Majdnem pontosan két évtizedet töltöttem el a folyóiratnál, felnőttéletem kétharmada ez, és ennek a közös időnek még nincs vége, bár már nem dolgozom aktívan a lapnál. Első írásom 1999 februárjában jelent meg. Szerkesztő néhány évre rá lettem, majd főszerkesztő-helyettes, végül kényszerűségből, de saját döntésem alapján főszerkesztő 2015 nyarán. 2019-ben köszöntem el ettől a tisztségtől, azóta vagyok a lapot kiadó alapítvány elnöke. Felnőttkorom leghosszabb munkaviszonya, amely sajnálatos módon nem nyújtott soha egzisztenciális biztonságot, megélhetést. Személyes történetem következik, amely a lap életének csak egy apró darabja.

A kilencvenes évek vége valami érzékelhető fellendülés kezdete a magyar szellemi, s így a színházi-kritikai életben is. Tér nyílik az újnak. A nemrég alapított Bárka Színházban létrejön egy színikritikusi műhely, mert az ötletgazdák úgy vélik, nincsenek fiatal kritikusok, ki kell tehát nevelni őket. A Hajónapló Műhelyt, amely nagyon sokáig él, ketten vezetik: Nánay István, aki akkor még szorosan kötődik a laphoz, és Bérczes László, volt szerkesztő, abban a pillanatban a Bárka művészeti vezetője. Mindkettejüket tanáraimnak tekintem, „Laci” és „Tanár úr”, így maradnak máig. Új hangokra, új szerzőkre van szükség, új látásmódra is talán, bár ez így nincs kimondva. Egyetemistákból, frissen végzettekből alakul a hallgatóság, kéthetente hétvégén találkozunk hosszú napokra, szövegeket írunk és olvasunk, ketten különféleképpen instruálnak, elemezni, látni és főleg írni tanulunk. A műhelynek sok évfolyama lesz aztán, és sokan, akik ma pályán vannak vagy voltak, e köpönyegből bújtak ki.

Azt tanuljuk: kritikára szükség van, véleménynek hangot adni jó. Írásaink előbb a Bárka Színház folyóiratában, a Hajónaplóban jelennek meg, de járunk fesztiválokra is, az ottani újságok is publikálják szövegeinket. Aztán egyszer a Tanár úr azt mondja, hogyha valaki ír egyebet is, mint a műhely számára kötelező írást, mutassa meg neki. Számomra ez felhívásként hangzik, írok és megmutatom; első írásom, egy Caragiale-fordítás kritikája, ámulatomra megjelenik a Színház folyóiratban. Úgy érezzük akkoriban, itt megjelenni óriási rang. A szövegeket négy szerkesztő olvassa: Koltai Tamás, Csáki Judit, Szántó Judit és persze Nánay. Ezután jön az olvasószerkesztő és két kör korrektúra.

Akik akkor indulnak a kritikusi pályán, szerencséjük van: irtózatos a hiány fiatal kritikusokból. Aki szeretne hangot adni a véleményének, és hajlandó dolgozni a szövegén, nagy eséllyel megjelenik. Más lapok is vannak (ekkor még nem felületek), megjelenik a Zsöllye, de lehet írni a Pesti Műsorba, az Ellenfénybe, a Criticai lapokba, és még sorolhatnánk. A kritikának van tere, még ha a Színház a fiatalok számára nehezebben elérhető terek közé tartozik is. Vannak még napilapok, és bennük kritikai rovat.

Sőt, létezik egy régi, Világszínház elnevezésű folyóirat is, amelynek 2000-ben a szerkesztője leszek, a Színházi Intézet (OSZMI) adja ki. Ide is Nánay István segítségével kerülök, a lapot is együtt csináljuk, az intézetben kiadványokat szerkesztünk. A kétezres évek első fele ez: nem a kánaán, de sok új lehetőség ideje. Például a minisztériumból érkezik egy felkérés, hogy jó lenne orosz színházi kapcsolatokat keresni; engem mint oroszul tudót Moszkvába utaztatnak. Ez az első nemzetközi utam, megnyílik a világ.

A Világszínház azonban érzékelésem szerint nagyon szűk olvasóréteghez jut el; bár ahogy lapozom ma az Arcanumban, tartalmasnak látom, azonban egy külföldi színházról szóló, kifejezetten szakmai, negyedévi publikációnak alig van közege, olvasója. Abban az évben a CEU-n egy nyári kurzuson veszek részt, ahol kulturális menedzsmentről és kultúrpolitikáról tanulok; tanárom Dragan Klaić, akitől megkérdezem, mitévő legyek ezzel a lappal. Dragan javasolja azt, hogy a kicsinek fel kell ülnie egy nagyobb valami hátára, hogy láthatóvá váljék. Nánay István és Csáki Judit is támogatja, hogy a Világszínház a Színház egy rovatává váljon, hiszen ott sokkal többen olvasnák. A nagy folyóirat ingyen kap egy tartalmas rovatot, hozzá személyemben egy szerkesztőt – tehát gazdagodik, és erre minden szerkesztő nyitott. Kritikusként akkor már a lap rendszeres szerzője vagyok. Fontos momentum, hogy egy nagy és régi állami intézmény, az OSZMI, és egy független lap együtt tud dolgozni. Az OSZMI-t akkoriban P. Müller Péter vezeti, a két lap egybeolvasztásának felvetését elfogadja: a színházi intézetnek is szüksége van erre a kapcsolatra.

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Ahogy a kultúra minden területén, a kétezres évek közepe a folyóirat életében is jó korszak. Nem az olvasottsága miatt, azt akkoriban alig érzékelem sajnos. (Főleg utólag sajnos; milyen hasznos lett volna tudnom, hogy alakul e lap olvasói tábora!) Hanem mert része a színházi közéletnek.

2005 nyarán a pécsi színházi fesztiválon, a POSZT-on a lap kezdeményezésére kialakul egy fontos beszélgetés, amely azt feszegeti, hogy miért nincs nemzetközi színházi fesztivál Magyarországon. Erre az alkalomra egy tartalmas kiadvány is készül, amely áttekinti a régió helyzetét ebből a szempontból, és a helyszínen olyan vita jön létre, ami megvethetné az alapját annak, hogy elinduljon legalább a szakmai párbeszéd egy ilyen fesztivál szükségességéről, profiljáról stb. A beszélgetés nyomán a Summa Artium kiír egy ötletpályázatot nemzetközi fesztiválra, amelyen nem hirdetnek nyertest. Ez azonban intő jel, a szakmai apátia tüneteiről árulkodik.

A korszak, a kétezres évek közepének működését is mutatja ez az esemény, amely ma abszolút naivitásnak hat. Akkor az az elképzelés, hogy elindul a szakmai párbeszéd, annak eredményeképpen születik valamiféle konszenzus, amely nyomán létre tud jönni valami, nyilván állami támogatással. Ez még nem a személyes kijárások vagy az egyéni hatalmi lobbi ideje, ahogy ez ma történik. Még létezik valamiféle transzparencia, a szakma még nemcsak befolyásolni tud politikai szintű döntéseket, de generálni is eseményeket.

A lap számomra első fénykora ez, amikor többen csinálják (csináljuk), eleven beszélgetések és viták vannak a szerkesztőségi üléseken vagy levelezésben, amikor még ott van a Tanár úr is, Csáki Judit, Koltai és Szántó Judit, aki elsősorban stilisztaként dolgozik a szövegekkel, a szerkesztés ötletelős-vitatkozós munkájában nem aktív. Én csak a munka szellemi részében veszek részt; ez egyfelől előny, mert nem az én vállamat nyomja a lap fenntartásának, működésének kihívása, ugyanakkor hátrány is: csak egy vezető tud igazán jelentős változásokat generálni. Ennek a jónak nem sokáig tudok örülni, a belső viták során rövidesen felbomlik ez a szerkesztői közösség, Nánay, majd Csáki is távozik. A viták nem velem, a legfiatalabb és még mindig kezdő szerkesztővel folynak, hanem Koltai Tamással. Sajnálatos módon a lap érdekei a személyes konfliktusok mögé sorolódnak.

A szerkesztőtársakkal a viszonyaim nagyon különböznek. Tanár úr mindig egyfajta tanácsadó, szellemi vezető, mester számomra, soha nem tagadja meg a segítséget, tanácsot tőlem. Tamással szinte csak szakmai (volt) a kapcsolatunk, de abban nagyon egyenes és kendőzetlen, Tamás mindent kimond, szóban vagy levélben, ami nem tetszik neki, amiben vita van közöttünk. Ezt az egyenességet mindig becsülöm benne, és irigylem is. Csáki Judittal kezdettől személyes a kapcsolatunk, sok mindent tudunk egymásról, sokat segített nekem hányódó korszakaimban. Vitáink is vannak, de szerencsére sosem fogy el a beszélőviszony közöttünk, sem az egymás iránti tisztelet. Előbb-utóbb Szántó Judittal is lesz személyes kapcsolatom, csodálom a nyelvi készségeit: négy nyelvből fordít. A táncrovatot Kutszegi Csaba gondozza; a lapnak ebben a korszakában az egyes műfajok külön rovatként működnek, így nem keresztezzük egymás szakmai útjait.

Tamás megbíz, hogy legyek főszerkesztő-helyettes, tehát utódjának tekint, mégsem nevelődöm ki mellette mint leendő főszerkesztő. Nem ismerem meg a lap anyagi hátterét, terjesztési gondjait, pályázati lehetőségeit, pénzügyeit. 2015-ben, amikor Tamás hirtelen meghal, szinte semmit sem tudok arról, hogyan kell lapot csinálni. Tudok cikket szerkeszteni és rendelni, és ezzel vége is a tudásomnak. Tamás sajnos nem gondolkodott valós módon utódban. Úgy volt főszerkesztő, ahogy nemzedékének valamennyi főszerkesztője: évtizedek óta vezette a lapot, különböző gazdasági és politikai rendszereken átívelően, hogy kultúrpolitikai korszakokról már ne is beszéljünk. A lap ezért aztán nagyon erősen kötődött a személyéhez, és lehet, hogy sohasem vált le róla, hiszen Koltai Tamás a színházkritika bizonyos tekintetben utolsó nagy alakja. Ezt nekrológjában is megírtam az ÉS-ben.^[1]

Ebben lesz majd a nagy változás, miután én veszem át kénytelenségből, de aztán egyre nagyobb kedvvel a lap irányítását, amire amúgy egyáltalán nem vágytam az adott pillanatban. Egyrészt már két regényem megjelent, írni akartam tovább, lett tanári főállásom Kolozsváron, és van egy kisgyerekem. És egy olyan pillanatban kell átvenni a lapot, amikor éppen a tönk szélén áll a független kultúra Magyarországon.

A lapot szinte teljesen új csapat kezdi el csinálni 2015 nyara után. A közösségi működés, az együttgondolkodás, a beszélgetések a színházról a legemlékezetesebb fejezetei ennek az amúgy rettentő nehéz korszaknak, amelyet már személyesen is alakítok. Ennek az új működésnek a kialakításakor sajnos több személyes sérelmet is okozok, hiszen régi lapcsináló kollégáktól válunk el.

Hirtelen bele kell tanulni valamibe, amit nem ismertem: költségvetés, pályázat, terjesztés, nyomda, tördelés, egyáltalán: lapzártára való elkészülés. És mindemellett nagyon fontos volna a lapnak megújulnia szellemileg, ezt érzem az elsődleges feladatnak. Erre teszünk kísérletet, hogy milyet, azt nem tisztem mérlegre tenni. A lap korábbi szerzőiből alakul ki az új csapat: Boros Kinga, Herczog Noémi, Králl Csaba, Rádai Andrea – számomra olyan szellemi környezet, amelyben nagy öröm lenni.

2016 nyara az összeomlásé, a folyóirat-támogatás Magyarországon olyan pofont kap, amiből a lapnak sem sikerül felállnia. A független színház már 2010 után elkezd leépülni, most a független szakmai sajtón a sor. Egy időre a nyomtatott lap kiadását is felfüggesztjük, aztán mégis megpróbálunk újra megjelenni, ez 2016 őszén meg is történik. Személyesen nagyon megvisel mindez, őszintén szólva az összeroppanás határán állok, nem látom a megoldást. Bár újraindulunk, ezután a lapcsinálás örömét egyre inkább beárnyékolja az a nyomasztó gond, hogy miből lehet egy kulturális folyóiratot fenntartani ebben az országban. A feladat az enyém, a főszerkesztőé.

Az világos, hogy Koltai után nagyon másfajta lap látszik alakulni: tematikusabbá válnak a számok, integrálódnak a műfajok, a kritika a folyóirat weboldalán erősödik. Nem rebbenünk szét annak ellenére, hogy 2016-tól szinte folyamatosan kétségbeejtő a lap helyzete.

A nyomtatott kiadás önkéntes felfüggesztése után 2016 őszén a lap talpra állításhoz megint új tapasztalatokat kell szerezni: meg kell győzni politikai aktorokat, kurátorokat, potenciális támogatókat a lap fontosságáról. Králl Csabával rendszeresen kérünk időpontokat fenntartóinkhoz (NKA) és más támogatókhoz, de egyszer sem kényszerülünk kínos helyzetbe, sem olyan ígérvényeket nem kell tennünk, amit szégyellnünk kellene; mindannyiszor úgy jövünk el, hogy megpróbáltuk, és nem ég az arcunk, nem sérült az integritásunk, mert ez az egyetlen, amiről nem lehet lemondani. Így, vállvetve ez sokkal könnyebb, és a lobbizás kedélyesebb is.

Azonban egyre világosabban látszik, ami másfél évtizedig nem volt látható számomra: a színházi szakma számára eufemisztikusan szólva ez a lap nem életfontosságú. Az előfizetőink sorában hiába keresem a szakma képviselőit. Bár vannak próbálkozásaink arra, hogy a folyóiratnak új olvasói bázist hozzunk létre, hogy a lapot fontossá tegyük, és olvasottá is, itt alig van mit felmutatni; ez személyes kudarc is. Van persze ennek egy globálisabb, a főszerkesztőn és lapcsinálókon túlmutató magyarázata is, a kritikai gondolkodás általános hanyatlása, kiszorulása, a magyar független kulturális terület politikai szétzilálódása, a politikailag nem elkötelezett intézmények gyors hanyatlása. És ezzel párhuzamosan egy szolidáris, támogató társadalom fájó hiánya.

Nagyvonalúan azt is mondhatnám, miért éppen ez ne esne szét egy olyan országban, ahol annyi minden szétesik. Nincs kétezer, de még ezer, sőt még ötszáz olyan magánember vagy intézmény sem, aki vagy amelyik előfizetné a lapot. Kétezer előfizetővel már valamelyest fenn lehetne maradni. Nincs értelme a számokat nézegetni, mégis megdöbbenek, amikor leírom: egy olyan országban, ahol évente (a Covid előtt) hatmillió színházjegyet vettek az emberek, ahol sok ezer színházi alkalmazott, művész dolgozik a pályán, nincsenek előfizetői a Színház folyóiratnak. Nem érdemes azon tűnődni, hogy a nagyon magas támogatású kulturális lapok milyen előfizetői vagy olvasói réteget tudnak magukénak, erről aligha kaphatunk objektív képet. Vajon akik talpon maradtak, mert erős intézmények állnak mögöttük, mert a támogatóik szeretik őket, valójában milyen kulturális igényeket elégítenek ki?

Koltai Tamás és Tompa Andrea a Színház folyóirat 40. évfordulója alkalmából meghirdetett esszépályázat eredményhirdetésén az OSZMI körtermében (2008. szeptember 29.). Fotó: Koncz Zsuzsa

Személyesen egyre jobban nyomasztott a lap helyzete, amelyet nem tudtam megjavítani, és erőm sem volt már nagyobb változástatásokhoz, hogy a működést eredményesebbé tegyem. 2019 tavaszán először csak a háttérben, majd fokozatosan egészen átadtam a lapot annak a közösségnek, amelyet együtt hoztunk létre. Nem az összeomlás szélén adtam át, hanem stabil, arra az évre kiszámítható költségvetéssel. Bizonyos politikai csatározásokból is elegem lett (éppen akkor volt esedékes egy újabb konfliktus Vidnyánszkyval, aki bejelentette, hogy nem közölhet a lap képet a nemzetis előadásokról); személyes kritikusi működésem is gellert kapott, amikor hat év után a Magyar Narancsnak elege lett belőlem mint színikritikusból, s ezt nem túl elegánsan adta tudtomra. Ideje volt mindebből a lap és a magam érdekében is hátrébb lépni, némiképp önvédelemből is; se megroppanni, se teljesen kiégni nem akartam. Aztán a Covid ideje következett, irgalmatlanul nehéz korszak, de ezt már távolról figyeltem.

Abban bizonyos vagyok, hogy újságot, lapot, folyóiratot közösség tud csinálni: egy nagyobb, amely befogadóként, netán támogatóként áll a lap mögött, és egy kisebb, amely azt létrehozza mint szellemi terméket. Bár sok száz írásom jelent itt meg, és talán még fog egy pár, és volt alkalmam jó történelmi pillanatban is a laphoz kötődni, a kétezres évek derekán, amikor annyi valódi szellemi növekedés helye volt Magyarország, de legjobb személyes emlékeim azok a kivételes beszélgetések, amelyeket szerkesztőtársaimmal élhettem meg, akiket magam hívtam a laphoz. Néha ezeknek az élő szavaknak aztán írott betűi keletkeztek árnyként, tükörként. Több mint félszázadnyi folyóirat. Csak picivel idősebb nálam. Ideje volt, volna újjászületnünk. Megsiratnunk régi önmagunkat, és körülnézni, hogy mit vár tőlünk most a világ. Ugye vár még valamit?

^[1] TOMPA Andrea, „Kritikus fiatal. Koltai Tamás (1942–2015)”, Élet és Irodalom 59, 30. sz. (2015. július 24.)