A jereváni rádió esete a Magyar Állami Operaház évadnyitásával: lesz, csak nem a berlini Così fan tutte, hanem a második helyről elsőre felléptetett kassai Roger király, mellesleg nem szeptember 9-én, hanem augusztus 22-én, és nem az Operaházban, hanem az Eiffel Műhelyházban. Máskor, máshol ez a nyári szünet pihenőideje, de a „nyári szünet” fogalmát természetesen alapvetően megszüntette, az „évadnyitóét” pedig elinflálta az Operaház új évadmodellje, mely folyamatos, tizenkét hónapos játékot vállal mindenekelőtt azért, hogy a nyári turisták tömegeit becsábítsa.

Fotó: Nagy Attila

Talán nem érdemes azon időzni, hogy a Così elmismásolt elmaradása mennyiben szimptomatikus példája az Operaház működésének. (Az Opera honlapján elérhető magyar nyelvű évadbejelentőben továbbra is szerepel a berlini vendégjáték, az angolból valamikor az utóbbi hónapok folyamán már eltávolították; a Színházi Olimpiának, melynek nominálisan e két vendégelőadás is része volt, egyik sem jelent meg a honlapján). Az évad azért egyelőre még áll – részben, mert Netrebko februári, koncertszerű Trubadúrja is eltűnni látszik a műsorrendből, de annyi azért így is maradt, hogy „a világ öt legaktívabb operaháza közt” lehessünk.

A „legaktívabb operaházak” közt lenni – ez Ókovács Szilveszter igazgatói létértelme. Az idei nyolc premier a 2015/16-os évad lidércnyomásos huszonnégyéhez (!) képest ugyan már konzervatív szám, de a repertoárdarabok mennyiségével együtt nagyságrendileg megfelel a berlini, müncheni vagy bécsi állami operák kínálatának, ahogy a MÁO (névleg) Monteverditől Glassig terjedő repertoárja is hozza a nemzetközi sztenderdet. Fontos vállalásnak ígérkezik az Operaház előadásában most először színpadra vitt Ruszalka, Claus Guth 2008-as salzburgi Don Giovannijának honosítása, a tavaly Calixto Bieito rendezésében bemutatott Háború és béke megismétlése és természetesen Eötvös Péter Krasznahorkai-adaptációjának, a Valuskának a bemutatója – ezek az Operaházat valóban a nemzetközi színtérre emelő előadások.

Csak egy szépséghiba van itt: a MÁO – mint azt Ókovács idei pályázatában sem győzi hangsúlyozni – a „világelső” nagyokéval vetekedő előadásszámokat folyamatosan ötöd-tized akkora büdzséből állítja elő. A (relatív) pénzhiány ellenére is megalomán műsortervezés pedig a leglátványosabb jele annak, hogy az Operaház vezetése teljes szereptévesztésben él a ház pozícióját illetően. A „méret és aktivitás tekintetében egyedül a Párizsi Operával versenyben álló” büszke Budapest valójában semmiféle érdemi versenyben nem áll sem a párizsi, sem egyéb nagy, nemzetközi operaházakkal: egy kultúrintézmény nem ipari nagyüzem, ahol a termelési mutatók jelentik az eredményt, bár a sztahanovista lázban égő Ókovács számára ez nem tűnik evidenciának. Dagadhat minden honi kebel, hogy a „nagyok” büdzséjének töredékéből is annyit játszunk, mint München vagy Párizs, sőt, de kell-e mennyiségi versenybe bonyolódni, ha a minőségi verseny lehetősége nem adott? Elég egyértelműnek tűnik, hogy – kizárólag a produkciós értékeket nézve – milyen minőségbeli különbség lesz ott, ahol egyező mennyiségű előadást tizedannyi pénzből kell előállítani. (Lásd az M. Tóth-féle Ring – jobb szó híján – teljes vizuális gagyiját.) Horribile dictu: ideje lenne a „kis pénz, kis foci” elvét alkalmazni, és vigyázó szemünket Frankfurtra, Stuttgartra, Kölnre és a hasonló méretű operaházakra vetni, melyek – a párizsiéval nem vetekedő büdzséből – nem harminc, hanem tíz-tizenöt repertoárdarabot és nyolc-tíz bemutatót vállalnak évadonként. (A „világ legaktívabb operaházai” közé nem sorolható Frankfurti Opera az Opernwelt szervezésében 43 nemzetközi kritikus által megítélt „Opernhaus des Jahres” kitüntető címének immáron hatszoros nyertese – ebből négyet az utóbbi évtized során érdemelt ki.)

Fotó: Nagy Attila

Az idén 42 művet számláló műsoron eközben a preklasszikus műveket kizárólag az ún. nemzetközi élvonalban elképzelhetetlen módon csonkított, átírt változatok képviselik (mozarti Händel, mendelssohni Bach, jazzesített Monteverdi, feldúsított Purcell). Bellini évek óta nem létezik az Operaház színpadán, Donizetti és Rossini is csak korlátozottan (Kolonits Klárának eközben Maria Stuarda Szegeden, Norma Szicíliában jut), a MÁO Ringjét és Parsifalját elnézve pedig nem sok öröm adatik a hazai wagneriánusoknak sem, miközben a Müpa forráselvonásaival a Wagner-napok felett már Damoklész kardja függ. A népoperai jellegét már a múlt évadban elvesztő Erkel Színház az István, a király és a János vitéz játszóhelyeként funkcionál (ameddig még), a kispénzű nézők ezentúl a „festői” Kőbányai útra fáradhatnak el Debussy áthangszerelt Pelleását vagy (a szláv évadban helyét Ókovács pályázata szerint a felmenői közt fellelhető „litván szállal” elnyerő) Glass Les enfants terribles-jét megtekinteni. Az Operaház árai eközben egyre inkább a turisták pénztárcájához vannak szabva, a színpadra rendes rálátást biztosító ülőhelyek 6000–35 000 Ft közt mozognak, a premierekre pedig elegánsan nem az árkategóriával arányosan, hanem egységesen nagyjából 10 000 Ft-tal emelik meg a jegyárakat: a legdrágább jegyek ára így az eredeti ár harmadával, a legolcsóbbaké pedig háromszorosára emelkedik (vö. Ókovács 2012-es pályázatával: „a párizsi intézmény átlag 100 eurót kér […], amely összeget mi semmiképp sem tudnánk elkérni a magyar közönségtől, amely átlagban ennek negyven százalékát ha képes kifizetni”). A turisták szerencsére jönnek – egyszer; aztán jöhetnek a múlt évad során is jól megfigyelhető 50%-os engedmények.

Az évadnyitó vendégjátéka ebben a kontextusban szerencsés eseménynek mondható. Az Eiffel baráti árai (különösen a bemutató előtt három-négy nappal már belengetett 50%-os kedvezményei) mellett egy valóban különleges művel ismerkedhetett meg a nagyérdemű: Karol Szymanowski második, főműként tisztelt, 1918–1924 közt komponált, 1926-ban bemutatott operájával. A névleg II. Roger szicíliai uralkodó (1095–1154) életét feldolgozó műben a normann király alakja igazából csak ürügy, a Roger király nem történelmi dráma, hanem a Szymanowski kulturális érdeklődését meghatározó területeket elegyítő mű: a Bakkhánsnők-átiratnak tekinthető opera hátterében részben a Mediterráneum kulturális olvasztótégelye áll (Roger palermói udvarának az egykori arab hódítók által épített palota ad otthont, a nyitókép a bizánciak hátrahagyta katedrálisban, az utolsó felvonás egy ókori görög teátrum romjai közt játszódik), részben pedig a nietzschei tragédiaelmélet, az Apollón–Dionüszosz-szembenállás problematikája. A modern lengyel irodalom nagy alakjával, Jarosław Iwaszkiewicz-csel közösen jegyzett librettó misztikus-szimbolikus jellege a Pelléashoz vagy Korngold (1927-es) Heliáne csodájához közelít, zeneileg Wagner és a korai Strauss-operák hatását mutatja: talán nem remekmű, de egy végtelenül gazdag, izgalmas zenedráma.

A Roger király hazai bemutatója nemcsak örömteli esemény, de a Kassai Nemzeti Színház részéről is jelentős vállalkozás, hogy saját erejéből kiállította ezt a művet, és zenei tekintetben egyértelműen tisztes teljesítmény lett az előadás. A fellépő énekesek alapvetően mind jól szerepelnek: Michał Partyka sötét, kínzott Rogerje megkapó, drámai erejű alakítás; Gabriela Hrženjak szép, rugalmas koloratúrszopránt mutat fel, a csábos Roxána II. felvonásbeli nagyáriáját ragyogóan adja elő. Juraj Hollý fényes tenorja sztentori erővel szólaltatja meg a Pásztor kinyilatkoztatásait, bár I. felvonásbeli finom, lebegő, lírai frázisait kevesebb sikerrel abszolválja. A mellékszerepekben Michal Onufer (Érsek) és Myroslava Havryliuk (Diakonissza) egyaránt remek, és megbízhatóan teljesít a grandiózus kórusjelenetekkel bőven ellátott műben a Kassai Nemzeti Színház kórusa. Peter Valentovič karmester lendületesen, precízen vezeti a zenekart, keze alatt ragyogóan, ihletetten szólalhat meg Szymanowski zenéje. (Bár az 500 fős Bánffy teremben a wagneri bombasztikával felharsanó rezek helyenként már fülsértőek – az érdeklődők számát szemlélve adekvát a helyválasztás, a mű dimenzióit tekintve kevésbé.)

Nem lehet azonban hasonlóan lelkesedni Anton Korenči rendezéséért. Az alapkoncepció magában még jó és érvényes interpretációja a műnek: Rogert saját szexualitását elfojtó, zaklatott lelkivilágú férfiként ábrázolja, aki számára a felesége, Roxána az önkontroll eszköze, a birodalma, királyi címe érdektelen keret. A király életét alapjaiban felforgató Pásztor megjelenése így felszabadító erejűnek bizonyul – nem a puszta hedonizmus átvételével, hanem mert a Pásztor elszakít Rogertől mindent, ami egy boldogtalan élethez kötötte. (Szymanowski az operával egyidős Efebos című, csak töredékekben fennmaradt regénye szolgáltathatja az apropóját annak, hogy a király vágyainak tárgyát a szereposztásban Fiatal fiúként feltüntetett néma szereplő testesíti meg.)

A koncepció kivitelezése azonban nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Problematikus az értékelhető jellemábrázolás hiánya: a színészi játék az énekesek üres, sematikus gesztusaiban merül ki, a karakterek sablonos vázlatok. Egyedüli kivétel talán a LED-es fénnyel futtatott fehér zakójában (le a kalappal Boris Hanečka jelmeztervező előtt!) diszkó-Lohengrinként fellépő,, lehengerlő öntudatával tenyérbemászóan idegesítő Pásztor – a valóban abszurd figura nagyjából pont efféle ábrázolást érdemel.

A játékot nem segíti, hogy a zenekar maga is a színpadon, hátul foglal helyet (az eredeti színrevitelben is, tehát nem helyi kényszermegoldásról van itt szó). Ebből egyrészt olyan kiszámítható problémák fakadnak, mint a „zenekari árok” és „színpad” időnként érezhető koordinációs problémái, illetve az, hogy a Valentovič vezénylete alatt kirobbanó erővel harsogó zenekar helyenként egyszerűen elfojtja az énekesek hangját (például épp Roger záró frázisát temeti egészében maga alá a zenekari szólam). Másrészt a szcenírozásra sem hat üdítően az elrendezés: egy 3-4 méteres sávba szorítja be az énekeseket, ami a kórus jelenlétével kiegszülve nagyjából a proszcéniumra redukálja a színpadi történéseket, Korenči pedig a fel-alá futkosáson kívül érdemibb mozzanatoknak nem ad teret. Az előadás folyamán különösebb értelmet nem nyerő rendezői gesztus ráadásul a színpadi megvilágítással való játékot is aláássa. A zenekar kottatartóira szerelt lámpák folyamatos fényárja legfeljebb pillanatokra szakad meg, például amikor Korenči saját maga ellen dolgozva a II. felvonás végén sötétbe borítja a színt, és az összeomló, magára maradó Rogert kitereli a rivaldafénybe – úgy két másodpercre, mert aztán a zenekar visszakapcsolja a lámpát; ennyire telt.

Fotó: Joseph Marčinský / Národné divadlo Košice

Nem emelik számomra a rendezés fényét a nagy, kortárs Roger-rendezésekkel való áthallások sem. A rendezés koncepciója a mű tartalmát, illetve az opera legalább részben életrajzi ihletettségét tekintve kézenfekvő – mégis nehéz nem látni Korenči rendezése mögött Kasper Holten 2015-ös, a londoni Royal Operában bemutatott produkcióját, mely a kassaihoz hasonlóan Roger elfojtott homoszexualitását, Roger és Roxána a királynő minden törekvése ellenére is egyértelműen boldogtalan viszonyát helyezi előtérbe. (Talán kevésbé érződne áthallásnak ez az olvasat, ha Roxána kosztümözése, különösen a fekete flapper frizura nem erősítené a két rendezés kapcsolatát.) A nyitójelenetben a királyi pár öltöztetése-öltözködése, illetve az őket a kórustól elválasztó függöny Krzysztof Warlikowski 2009-es párizsi rendezését idézi. Apropó, függöny: a nyitókép a Twin Peaks vörös szobájára hajazó berendezése (Ondrej Zachar díszletterve) akár még ügyesen reflektálhatna is az álom/illúzió a műben nagyon is adott kérdésére, a sokszor ködös, elvont szövegre, mellyel a szereplők egymás mellett elbeszélnek. De a tér maga nem, a rendezés egésze pedig nem következetesen reflektál erre: a függöny mögül előbukkanó Fiatal fiú megjelenését, Rogerrel való rövid interakcióját követően legfeljebb a pszichiáterré avanzsált Edrisi alakjában testesül meg a pszichoanalitikus interpretáció vonala, amely az I. felvonásban azonban nem kellően hangsúlyos ahhoz, hogy az előadásnak kellő értelmezői keretet biztosítson. És hogy a színpad közepén álló Szamothrakéi Niké szobra mi célt szolgált, azt már végképp jótékony homály fedi.

Kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégis jó, hogy 97 évvel a varsói után megvolt a Roger király magyarországi bemutatója – még ha nem is a Magyar Állami Operaház színpadán és társulata közlésében. A kassaiak vendégjátékával a regionális együttműködések felsejlő lehetősége pedig egyben talán megtestesít egy, a Párizzsal folytatott egyoldalú versenynél járhatóbb, érdemibb utat is.

Mi? Karol Szymanowski: Roger király
Hol? Eiffel Műhelyház
Kik? Szereplők: Michał Partyka, Gabriela Hrženjak, Maksym Kutsenko, Juraj Hollý, Michal Onufer, Myroslava Havryliuk, André Tatarka, valamint a Kassai Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara. Vezényel: Peter Valentovič. Díszlettervező: Ondrej Zachar. Jelmeztervező: Boris Hanečka. Világítástervező: Farkas Róbert. Rendező: Anton Korenči