Rádai Andrea, gyerekkönyvek szerzője és műfordítója, a holland gyerekirodalom nagy szerelmese, három gyermek édesanyja. Foglalkozásai között a közelmúltig a színikritikus is szerepelt. Ma már nem. Rádai Andrea pályaelhagyó, ha pályának lehet nevezni a színházzal való elméleti foglalkozást, a színikritikaírást. Költséges hobbinak inkább. Volt a Színház, a Revizor, a Magyar Narancs munkatársa, 2015-től 2021-ig a Színház folyóirat portálját, a szinhaz.netet szerkesztette. Proics Lillának arról vall, merre visz az útja, miért hagyott fel a kritikaírással, tágabban: mit jelent benne lenni valamiben, ami szép lassan felemészti, felőrli az embert.

Rádai Andrea. Fotók: Szarka Zoltán

Amellett, hogy kritikaírással foglalkoztál, mi volt a megélhetésed? A nyelvtanítás?

Már nem tanítok. Amióta megszülettek a gyerekek, azóta csak a műfordítás, illetve egy jó pár évig szerkesztőként is dolgoztam a Színháznál.

Annak idején mi ambicionált a pályára?

Nekem sokáig az volt a benyomásom a gyerekkoromban látott előadások alapján, hogy a színház valami poros, múzeumi dolog. Aztán az unokatesóm, Trifonov Dóri elvitt izgalmas előadásokra, amik után nagyon jókat beszélgettünk, így ismerkedtem meg például a Krétakörrel és Zsótér Sándor rendezéseivel. Illetve nem sokkal ezelőtt a Stúdió K-ba kezdtem el járni, ahova eleinte a testvérem szakközépiskolai történelemtanára vitte rendszeresen az osztályát, alighanem nem teljesen függetlenül attól, hogy a történelemtanár testvére Rácz Attila, és feltűnt, hogy a húgom és a barátai mennyire lelkesek.

Hm… visszagondolva az tényleg izgalmas időszak volt. Aztán jött a Hajónapló Műhely?

Igen, de én már a Hajónapló előtt elkezdtem írni, amikor a Színház folyóirat pályázatán keresztül bejutottam a „külső munkatársak” közé. A szerkesztők – Csáki Judit, Koltai Tamás, Tompa Andrea – nyilván mentoráltak is, de amikor tényleg egész napokat beszélgettünk a Hajónapló Műhelyben az előadásokról, az sokat adott nekem. Annál is inkább, mert mindig éreztem a színházelmélet, illetve színháztudomány hiányát, amit én nem tanultam.

Mi volt az, ami eleinte nehézségként jelentkezett, amikor elkezdtél írni?

Szerintem a színházról való gondolkodáshoz alapvetően hozzátartozik, hogy nyitott kérdések, illetve véleménykülönbségek vannak. Így én soha nem tudtam azonosulni azzal, hogy a kritikus megmondja a tutit: hogy szeretni kell-e egy előadást, vagy sem, de sokszor éreztem ilyen elvárásokat. Én mindig kételyekkel voltam, vagyok tele. És ahogy sokan, én is arról szerettem írni, ami megmozgatott. Soha nem voltam igazán vitriolos tollú. Talán még fiatal koromban sem, bár akkor inkább előfordult, hogy élesebben fogalmaztam.

Ahogy olvasom a kollégáinkat és barátainkat, ez majdhogynem általánosnak mondható. Szerinted miért szelídül a kritikus?

Talán az empátia megerősödik az életkor előrehaladtával. Illetve a fiatalabbaknak nagyobb a változás iránti igénye, ami teljesen rendben is van.

Emlékszel arra, hogy eleinte mit gondoltál a színikritika feladatának, helyének, szerepének?

Erre azért nehéz válaszolni, mert most sem tudom igazán. Az biztos, hogy nem láttam előre, hogy a színikritika ennyire marginalizálódni fog. Mintha még abban is bíztam volna – és ez most elég naivan hangzik –, hogy ebből akár meg is lehet élni. Valahogy úgy képzeltem, hogy mondjuk kulturális újságíró leszek, akinek a színikritika a fő profilja. Ehhez képest ahogy bővült a családom, úgy szűkült folyamatosan a tér, amivel én nem is tudtam megküzdeni, ezért az újságírás mellé mindig kellett valami más tevékenység, amiből meg lehetett élni, ami által persze egyre kevesebb energiát tudtam erre fordítani. De talán elegendő türelem sem volt bennem. Emlékszem, mennyire lenyűgözött az a tudás, amivel az idősebb kritikusok rendelkeztek, ahogy a türelmük is, amivel azt a sok rossz vagy közepes előadást nézték. Én ezt soha nem tudtam elsajátítani, és azzal mentegettem magam, hogy nincs is időm a sok gyengébb előadásra, arra, amiről előre tudom, mert ilyen igenis van, hogy úgysem fog megmozgatni. De ők még nagyjából egészben látták a színházi életet, és ez hiteles tudásnak tűnt számomra – ma már nincs ilyen, lehetetlen a színház minden szegletét figyelemmel kísérni. Hozzáteszem, akkor jött létre a Revizor is, ami elég reménykeltő volt, úgy tűnt, Magyarországon megvan a tere annak, hogy lehet kultúráról írni, gondolkodni. Sajátos módon a Revizor akkoriban még nem is fizetett rosszul.

A nemzetközi szaksajtó működéséhez képest mit gondolsz a hazai leépüléséről? Az állami támogatások egyre inkább apadnak, lassan eltűnnek. Van-e más modell?

Magyarországon nemigen lehetséges más modell. Ha pedig a nemzeti örökségünket, a kultúrát életben akarjuk tartani hosszú távon, azt muszáj finanszírozni.

Finanszírozzák, méghozzá bőkezűen…

Hát ez az: a rendszer már teljesen torz. Ha összehasonlítjuk Nemzeti Magazin és a Színház folyóirat költségvetését, illetve tartalmát, az pont úgy aránytévesztés, mint amit a társulatok vagy produkciók támogatásában is látunk. Azon már lehetne vitatkozni, hogy tudhat-e piaci bevételeket hozni egy színházi lap akkor, ha független akar lenni.

Hogyan látod, mennyire része a színházi szakmának a színikritika, a színikritikus? Volt ebben változás, amióta benne vagy?

Mindig éreztem egyfajta szembenállást a kritikusok és a színházi szakma között, ez szinte magától értetődő volt régebben, pedig szerintem korántsem az. Korábban az is teljesen egyértelmű volt, hogy aki színházról ír, az nem dolgozhat színházi előadásban. Ez mára fellazult. Aztán még mindig ott van, érthető módon, az elvárás a kritikusokkal szemben, hogy legyenek naprakészek, felkészültek, alaposak és így tovább, miközben mindenki tudhatja, hogy egyre inkább hobbikritikusok vagyunk, akik a szabadidejükben csinálják azt, amit. Egyébként a függetleneknek mintha fontosabb lenne a kritika, már csak azért is, mert sokkal kisebb a mozgásterük. Az, hogy a kőszínházaknak mennyire fontos a szakmai kritika, tetten érhető abban is, hogy mennyire (nem) különböztetik meg a szakmai kritikát az egyéb írásoktól.

A kritikát is szokták marketingre használni. Amelyik meg erre nem alkalmas, az annyit is ér.

Igen, a kőszínházak tehetnének a kritika láthatóságáért.

Másfelől persze néhány blogger többet jár színházba, mint a kritikusok – Pesten legalábbis.

Ez tény, és adja magát a kérdés, hogyan tudunk kompetensebbek lenni, ha nem kerülhetünk gyakrabban színház közelébe. Márpedig a kritika a nemzetközi trendek szerint is egyre inkább beágyazódik vagy kapcsolódik az alkotás folyamatához – brit és amerikai színházi írásokban folyt erről vita. Illetve engem a színházi nevelési előadások ébresztettek rá arra is, hogy a kritika kevésbé kell, hogy produktum központú legyen. Ennek ellenére tartja magát a tradíció, hogy a másfél hónapos próbaidőszakhoz semmi köze a kritikusnak, aztán megnézi a bemutatót, és megírja a kritikát. Holott sokkal érdekesebb az, hogy mi vezetett oda, hogy olyan lett az előadás, amilyen, hogyan lehet vele kapcsolatba kerülni, mi történik általa a közönséggel. Egy TIE-előadásban egészen másként működik a katarzis. Mivel egyre többet foglalkoztam kritikusként ezekkel a munkákkal, kicsit közelebb is kerültem az alkotási folyamatokhoz, ami szépen el is távolított a hagyományos kritikusi szemlélettől.

Előrelépés lenne, ha a kritikus végig kísérhetné a próbaidőszakot?

Nem tudom, erre még nem találtam megoldást, hogy mi lenne az elmozdulás a korábbi gyakorlattól. Arról nem beszélve, hogy a próbafolyamat végigkövetése a gyakorlatban képtelenség, mert arra végképp nem lenne anyagi forrás. Inkább arra gondolok, hogy a szembenállás vagy a párhuzamos világok helyett lehetne valamiféle partneribb viszony, ami persze sok esetben már most is megvalósul. Együtt kellene gondolkodnunk a határokról, hogy kölcsönösen mi lenne az előrelépés. Ezt a diskurzust, nem tudom, hogyan, kivel lehetne akár csak elindítani.

Mindenesetre én egyre kevésbé éreztem magam hitelesnek ebben az automatizált működésben, hogy egy előadás, egy kritika pár ezer karakterben. A Magyar Narancsban volt azért egyfajta ismeretterjesztő szerep, amivel tudtam azonosulni, elég sokat írtam nem mainstream előadásokról vagy műfajokról. De annyi mindenről nem tudtam írni. Ennek az is oka volt, hogy az utóbbi időben már ez az általam kevésnek érzett kritikusi működés is nagy áldozat árán ment, és úgy éreztem, hogy sokkal nagyobb, szélesebb rálátásra lenne szükségem, hogy fontos összefüggéseket is észrevegyek. Ez nekem már nem fér bele. Meg lehet persze fogni egy előadást egy írással, de annyi más szempont szerint is kellene, lehetne róla gondolkodni, ami nem áll rendelkezésre, úgyhogy egyre többet kínlódtam ezzel. Vagyis a kritika műfaja, a kritikusi szerep amúgy is válságban van, de a szaklapok helyzete is válságos itthon, és a média többi felületéről pedig szorul vissza a kultúra.

Kerestél, de nem találtál ezen túl más mozgásteret?

A Színházban megvolt és meg is van arra lehetőség, hogy feszegessük a határokat, hogy tényleg legyen párbeszéd.

Mondanál példákat a Színházból a nyitottabb kritikai formákra?

Például a többhangú kritika. Hagyományosan ugye egy előadásról egy kritikus ír, amitől szerettünk volna elmozdulni. Először azt próbáltuk ki, hogy egyik kolléga írja, a másik pedig kommentálja a kritikát. Hiszen van az az alapélménye az embernek, hogy olvassa a kritikát, és nahát, neki erről teljesen más jut az eszébe. Ezért aztán a kommentárok eleinte lábjegyzetben voltak. De később rájöttünk, hogy ez a forma hierarchizál, és tovább kísérleteztünk, hogy működne jól a többhangú kritika műfaja. Szóval a Színháznál szerintem abszolút megindult az útkeresés, az új szerepeknek megfelelő műfajok kidolgozása, a többhangún túl például a négy- vagy sokkezes kritikával, kerekasztalokkal, de elég nehéz úgy kísérletezgetni, hogy folyton anyagi korlátokba ütközünk, hogy azzal vagyunk elfoglalva, hogy túléljünk.

Valószínűleg sokat gondolkoztál előzetesen azon, hogy felhagysz a kritikaírással. Mi késleltette eddig a döntésed?

Hát igen, előadásokra, főleg fesztiválokra járni, képben lenni, vitatkozni a kollégákkal jó! De egyre ritkábban engedhettem meg magamnak ilyesmit, ebbe a családom sajátos helyzete is belejátszott.

Volt olyan, hogy az írásodra emlékezetes módon reagált valaki?

Nagyon kevés visszajelzést kaptam, inkább az szokott lenni az érzésem, hogy az olvasók láthatatlanok, illetve, hogy légüres térbe írok. És az is simán lehet, hogy egy alkotó nem is értesül arról, hogy a Magyar Narancsban írtak a munkájáról, a hetente megjelenő kritikák most már utólag sem olvashatók online. Gyanítható, hogy ezeket a kritikákat a szakma nagyobb része nem is olvassa.

Kritikusnak lenni hatalmi helyzet is. Az fog hiányozni?

Na, az pont nem, nekem ez inkább szorongást okozott. Ebben azt az egyet szerettem, hogy jól tudtam előadásokat ajánlani. Sokan kérdeznek, hogy mit nézzenek színházban, milyen színházjegyet ajándékozzanak, és én tudtam úgy előadásokat ajánlani, hogy közben az illető határait is igyekeztem feszegetni egy kicsit.

Milyen alapon döntöttél, hogy mit nézel meg, hiszen mindent senki sem lát?

Mikor ér rá a bébiszitter. Komolyan. Ez az első szempont. A férjem sokat dolgozik külföldön, és minden évadban ki kellett találni, hogy ez hogy fog menni, hogy mondjuk szerdán és szombaton tudok majd színházba járni. Megjegyzem, anyagilag már csak emiatt is egyre kevésbé érte meg a hobbikritikusság, sőt. És mivel ez tényleg elég nagy áldozat, még inkább megfontolom, mit nézzek meg, nem szívesen nézek meg valamit, ami kapásból nem érdekel. A preferenciáim mentén döntök, hogy érdekel-e a társulat, a rendező, hogy elhiszem-e az alkotóknak, hogy valóban a párbeszéd, az együttgondolkodás a céljuk, mert azért ezt nagyon sokan mondják, aztán mégis csak egy teljesen frontális helyzet jön létre. Jobban szeretem a közvetlen, intimebb színházat, az interaktívabb formákat, pedig amúgy nem vagyok könnyen szereplő típus.

Szóval vannak preferenciáid. Ez szakmailag rendben van szerinted?

Az, hogy egy kritikusnak megvan a saját ízlésvilága, szerintem teljesen rendben van, de bennem az okozott identitásválságot, hogy az utóbbi időben már csak arra volt időm, csak azt néztem meg, ami tényleg érdekel. A kritikusi magamtól sokkal nagyobb merítést vártam volna el. Már a fontos kőszínházi bemutatókra sem tudtam eljárni. És ez nem hiteles működés.

Ezzel a dilemmával nem vagy egyedül. Mit gondolsz, lenne erre helyes közösségi válasz? Hiszen vannak, akik szívesebben foglalkoznak kőszínházi előadásokkal.

Ez egyrészt kézenfekvő, másrészt, ha eggyel hátrébb lépsz, hogy ki miről ír, az afféle rangot jelent, és ezzel visszaigazoljuk a meglévő hierarchiát.

Tényleg érdekes, hogy van egy konszenzuális, kellemes viszony a Kritikuscéh tagjai közt, de tulajdonképpeni szakmai együttműködés nincs közöttünk. Amikor a Színház folyóiratnál feladatot vállaltál, gondoltad, hogy ezen is kellene változtatni?

A Színház szerkesztőségében valóban bele lehetett épülni közösségi folyamatokba. De azt nem tudom, hogy lehetne ezt a gyakorlatot a szerkesztőségen túl is kivinni. Az én szakmai életemben arra is ritkán volt példa, hogy a kritikuscéhes kirándulások után a tagok lázas vitát folytattak volna arról, amit együtt láttunk, mintha nem is illett volna az előadásokról beszélgetni. A Céhben nagyon nehéz változtatni bármin is, nem látok sok reményt az érdemi kooperációra. Meglehet, ez amiatt is van, hogy nehéz viselni a válsághelyzetet, a nélkülözést, amiben a színházi és kulturális közeg van, és csak a túlélésre van erőnk. Sok ember sok ingyenmunkáját kellene belerakni, és ezt az áldozatot egyre kevesebben tudják meghozni. A Kritikusdíjjal kapcsolatban sincs egyetértés, én sem értek egyet azzal, hogy az évtizedekkel ezelőtt kialakult rendszert javítgatjuk, toldozzuk-foldozzuk, ugyanakkor ma különösen fontos a díj függetlensége, aminek az alapját mégiscsak az adja, hogy az arccal vállalt egyéni vélemények döntik el a végeredményt. Lehet, hogy mindezeken érdemben csak valami másik fajta Magyarországon lehetne változtatni.

Soha többet nem fogsz színházról írni?

De, szerintem fogok, de nekem fontos volt ezt így kimondani. Vannak mások is, akik nem tekintenek magukra kritikusként, mégis írnak színházról. Mindenkinek a saját képére kell formálnia ezt a szerepet, a kritikusét, és én már nem feleltem meg ennek a képnek. És lehet, hogy cserbenhagyás, de nekem egyszerűen nem fér bele ez a megfeszülés az életembe. Ennyi. De néha meg azon gondolkodom, hogy húztam ilyen sokáig, miért volt ez nekem ennyire fontos.

Lehet, hogy elindítasz ezzel egy sorozatot, mert gyanítom, mások is egyre rosszabb arányban látnak rá a színház egészére.

Az biztosan nem jelent jót, hogy a fiatal kritikusok jelentős hányada maximum két évig tartanak ki, aztán eltűnnek.

De nézzük a dolog másik oldalát: ebben az országban nagyon sok ember küszködik hasonló dilemmával – ápolónők, pedagógusok és még rengetegen. Mi a színház dolga azzal a valósággal, amiben van? És mi a kritikáé? Azé a kritikáé, amit autonóm módon választ és művel valaki.

Nem kérdés, van felelősségem is kritikusként, de hát ki vagyok én, hogy azt mondjam, kevesebb Macskákat vagy kevesebb Shakespeare-t, és több TIE-t. Számomra fontos az alulról szerveződő, nem hierarchizált, a lokálisra figyelő színház, és igyekeztem egy szélesebb közönséggel, adott esetben a Magyar Narancs olvasóival is elfogadtatni, hogy ez is színház, de amúgy mindenki kövesse a maga preferenciáit, és járjon olyan színházba, amilyen tetszik neki.

Beszéltél arról korábban, milyen módon lehet(ne) kritikusként építkezni. Erről akkor most végleg letettél?

Egyelőre igen. Néha elképzelem, hogy milyen kifutásom lenne egy nem NER-közegben, és/vagy egy olyan rendszerben, ahol mondjuk olyan családi működés mellett is lehetne dolgozni, amiben a nők többsége van. Nagyon sok alulfizetett szakmában többségben vannak a nők, és ez igaz a műfordítókra is, de még a Színház szerkesztőségére is. Nem állítom, hogy ez az egyetlen oka annak a nagyon demokratikus működésnek, amiben dolgoztunk, de tény, hogy sokkal támogatóbb, rugalmasabb közeget alakítottunk ki, mint amiben más médiamunkások dolgoznak.