Nemrégiben újra a kezembe akadt Lévai Balázs egykori kiváló tévéműsorából készült interjúkötete, a Bestseller, abban is az azóta Nobel-díjassá avanzsált Kazuo Ishiguróval készült beszélgetés. A Japánban született angol szerző az interjú egy pontján kifejti, hogy szerinte az írók a harmincas éveik közepére általában már megírták a legjobb műveiket, negyven felett pedig egyenesen egyre gyengébb kötetekkel jelentkeznek. Kivételek – teszem hozzá én – persze mindig akadnak, és arról is lehet éppenséggel vitatkozni, hogy ki mit tart egy adott művész magnum opusának. De abban talán megegyezhetünk, hogy a fiatalon elért nagy sikert és elismerést nehéz később túlszárnyalni. És miközben a legenda fenntartása kemény dió, a lerombolása annál egyszerűbben és gyorsabban megy, különösen digitális korunk rögtönítélő bíróságai előtt.

Lucinda Childs & MP3 Dance Project: distant figure. Fotó: yakoone

Ishiguro elmélete valószínűleg bármely művészeti ágban alkalmazható, de különösen jól passzol a szűkre szabott karriert kínáló táncművészethez. Még akkor is, ha a koreográfusi pálya általában tovább tart a táncosénál, ritka az olyan táncalkotó, aki érettebb korában sem csak a megszilárdult stílusára épülő sorozatgyártást folytat, hanem valóban innovatív művekkel áll elő. Persze a művészetben sem az innováció az egyetlen érték, és szerencsére az elmúlt években a fiatalság bűvöletében élő táncművészet is egyre inkább felismeri, hogy micsoda lehetőségek rejlenek az idősebb, egyben tapasztaltabb testben – és elmében.

Az elmúlt hetekben a bécsi kortárstánc-fesztiválon jártam, ez inspirálta a fenti gondolatokat. Az egy hónapon át tartó nyári fesztivál, az idén 40 éves Impulstanz szokásához híven a fiatal és feltörekvő alkotók mellett jó néhány befutott, érett avagy legendás koreográfus friss munkáit is műsorára tűzte. Így volt alkalmam megfigyelni néhány különböző művészi utat.

Az idén 83 éves Lucinda Childs tavalyelőtt különleges formában volt „jelen” a fesztiválon: unokahúga, Ruth Childs újította fel és adta elő az amerikai posztmodern tánc egyik legfontosabb alakjának néhány korai szólóját. Idén viszont már hús-vér valójában találkozhattunk a Judson Dance Theatre egykori tagjával, aki ráadásul új művekkel érkezett, méghozzá rögtön kettővel. Lucinda Childs esetében bizonyára sokan neveznék meg magnum opusként a Robert Wilsonnal közösen készített, 1976-os Einstein on the Beach című Philip Glass-operát. A két színházi legenda azóta is számos alkalommal dolgozott együtt, a pandémia elszigetelt időszaka alatt pedig elhatározták, hogy ismét közösen alkotnak valamit. Kiindulópontjuk az 1981-ben bemutatott Relative Calm című előadás lett, amelynek Childs készítette a koreográfiáját, Wilson pedig a díszlet- és fénytervét. Az akkori négytételes műből azonban csak az első tételt tartották meg, a Jon Gibson zenéjére készült Rise című etűdöt, és kiegészítették Stravinsky Pulcinellájával, valamint a John Adams 1985-ös szerzeményére készült Light over Water című tétellel. Childs koreográfiáit ezúttal az olasz MP3 Dance Project adta elő, amelynek alapítója, Michele Pogliani korábban a koreográfus saját együttesének tagja volt New Yorkban.

Lucinda Childs & MP3 Dance Project: distant figure. Fotó: yakoone

A fiatal táncosok számára az első tétel, a Rise bizonyul a legnehezebbnek. Ebből is látszik, hogy amennyire egyszerűnek tűnik Childs szinte hétköznapi mozgásokra és alap balettelemekre épülő mozgásnyelve, annyira nem könnyű interpretálni a szigorú lépéskombinációk és kitartott pózok mindössze apró változtatásokkal megbolondított repetíciójára épülő koreográfiáját. Wilson háttérvetítése is hasonlóan repetitív és minimalista, ám ha mindennek és Gibson kissé nyomasztó zenéjének ellenére nem hipnotizálódunk teljesen, értékes tánctörténeti utazásnak lehetünk tanúi. A középső tétel, Stravinsky Pulcinellája aztán nemcsak felráz, de üde színfoltot is hoz. Szó szerint     , hiszen Wilson színpadképe és jelmezei ezúttal a fekete mellett tűzpirosban pompáznak. Childs elmondása szerint kihívásként élte meg, hogy nem egy számára is ismert tradícióból származó, vagyis kortárs komponista zenéjére dolgozzon, ráadásul korábban Wilsonnal kifejezetten kerülték a narratív alkotásokat. Persze azért itt sem hazudtolják meg önmagukat, és nem mesélik el egy az egyben Pulcinella történetét, helyette sokkal izgalmasabb megoldást választanak. Miközben már szól a zene, a színpadon jó ideig csak három szólista ül egy-egy padon, teljesen mozdulatlanul, a közönségnek háttal. Idővel aztán megfordulnak, megmozdulnak, koreográfiájuk egyre gazdagabb lesz. Később megjelenik a balettkar is, így népesül be és elevenedik meg fokozatosan a színpad és a zene. Karakterek villannak fel, történelmi táncok idéződnek meg, mindezt Wilson letisztult és összetéveszthetetlen esztétikájával, korok és stílusok izgalmas találkozását eredményezve.

Amikor az imént Childs mozgásnyelvéről írtam, akkor persze általánosítottam: a koreográfusnő munkássága és színpadi nyelve igazán változatos, és ez tükröződik ebben a háromrészes estben is. A Relative Calm harmadik tétele mozgás- és térszerkesztésében hasonló ugyan az est első etűdjéhez, ám koreográfiája sokkal kevésbé szigorú, sokkal változatosabb, egyben lágyabb is. Mindezt alátámasztja John Adams meditatív zenéje is. Wilson színpadképe ezúttal visszatér a fehérhez, a háttérvetítésen felvillanó körök közül néhány felragyog, így számomra a produkció végére nem csak relatív volt az est címében megidézett nyugalom: leginkább egy békés napfelkelte hangulatát éltem át.

A három tételt egy-egy monológ köti össze, amelyeket maga Lucinda Childs ad elő. A szövegrészletek Vaclav Nyizsinszkij naplójából származnak: a táncos-koreográfuséból, aki a harmincas éveire nemcsak hogy elkészítette magnum opus-át, a Tavaszi áldozatot, hanem kényszerűen be is fejezte pályafutását, és élete hátralévő részét jobbára elmegyógyintézetekben élte le. Ezekben a monológokban kaphatunk először ízelítőt Childs páratlan színpadi karizmájából, amelyet már a nyolcvanas években is kiemeltek a kritikusok. Érdekesség, hogy a 20. század egy másik legendás táncosa, Mihail Barisnyikov néhány éve szintén Nyizsinszkij szövegeiből, szintén Robert Wilsonnal készített önálló estet: a Letter to a Man ugyan tartalmazott mozgást és koreográfiát, alapvetően mégis a szöveg állt a középpontjában – és természetesen az előadó színpadi vonzereje. Hogy a hírnév karizma nélkül mit sem ér, arra szintén lesz majd példa ebben a beszámolóban.

Lucinda Childs előadói erejében még inkább megmerítkezhetünk a Distant Figure című produkciót látva, amelynek első részében a koreográfus Susan Sontag Description (of a Description) című írását adja elő. Childs már pályája korai szakaszában is kísérletezett a szöveg, a mozgás és a szcenika vagy éppen a tárgyanimáció ötvözésével, gyakran újfajta jelentésrétegeket vagy különös összhangokat hozva létre a látszólag össze nem illő elemek társításával. A Sontag-monológ bemutatója 2000-ben volt, majd 2016-ban felújították. Childs a színpad egy megemelt pontján adja elő a szöveget, kezdetben olyan, mintha egy ablakpárkányon sétálna, a monológ végére azonban eltűnik az ablak, és csak a keskeny párkány marad. Childs végig mozog – néhány mozdulatot mintha már kicsit óvatosan, körültekintően végezne, de eleganciájából egy pillanatra sem veszít. Kissé androgün, kissé földöntúli, egyben rejtélyes és lenyűgöző jelenség a színpadon – bármekkora közhely, rá aztán igazán illik, hogy ha a telefonkönyvet olvasná fel, akkor is rabul tudná ejteni a közönséget.

Az est második fele ismét premier, és újfent az MP3 Dance Project előadásában: a 4 Etudes by Philip Glass két darabját Alain Franco zongorista egyedül interpretálja, kettőt pedig táncosokkal együtt. Utóbbiak közül az egyik egy trió, amely szerkesztésében és mozgásanyagában leginkább a korábbi Childs-est utolsó tételére emlékeztet, a másik pedig egy csodaszép és érzelmes duett, amely Childs koreográfusi énjének újabb színeit fedi fel. A posztmodern nagyasszonya mind előadóként, mind alkotóként teljes sikert arat ezen a két estén, miközben egy percig sem érezzük azt, hogy bármi, amit a színpadon látunk, rutinból, netán kényszerből született volna – sokkal inkább élethosszig tartó kíváncsiságból és alkotói vágyból.

Meg Stuart & Doug Weiss: All the Way Around. Fotó: Andrea Macchia

A fentebb emlegetett színpadi vonzerő ellenben fájón és végzetesen hiányzott számomra Meg Stuart All the Way Around című előadásából. Az amerikai származású, ám jó ideje Európában élő és alkotó koreográfusnő Budapesten is megfordult már társulatával, és Bécsben is gyakori vendég, mégis úgy alakult, hogy nekem ez volt ez első találkozásom vele. Az All the Way Around koncepciója nem újszerű: tánc és élő zene színpadi találkozására épít, jórészt rögzített improvizációkkal. Stuart társai a színpadon Doug Weiss bőgős és Mariana Carvalho zongorista, utóbbi egy preparált hangszerrel művel egy laikus számára némileg megdöbbentő dolgokat. És ezzel nagyjából meg is érkeztünk a fő problémához: mind a két zenész jóval érdekesebb jelenség Stuartnál. A táncos-koreográfus mozgása meglehetősen egysíkú, nagyjából a harmadik számtól kezdve már semmi újdonságot nem tartogat, eközben az egész színpadi attitűdje olyan, mintha kicsit kellemetlenül érezné magát, hogy hirtelen ilyen sok ember előtt kell játszania, és még a zenészekkel való kontaktusa is meglehetősen esetlen. Hasonló formátumú előadás Magyarországon is született szép számmal, akár színházi, akár egyéb terekben (eredetileg egyébként az All the Way Around is egy galéria számára készült), nekem ezek közül egész este Ladányi Andrea és Borlai Gergő duettje, a BL járt a fejemben. No, és az, hogy mennyire összehasonlíthatatlanul izgalmasabb tud lenni egy ilyen est, ha nemcsak a zenei, hanem a táncos térfélen is egy igazán figyelemre méltó előadó áll.

Végül Jérôme Bel önmagáról elnevezett, önvallomásos előadása. Az Impulstanz nemzetközi közönsége nem szokott habozni oly módon kifejezni a véleményét a látottakról, hogy előadás közben távozik. Nézőként és kritikusként számomra ilyenkor mindig jó játék találgatni, hogy vajon ki miért dönt így. Néha persze nem kell törnöm a fejem, hiszen legszívesebben én is csatlakoznék a menekülőkhöz, csak éppen vagy nem vagyok elég bátor, vagy munkaköri kötelességem végigülni a darabot. Hogy a Jérôme Belről miért kezdenek el a nézők fokozatosan és elég látványosan elszivárogni nagyjából az est harmadától, azt viszont nehezen tudnám megmondani. Tény: Jérôme Bel szerepében Max Mayer osztrák színész rögtön az előadás elején leszögezi, hogy aki esetleg unatkozna, az nyugodtan távozhat, és azzal is megkönnyíti a döntést, hogy elárulja, az est végén sem lesz semmilyen drámai fordulat vagy csattanó, amelyről lemaradhatnánk.

Jérôme Bel / Max Mayer: Jérôme Bel. Fotó: Anna Van Kooij

Jérôme Bel alkotásai sokféle véleményt és érzelmet ki tudnak váltani, de egyetlen dolgot még biztosan sosem tapasztaltam az előadásain: hogy unatkoztam volna. Hogyan is unatkozhatnék egy olyan esten, amely karrierösszegzés, vagyis „best of” (és néha „worst of”) az alkotó saját szavaival elmesélve és archív előadásfelvételekkel gazdagon illusztrálva? A koreográfus, illetve a szavait közvetítő színész beszámol a pályájáról, a darabok keletkezéséről, sikerekről, kudarcokról és a benne mindezek közben lejátszódó lelki, szellemi és alkotói folyamatokról. A Jérôme Bel című előadás élő tánctörténet, még ha mégoly szubjektív is. Nem lehet ugyanis elhallgatni, hogy Bel szövege igen mérsékelten önreflexív vagy önkritikus, és a legkevésbé sem önironikus annak ellenére, hogy a kudarcok ecsetelése bőven adna erre lehetőséget. Max Mayer teljesen érzelemmentes, steril előadásmódja is ráerősít arra az érzetre, hogy mintha a koreográfus egy kissé túl komolyan venné magát. Talán ezért is alakulhatnak ki körülötte olyan polémiák, mint az utóbbi pár évben: Bel kijelentette, hogy ő és csapata nem utazik többé repülővel, és egyáltalán minden lehetséges módon igyekszik fenntarthatóbbá tenni alkotói-előadói működését. Ez az oka annak is, hogy helyi színész adja elő a szóban forgó monológot, a helyi színházban rendelkezésre álló kellékeket és technikát használva. A koreográfus arra biztatta a táncszakma képviselőit, hogy kövessék a példáját, emiatt azonban számos kritika érte: a kortárs tánc ökoszisztémája ugyanis sok esetben pont a kisebb, feltörekvő és/vagy nehezebb helyzetben lévő alkotók számára nem teszi lehetővé, hogy fenntarthatóbb megoldásokat válasszanak. Bel ezen az előadáson is beszél klímaszorongásáról és az előadásait érintő intézkedéseiről, de a sajátján kívüli nézőpontokat, mint sok más kényesebb témát az est folyamán szintén reflektálatlanul hagyja.

Jérôme Bel azon kevés neves kortárs táncalkotó közé tartozik, akiknek munkásságát elég alaposan ismerheti a magyar közönség is. Láthattuk többek közt a koreográfus által személyes kedvencként megnevezett Disabled Theatre-t és a Galat is, amellyel saját bevallása szerint úgy érezte, hogy mindent elért, amit alkotóként elérhetett. Ez lenne tehát az ő magnum opusa? Aki ismeri és szereti ezeket a darabokat vagy bármelyik más Bel-opust, netán egyszerűen kíváncsi egy alkotó elme működésére, az nem fog unatkozni ezen az estén sem. Hogy tekinthetjük-e a Jérôme Belt színházi előadásnak és nem pusztán egy tudatos imázsépítés újabb állomásának? Ezt hamarosan a budapesti közönség is eldöntheti, hiszen decemberben (a) Jérôme Bel a Trafóba is ellátogat.