti anyagot közlünk. Egy-egy előadás megörökítésére sehol másutt nincs lehetőség, csak nálunk. Színháztörténeti adatok közlésére másutt is.

Nem értjük viszont egészen pontosan, mit jelent „színházművészetünk – és a magyar színikritika, színházelmélet! – haladó hagyományainak tényszerű, magas színvonalú föltárása”.

Igaz, Szemle rovatunk elég ötletszerű. Ezen igyekszünk segíteni. De ez nem ismeretterjesztő lap, hanem 2000 példányú szaklap. A teoretizáló írások – ha nem is mindig – nálunk jogosak.

A SZÍNHÁZ szerzői köre.

A „különböző felkészültségű kritikusok arányos és megfelelő foglalkoztatását a Szerkesztőség nem végzi elég körültekintően: az egyes számok összeállításánál gyakran elmulasztja az elvi szempontok érvényesítését”… Ez a mondat, benne a kettősponttal sikeresen összekever egészen különböző dolgokat. A szerzők „arányos” foglalkoztatása nem oly egyszerű, de szívós munkával törekszünk erre. Igyekszünk minél kevesebbet íratni például Bányai Gáborral, de azt már nehezebb volt elérni, hogy Szántó Judit gyakrabban írjon. T. i.: a Vígszínháznál érdekelt, mert ott dramaturg félállásban, többé-kevésbé a József Attila Színháznál is, mert ott játszani szokták a fordításait. Vidékre eddig nem szívesen utazott, kisgyereke lévén. Sok mindent sorolhatnék még, ami lehetetlenné teszi a kritikusok „arányos” foglalkoztatását. (Majorosnak egy cikkére egyszer több, mint fél évig vártunk). De az egyes számok összeállításánál a kritikusok kiválasztásának „elvi szempontjait” mulasztjuk el, vagy mit? Mi az a színvonalbeli eklekticizmus? Példát kérnénk, mert ez így csak puffogtatás. Ha arra gondolt Majoros elvtárs, hogy – mondjuk egy éven belül – nem minden számunk egyformán jó színvonalú: ez igaz. Az őszi számaink általában gyengébbek, szürkébbek. Megpróbálunk változtatni ezen. Egy-egy számon belül lehetnek jó és gyengébb cikkek. Sok fiatalt foglalkoztatunk, akik nem tudnak azonnal MGP, Almási vagy Koltai színvonalán írni. Itt valóban arányokról lehet szó: arra törekszünk, hogy ne domináljanak kezdő kritikusok írásai. Nem értek egyet azzal, hogy Spiró György, Nánay István „írásaiban igen gyakran szembetűnő a gondolati-szakmai felkészületlenség”, ugyanez Bányai Gáborra már inkább érvényes, de nem a nálunk megjelent cikkeire, mert azokat mi csak nagyon gondos szerkesztés, mondhatnám átírás után adjuk le. Készséggel rendelkezésükre bocsátjuk Bányainak egy-egy eredeti írását, hogy össze lehessen vetni a nálunk megjelent szöveggel, s lássák: a szerkesztőség felelősségteljesen végzi ezt a feladatát.

Kritikusi gárdánkat szélesíteni kell, ez igaz. Törekszünk arra is, hogy a szakmát bevonjuk. De kevés színész vagy rendező van, aki szeret írni. Inkább vállalják az interjút, s ebből elég sokat is közlünk. Vannak néhányan, akik nem hajlandók sem írni, sem nyilatkozni. Például Kazimir Károly, aki megsértődött 1970-ben, amikor az októberi számunkban megjelent Almási Miklós cikke A mű és a jelen birkózása címmel. (Milton Elveszett paradicsomáról írt kritika ez.) Ádám Ottónak 1973 óta, mikor utoljára nyilatkozott, sokszor felkínáltuk lapunkat: írja meg, adjon interjút arról, mi baja lapunkkal, lapunk szemléletével. A többszöri üzenetváltás és személyes beszélgetés eredménye az volt: előbb változzék meg a lap modernkedő, avantgardista szemlélete – ebbe a „szemléletbe” Major Tamás rendezéseinek méltatása is beletartozott –, akkor majd hajlandó nyilatkozni.

Várkonyi, Vámos egy ideig elzárkóztak, ma már hajlandók interjút adni. A fiatalabb generációval semmi problémánk nincs, de írni nem akarnak. Közlik, hogy ez nem az ő „profiljuk”. Nincs rá idejük, nem értenek az íráshoz, szívesebben veszik, ha elmondhatják gondolataikat. Az írástudó színész, Gábor Miklós tanulmányait rendszeresen közöltük.

A SZÍNHÁZ és színházi szakma kapcsolata.

„A folyóirat és a színházi szakma kapcsolata nem megfelelő” – állítja Majoros e cikkely harmadik bekezdésében. Ez így nem jó, nem pontos fogalmazás. A „szakma” tudja, hogy a szerkesztőség tagjai és munkatársai mindent látnak, mindenről igyekeznek írni vagy íratni, ami jelentős vagy valamilyen szempontból érdekesnek ígérkezik. Rossz a kapcsolatunk a Színházművészeti Szövetség vezetőivel. Ez a Szövetség tulajdonosi szemléletéből ered, mely ellen mindig hadakoztunk. Erre a kérdésre vonatkozóan néhány írásos dokumentumot átnyújtottunk Orosz elvtársnak. A Szövetség munkáját nem tudjuk figyelemmel kísérni, ha nem hívnak meg újabban még a szekciók értekezleteire sem. Igényelnénk javaslataikat, észrevételeiket, de ha egyesek durván kirúgják a hozzájuk küldött riportert – ez elég nehezen megy. Együttműködésünk adalékaként érdemes elolvasni Kazimir Károly Boldizsár Ivánhoz írt levelét, és a hozzá fűzött szerkesztői megjegyzést (1973/7.).

Mi az, hogy „nem fordít kellő gondot a színházi eseményekkel való közvetlen, aktív kapcsolattartásra”? A legfontosabb színházi esemény a bemutató: ezeket megtekintjük, s írunk vagy íratunk róluk.

A Tájékoztató – a negyedik bekezdésben – kétségbe vonja, hogy valóban objektív akadályok miatt nem írhattunk átfogó értékelést. Voltak-e objektív akadályok? Csak a leglényegesebbekre szeretnék hivatkozni. 1968-ban még Ruttkai Ottó a Madách Színház igazgatója, aki oly rossz viszonyban volt főrendezőjével, Ádám Ottóval, hogy már egymás köszönését sem fogadták. A belviszályok 1972-ben értek véget, Ádám Ottó igazgatói kinevezésével. Négy nyugalmas év után most már felmérhető a Madách Színház munkája – erre sort is kerítünk.

A Nemzeti Színházban még most sem olyanok a viszonyok, hogy a színház egész munkásságának higgadt, objektív értékelésére lehetőség volna. (Marton Endre 1971-ben vette át a színházat Both Bélától.)

A József Attila Színház tevékenységét értékeltük 1971-ben, Munkásszínház vagy szórakoztató népszínház (1971/9.) és 1973/9. számunkban Számvetés Angyalföldön címmel. Most fog megjelenni egy tanulmány a színház húsz éves évfordulója alkalmából.

A Thália Színházról két olyan írás jelent meg, mely nem az egyes produkciókat értékelte. / Pályi András: Mit keres a Thália? – (1971/7.); Szántó Judit: Kazimir Károly „hiányszínháza” – (1973/5).

A Körszínházról 1973/10. számunkban írattunk Bányai Gáborral A Körszínház tizenöt éve címmel.

A Vígszínházról 1972-ben írt Hermann, a Vidám Színpadról évad végi összefoglalókat írattunk, amikor a személyi válságok után – úgy véltük – kiegyensúlyozottabb időszak következett.

Az Operettszínház öt éve címmel Vámos Lászlóval készítettünk interjút (1973/1.). Ez nem helyettesítheti természetesen munkájuk átfogó értékelését.

Bálint Lajos A Déryné Színház 20 éve címmel írt a színházról (1972/1.) több más cikk között.

Debrecen, Szeged, Szolnok, Kecskemét, Kaposvár, Békéscsaba: igazgató válsággal küszködött. Az egyenletes, jó munka feltételei kialakultak már Szolnokon, Kaposvárott, kialakulóban van Szegeden és Debrecenben. Ez nem jelenti azt, hogy ezeknek a színházaknak csak egyes produkcióiról írattunk.

A miskolci, a veszprémi, a győri színházról írattunk egy-egy összefoglalót, bár ezek közül valóban értékelhető, kiegyensúlyozott munkát csak a veszprémi színház tudott végezni.

Íme, néhány, a vidéki színházak munkájával foglalkozó összefoglaló értékelés címe: Szigethy Gábor: Színházi évad Szolnokon (1969/9.); Nemes Mária: Egy évad Győrött (1970/9.); Műhelymunka és műhelyszellem (A kaposvári színházról) (1971/9.); Pályi András: Vígjátékprofilok (A Miskolci Nemzeti Színház egy évadjáról) (1971/9.); Benkő Tibor: A veszprémiek tíz éve (1971/10.); Jósfay György: Szépreményű színház (A győri színházról) (1972/7.); Berkes Erzsébet: Miskolc 150. évada (1974/10.); Csík István: Tíz nyár a Gyulai Várszínházban (1973/10.); Pályi András: Egy intim színház (A debreceni Kis Színpadról) (1970/7.); Nánay István: A színház Népstadionja (A Szegedi Szabadtéri Játékokról) (1973/11.).

A kritikusok „viszolyognak” az összefoglaló értékeléstől: túl nagy és túl hálátlan feladat.

A SZÍNHÁZ eredményesebb munkájának főbb feltételei.

1.) Kapcsolatok.

A Kulturális Minisztérium legyen segítségünkre abban, hogy a SZÍNHÁZ ne a Szövetség lapja legyen, hanem a szakmáé: színházművészeti szaklap, mely természetesen igyekszik konstruktív kapcsolatot kiépíteni a színházi szakemberekkel. (De annyi visszautasított kezdeményező lépésünk után nem tehetne lépéseket a szakma nevében most már a Szövetség, hogy az alkotó jellegű együttműködés kialakuljon?)

Szeretnénk, ha színházpolitikailag jelentős kezdeményezésekről a Színházi Főosztály rendszeresen tájékoztatna bennünket, mert csak úgy tudunk részt vállalni azoknak méltatásából és propagálásából.

2.) Terjesztés.

Mint minden lapot Magyarországon, a SZÍNHÁZAT is a Magyar Posta terjeszti. A Postával mi csak a Lapkiadó Vállalat Terjesztési Osztályán keresztül tartunk kapcsolatot. De ha közvetlenül tartanánk, se biztos, hogy több eredményt érnénk el. 2000 példány terjesztése a Postának nem üzlet, ezért nem tudjuk elérni, hogy gondosabb legyen a terítés. A lap ugyanis Budapesten a belvárosban szinte egyáltalán nem kapható, a külső kerületekben viszont leül, megmarad egy-egy. A lap természetes propagandája az is, ha látható, ha van. Ez a lap nem látható, mert a színházak közelében lévő újságosbódékból „pult alól” fogy, félre van téve valaki részére. Megrendelést a Posta alig-alig fogad el, mert úgy véli, nem tudja kielégíteni az igényeket ilyen kis példányszámból. Hirdetni, propagálni csak azt szabad, ami meg is vásárolható. Ez a lap nem kapható! Ennek ellenére természetesen hajlandók vagyunk nagyobb propagandát szervezni. Nem valószínű, hogy a 10%-os remittendát ez megszünteti.

Ha sikerül elérnünk, hogy a Lapkiadó Vállalat a SZÍNHÁZ-at átvegye, saját lapként kezelje: előbb-utóbb példányszám és terjedelem bővítést is kérnénk. A terjedelem bővítést dráma-melléklet közlésére használnánk fel, ez biztosíthatná a felemelt példányszám elkelését is. 4000 példány eladására már komoly propagandára van szükség, ezt természetesen a Lapkiadóval együttműködve megszerveznénk.

Javaslatok.

1.) A SZÍNHÁZ a jövőben ne a Színházművészeti Szövetség lapja legyen, hanem az impresszumon ez szerepeljen: színházművészeti folyóirat.

2.) A Lapkiadó Vállalat ne csak névlegesen legyen a lap kiadója, hanem a jövőben tekintse „saját lapjának”. Ennek megfelelően foglalkozzék fejlesztésével, kiadásával, terjesztésével.

3.) Ha szükségesnek látszik, létre lehet hívni a lap mellett működő, a Szerkesztőség munkájához meghatározott rendszerességgel elvi tanácsadást és támogatást nyújtó Szerkesztőbizottságot. A Szerkesztőbizottság tagjai a főszerkesztőn és a főszerkesztőhelyettesen kívül, a Színházművészeti Szövetség Elnöksége, a Színházművészeti Főosztály, a Színházi Intézet és az Írószövetség Drámai Szakosztályának képviselőiből, valamint más erre érdemes személyekből kerülnének ki.

4.) Javasoljuk a Szerkesztőség létszámának egy munkatárssal történő kibővítését.

5.)A Színházművészeti Szövetség Kritikusi Szakosztálya éves periódusban tűzze napirendre a lap helyzetének, munkájának értékelését. A tapasztalatokat összegezze, s terjessze a Szövetség Elnöksége elé.

Budapest, 1976. április 20.

A szöveget lejegyezte Herczog Noémi és Nánay István.

^[1] „Tájékoztató a Színház című folyóirat helyzetéről, munkájáról (tervezet)”, Színházművészeti Főosztály, Budapest, 1976. március.

^[2] „A színikritika néhány kérdése”, in IMRE Zoltán – RING Orsolya, szerk., Szigorúan titkos (Budapest: PIM–OSZMI, 2018), 241. Lásd még: „A magyar színikritika helyzete – 1975”, uo., 254.