Egyszerre szűk és széles merítés ez a mostani a székelyudvarhelyi dráMA7 kortárs színházi találkozó bőséges kínálatából. De sok mindent megmutat abból, ami a ma színházát itt foglalkoztatja. Egy kis fesztivál a nyárias őszben, elsősorban nem a könnyed szórakozás igényével.

Reactor: Az álom (Visul), r.: Dragoș Alexandru Mușoiu. Fotók: Kelemen Kinga

A nyitóelőadás, a kolozsvári Reactor munkája, Az álom [Visul], ez a dark neobarokk electro-musical rendesen berúgta a koraőszi, kicsi, már-már családias dráMA7 fesztivált (amelynek idei vezérfonala kevésbé derült ki a számomra). A sztori szerint az egyetemen a Szentivánéjit próbálja az osztály a művésztanárával, az előadás pedig dokumentumok és ismert történetek alapján vizsgálja a művészeti oktatásban jelenlevő hatalmi visszaélést. A játék érzékletesen mutatja meg ennek fokozatosan erősödő elemeit, nálam elértek addig a határig, hogy kezdett felfordulni a gyomrom. Meglehet, gimnazistákkal dolgozva évtizedek óta mindenekelőtt az foglalkoztatott, hogyan lehet minden diáknak méltó, komfortos, biztonságos, motiváló helyzetet elérni és fenntartani. De az oktatási rendszer minden szintjén jelen vannak azok az általános társadalmi anomáliák, amelyek alapján normalizált, hogy az iskola továbbra is börtönszerű intézmény. Ekként – ezek szerint a román művészeti felsőoktatásban is – sokan vállalják büszkén azt az úgynevezett „tanítási módszert”, amely mindenekelőtt deperszonalizálja és a tanár epigonjává igyekszik formálni a hallgatót. A játékba valódi nevükkel, személyükkel belépő fiatal színészek (Maialgesa Dat, Călin Deneș, Radu Dogaru, Christian Har, Ana Maria Marin, Duncan McKee, Victor Muntean, Pál Emőke, Ana Rednic, Oana Rotaru, Paula Seichei, Doru Taloș, Adonis Tanța) játékstílusukon keresztül is utalnak e színházeszmény mögött húzódó hatalmi dinamikákra – a színész személyiségének figyelmen kívül helyezésére, azáltal, hogy végig fenntartják a saját személyiségükből való  ki-belépés lehetőségét a színpadon, miközben persze használnak tradicionális, az átlényegülést igénylő színészi eszközöket is – az egésznek van egy demonstrációs, szembesítő szándéka. Doru Taloș mestertanára az előadás elején és végén megmutatja a valós perszónáját, a kettő közt pedig ijesztő érzékletességgel hozza az önelégült manipulatív, a tanítványait használó alakot. A csapat felmutatja, hogyan adódik tovább a szent művészet – pontosabban a hierarchiában feljebb lévő – iránti megkérdőjelezhetetlen alázatba csomagolva a homofóbia, a nők megvetése, az egyenlőtlen viszonyra épülő, bántalmazó-megalázó folyamat. De megmutatja azt is, hogy a fiatalok hogyan állnak ennek ellen. A Reactor szembesít azzal, hogy az önállótlanság, a másoktól való függés természetesnek való elfogadását a tanítás során kapják meg a diákok – már a struktúra által, aminek a keretein belül mozoghatnak. Az előadás a nézői, illetve a kritikusi helyzetet is bekérdezi: mit tehet, aki ezt látja, akinek tudomása lesz arról, hogyan készült egy adott előadás? Tudatában vagyok-e nézőként, kritikusként, hogy milyen elfogultságom, ideológiai előképem, ízlésem van? Mit látok, mit hallok meg – mihez képest mit? Honnan tudom, a próbafolyamat alatt kölcsönös tisztelettel dolgoztak-e egymással az alkotók? Megjelenik-e egy előadás esztétikájában az, milyen légkörben, milyen viszonyok közt készült? Mitől gondolok, érzek jónak egy előadást? Az álom attól, hogy okos, bátor és erős – bárcsak sok művészeti egyetemi oktató, diák és más szakmabeli látná. Emlékszem a tényfeltáró anyagra , ami egy nagyhatalmú színházi ember prezentációjában illusztrálja ezt az elborzasztó szemléletet: az Átlátszó.ro újságírójának megfogalmazásában az érintett színház igazgatója „azt is sugallta [eredetileg: sugallja], hogy az a színész, aki nem vállalja be ezeket a dolgokat, mehet székelyföldi színházakba játszani”.^[1] [A kolozsvári magyar színház nagy sikerű Rosmersholm-bemutatóján kialakult botrányt veszélyes helyzetek és munkabalesetek előzték meg, amelyek a cikk tanulságai szerint jól példázzák a színészek kiszolgáltatottságát]. Egy efféle inszinuáció napvilágra kerülése után pláne frappáns, hogy a székelyudvarhelyi színház ezt az előadást meghívta a fesztiváljára.

Témájában ehhez nagyon hasonló volt a dráMA7 programján a különös című Visszatérés otthonról. A Ștefan Caraman Întoarcerea de acasă című szövegéből készült vizsgaelőadást Dana Lemnaru mesterségtanár rendezte. Az akkor végzős (azóta, a nyáron már végzett) tanítványai játsszák: Mălina Bobeș Larisa Dobrin, Ilinca Meșter. A szerző monodrámáját itt hárman adják elő. Mivel világos a szövegből, hogy ez egy színésznő belső számvetés-féléje, ahol vall az őt ért bántásokról, a testi-lelki kiszolgáltatottságról – mármint úgy, ahogy azt egy férfi szerző megírja – nyilvánvaló, hogy itt hárman egy szerepet játszanak. Ugyanazt a szerepet. Ez színházilag egyfelől játékos-, másfelől versenyhelyzet. Az előadásban pedig ennek demonstrációját néztük végig. Az ártatlanabbak mellett azt, hogy egyik színésznőnek meg kellett mutatnia a mellét, majd az egyik nézőt rá kellett vennie, hogy fogja meg a meztelen mellét. Ezek után pedig meg kellett kérdeznie a férfitól, hogy van-e merevedése. Minthogy az előadás egyértelműen amolyan színésznő-demó, ennek a fent leírt jelenetnek egyetlen az oka az, hogy a színésznő megfeleljen a szerzői, továbbá a rendezői szándéknak, ami innen nézve minimum cinikus. Azt játsszák, hogy kíméletlenül őszintén beszél a munkájáról egy színésznő. Csakhogy ez nem okvetlen a valóság. Ha a színész a színház beosztottja, kérdés, mennyiben mondhat ellent? Mi van akkor, ha nem játssza el a rárótt feladatot hanem felteszi a kérdést: mire való a színház?

Tamási Áron Színház: Napraforgó, r.: Radu Afrim

A fesztivál programjából találtam még egy kettőst, amiben számos hasonlatosságot látok – ugyan nem a témájukban, hanem a formájukban.

Az egyik a sepsiszentgyörgyi színház előadása, a Napraforgó, Pass Andrea darabja három órában. Hogy extravagáns-e ez az előadás vagy harsány, értelmezés és ízlés kérdése. Szinte minden eltúlzott ebben a terhelt családi történetben az ősbemutatóhoz képest, amit Pass Andrea, a dráma írója rendezett. A sok szempontból igényes munka legfontosabb eleme a színészek figyelme, pontossága, fantáziája, játékkedve. Mondjuk ez a legkevésbé sem meglepő, sem innovatív, hiszen ez az, ami Radu Afrim műhelyében mindig kiemelkedő, sőt, nyilvánvaló. Az előadást markánsan meghatározza az elegánsan nagy ívű tér (díszlet, jelmez: Irina Chirilă), amiben ugyanúgy költészet is van, mint a hangfátyolban (zene: Kónya-Ütő Bence), ami körbelengi az előadást. Azonban az első pillanatban beazonosítható forma „történik” három órán át. A színészek is ugyanazt ismétlik – nyilván a sztorival haladva. Csak esztétikai meglepetések vannak, drámaiak nincsenek. Én azt találtam, hogy a sok geg közt, aminek persze számtalan változatát látjuk, minden magas minőségű – csak éppen nem a drámát, hanem a formát szolgálja. Illetve esetlegesség van abban, hogy a szereplők egy része elrajzolt alak: leginkább Janka, akit csodálatosan kifinomultan, kedvesen alakít Varsányi Szabolcs, és az első pár percben nem is jövök rá, hogy nem egy atletikus fiatal színésznő, de aztán másra sem tudok figyelni, mint hogy milyen ügyesen játssza a lányt, többek közt a mozgását lekorlátozva. És minél tovább nézem, annál inkább nyilvánvaló, hogy egy fiatal férfiszínészt látok, és egyre kevésbé értem, hogy miért. Csak mert minél több furcsa effektet gondolt megmutatni a rendező? Ezzel szemben Pál Ferenczi Gyöngyi anyafigurája nem elrajzolt, majdhogynem hétköznapi, és ő ebből kezd pszichésen megborulni – ám megőrülésnek teljesen normális, amit látunk. Egyik legszélsőségesebb pillanata, amikor ráül a telefonjára, amit nem tud letenni a tanítónőnél, és onnan, a feneke alól is csak beszél a telefonból a férje. De ennek a fajta elrajzoltságnak az ő figurájában nincs folytatása, következménye: megőrülése csak egy pszichés állapot korrekt megmutatása, nem pedig sajátosan radikális színházi nyelv. Szakács László iskolai gondnoka ezzel szemben, ami a dráma szempontjából nem egy jelentős szerep, hanem csak hálás – az itt kétségkívül meg van hálálva – rendesen elrajzolt. Annyira, hogy ő tulajdonképpen egy teljesen másik előadásban játszik valami vadul izgalmasat – ezúton jelentkezem: nagyon szeretném megnézni azt az előadást, pláne, ha monodráma. És akkor itt gyanút is fogok, hogy ami extrémitást hoznak a színészek, arra billen az előadás, ahol meg sehogy nem koherens efféle végletességgel a szerep, ott pasztell játékot látunk. Radu Afrim rendezői fantáziája a nagytotál, de ez az anyag igényelné a közelit is. Ez így egy magasminőségű színész-showműsor gyönyörű kiállításban, semmint erős dráma.

A fesztivál másik szédületes látványfergeteg előadása ugyancsak komoly tartalommal dolgozott. Szintén kiemelkedő minőségű, magával ragadó színészi játékkedv forgatta a kolozsvári színház Ifjú barbárok című előadását. Szembeszökően ügyesen pörgő, egymással összehangolt színészekkel, táncosokkal, zenészekkel, egy rendkívüli módon átalakulni képes színésznőben (Imre Éva) megtalált bartóki alteregóval és egy minden porcikájában elegáns színészben (Szűcs Ervin) játszik a társulat a zeneszerző zsenik életéről. Őket, a Bartókot és Kodályt megformáló színészeket segíti, hozza helyzetbe minden más nagyszerű résztvevő, elképesztő fegyelmezett és figyelmes munkával. Rajongok ezért a színvonalú színészi kvalitásért, mert itt közelről láthatom azt, amihez foghatót csak a legjobb sebészek, csillagászok tudnak. A társulat a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila látomásos világát valósította meg – számomra a szakmai beszélgetésen derült ki, hogy – három és fél hét próbaidőszak után. Az előadás rendkívül szórakoztató volt, játékosan felskiccelt valamit a korabeli történtekről, Bartók és Kodály alakjáról. Kodályról ezután azt fogom fantáziálni, színésztapadás, hogy micsoda snájdig ember volt. Bartók csak azért nem ment ilyen mélyre, mert a róla elnevezett általános iskolában nyolc lassú éven át néztem az arcképét, az mélyebben van, de éppen ezért tudom, mennyire jól megfogta az alakját a színésznő. Az persze érthető egy ilyen rövid próbaidőszak után, hogy a két megtalált figura csak végigpörög a játékon, más nagyon nem történik velük-bennük. De ezzel már benne vagyok egy ízlésbeli és egy aligha egyszerűen megválaszolható kérdésben, hogyan és mire való a színház.

Tomcsa Sándor Színház: EXiT/KiJÁRAT, r.: Zakariás Zalán

A fesztivál tematikáját tekintve off, illetve a helyi közönségnek kedveskedő két produkciójában is látok hasonlóságot. Mindkettő életrajzi elemekkel tarkított ismeretterjesztő emlékest.

Gubás Gabi B. Török Fruzsina rendezésében adta elő Polcz Alaine életét. Csodálkoztunk, hogyan került ide ez a magyarországi önálló est, hiszen sem nem regionális, sem nem olyan haladó-újszerű, amit a kortársba sorolunk – mint megtudtuk, a fesztivál a hazai közönségének többek közt ezzel igyekezett kedvezni az írónő erdélyi kötődése okán. Az előadás kissé avítt, ötlettelen, kényszeredett volt, a nagy mennyiségű szöveg elmondását például azzal igyekezett változatosabbá tenni, hogy egy része felvételről hangzott el – minden ok és cél nélkül. A másik ilyen előadás, ami nem stimmelt a fesztivál tematikájával, a Frankie, a király és a kárhozott inkább dalos est volt, mint előadás, ami afféle kései matinéként zárta az estét, Bakoss-Kiss Gábor játszotta-énekelte a Sinatra számokat, Hajdu Tibor pedig ott téblábolt és várakozott mellette, hogy beteljesítse hálátlan feladatát: el kellett kezdenie rosszul énekelnie, hogy meghalljuk, az igazi éneklés ahhoz képest mennyivel jobb. Ez az est értelmezésem szerint azért került a fesztiválra, mert a Tomcsa Sándor Színház társulatánál korábban művészeti vezető, Zakariás Zalán rendezte – és az meg egy érthető emberi szándék, hogy az ember meg akarja „otthon” is mutatni, amit csinál.

Ugyanakkor Zakariás Zalán sokkal inkább mutatta meg a helyi társulat két tagjával készített előadásban, hogy mit tud. Matei Vișniec EXIT/KIJÁRAT című drámáját vitte színre Pál-Varga Mártával és Veres Orsolyával. A két színésznő lélegzet-közelségben játszott a körbeülhető stúdiótérben (látvány: Csíki Csaba). Egy ilyen térben minden lelepleződik, ami színészileg nem hibátlan. Ők azonban elképesztő erővel figyeltek egymásra, velük éltük a helyzetet. Az előadás úgy tűnik, mintha egy háborús csoportos szexuális erőszakot elszenvedett nőnek segítene egy amerikai pszichológusnő. Vișniec, aki politikai publicistaként is dolgozott, közvetlenül a boszniai mészárlások után írta ezt a darabot. Ha lehet ilyet mondani, volt szerencsém látni a Desirén, a Thealteren, illetve a Temesvári Színházi Találkozón is olyan ExJugoszláv előadásokat, amelyek a Délszláv háborúval foglalkoztak, ám azok jellemzően direktebbek voltak. Vișniec, viszont olyan tézisdrámát írt, amivel a Boszniában zajló vérengzéseket közelről tétlenül végignéző felelősöket vonja színre és kérdőre. A drámabeli amerikai pszichológus ekként a nyugati békefenntartókat, illetve a NATO-t képviseli, a szexuális erőszakot túlélő helyi fiatal nő pedig a perifériát, ahol kevesebbet ér az emberélet, a méltóság, a szabadság és a többi. Az előadás kezdetén ugyan elhangzik egy feminista tétel a háborús erőszakról, de a dráma nem arról szól, hogy a háború terepe a test. A két szereplő két világot képvisel, ekként egy politikai drámát nézünk, amit két nőalakra írt a szerző. A dominánsabb fél puha eszközökkel, manipulációval, de eléri a szándékát. A nagypolitikai szándékát. Látjuk a valódi alakokra megírt reális történetet, gondolkodunk, miféle ideológia miatt kapacitálnak arra egy tömeges szexuális erőszakot túlélt fiatal nőt, hogy szülje meg a gyerekét. Ugyanakkor értjük a tézist is: az erős államok elérik, hogy a gyengék azt tegyék, amit az erősek szeretnének.

Matei Vișniec Színház: Hazatérés [Întoarcerea acasă], r.: Botond Nagy

Ennek az előadásnak is megvolt a párja, egy másik Vișniec-darab: Hazatérés [Întoarcerea acasă], a szucsávai Matei Vișniec Színház előadásában. Igen, a színházat 2016-ban nevezték el a teljesen élő szerzőről, aki egy közeli kisvárosban született. Romániának ez a területe határos Ukrajnával. Botond Nagy rendező dolgozott a társulattal, akik elképesztő fegyelmezettséggel játszották el a számomra egyre kevésbé követhető előadást (a románul beszélő kollégák egybehangzóan azt mondták, költői drámaszöveg, az angol feliratból én legfeljebb a számtalanszor ismétlődő szövegrészek tartalmát követtem). Pedig érthettem volna jobban, hiszen minden, ami elhangzott, azt elmozogták a színpadon. Az előadásról mégsem lett az a benyomásom, hogy költői, mert azzal, hogy az elhangzó szöveget mozgással és rengeteg tárgy ki-behozásával, a színpad valami gabonaszerű anyaggal való teleszórásával illusztrálták, attól az nem költői, hanem esetlenül igyekvő lett. Ezt ráadául a színészekre úgy tette rá a rendező, hogy a társulat nagyobb része láthatóan képzetlenebb volt mozgásból annál, semmint a rájuk rótt mozgásos előadásrészeket jól megoldják, így csak állhatatosan végrehajtották azokat. De rendkívül örülök, hogy láthattam – hiszen több szempontból is avatottak, ami Vișniecet és ami a háború közelségét illeti.

És ha folytatnám a párba állítást Visky András Caravaggiojával, amit Visky Andrej rendezésében láttunk a temesvári színház társulatától, mellé tudnám tenni a Magyarosaurus Dacus-t, amit Gianina Cărbunariu írt és rendezett. Mindkettő egy-egy hétköznapi alaknak nem mondható férfi életéről szól – előbbi festői képekben utazott hagyományosan történetmesélve, utóbbi mozgalmasabban, sok oldalról, több színházi eszközzel és nyelvvel.

Az udvarhelyi Ábel, rengeteg előadását pedig a gyergyói Portugál mellé tenném – mindkettőt meghatározza, hogy erős világuk van, a hagyományos színházi formában pedig szépen, az anyaghoz hűségesen, odaadóan játszanak a színészek.

Az idei dráMA7 programját áttekintve, illetve a fesztiválon való szakmai beszélgetéseket is felidézve (a két magyar vendégelőadást leszámítva) véletlenszerűséget látok a válogatásban: az előző évad munkáiból meghívták azokat, amelyek formálisan kortársak, azaz mostanában írták-igazították össze őket színpadi anyaggá. Azt azonban nem tudom megítélni, milyen választékból állt össze a program, mivel nemhogy a kortárs román, de a romániai magyar színházi életre sem látok rá.

^[1] Sipos Zoltán: Van-e határ bántalmazás és katarzis között és át szabad-e lépni? Rosmersholm-reloaded. Átlátszó.ro, 2018. 12.12
https://atlatszo.ro/eroviszonyok/zart-ajtok-mogott-zart-ajtok-mogott/van-e-hatar-bantalmazas-es-katarzis-kozott-es-at-szabad-e-lepni-rosmersholm-reloaded/