Meghitt karácsonyi hangulat: finom világítás, zene, szemben a feldíszített fa, oldalt lakályos bútorok, falióra, képek és némi giccs, leheletnyi ízléstelenség és túldíszítettség; babák, plüss és faragott állatkák. A kellemes, mondhatni gemütlich nyárspolgári hangulat Annie Baker szigorú előírásait követő díszletében, Máté Gábor rendezésében a Budaörsi Latinovits Színházban erős hangulatú és megkapó.

Fotók: Borovi Dániel

Ez a bensőséges atmoszféra az első ember megjelenésével szűnik meg: ritkán látogatott panzió nappalija a helyszín, amelyben a gesztusaiban, mozdulataiban, hangsúlyaiban megfoghatatlan baljósságot hordozó tulajdonosnő, Mertis kapcsolja ki és be a zenegépet, állítja át a falióra mutatóját, vagyis a lokális idő múlása fölött rendelkezik, kiragadva ezzel a panzió kísértetjárta belső világát az ember tér-idő viszonyaiból.

Baker Johnjában az univerzum működésének helyi újraértelmezése köszön vissza a szereplők egymáshoz való viszonyában, az elektromosság (sötétség és világosság) szeszélyes működésében, az időnként magától megszólaló, és az érkező vendégeket ezért meghökkentő gépzongorában is. Vagy éppen abban a tényben, hogy a helyszín az amerikai polgárháború fontos (forduló)pontja, Gettysburg, és mintha a darabbeli kisváros is benneragadt volna a múltban, önmaga egykori dicsőségében. A panzió emeleti szobái az északi tábornokok nevét viselik, némelyikbe nem tanácsos belépni, mert odabent a tulajdonosnő lakonikus megjegyzése szerint olykor furcsa dolgok történnek.

Annie Baker darabjának 2015-ben volt az ősbemutatója New Yorkban. A szerzőt a hazai színházlátogató közönség a Radnótiból ismerheti, ahol valamivel több mint egy éve játsszák a Körtükör című tragikomédiát a KV Társulat előadásában.

A John középpontjában vendégségbe érkező, súlyos kapcsolati válsággal küzdő fiatal pár áll. Jenny – mint ez a végkifejlethez, a szakításhoz közeledve kiderül: hosszabb időn át megcsalta Eliast egy bizonyos Johnnal, így viszonya a darab jelen idejében is tart, legalábbis a sűrű telefonos üzenetváltásokból erre következtethetünk. Nyilván nem véletlenül Johnnak hívják a vak Genevieve volt férjét is. Ez a John éppoly destruktív figura, mint telefonüzeneteket küldő párja. Miután Genevieve (a panziótulajdonos barátnője) elhagyta, John beférkőzött az elméjébe, sőt, elkezdett helyette gondolkodni, végül ezzel összefüggésben az asszony is megvakult. A következtetés pedig, hogy „mindenkinek van egy Johnja”. A színen a hangsúlyos férfiak többsége nem jelenik meg, csupán Eliast látjuk. A két John mellett rejtve marad Mertis néhány fallal arrébb tartózkodó férje, aki feltehetően betegsége vagy más homályos ok miatt nem jelenhet meg a nappaliban.

Takács Katalin Mertise az előadás legsokoldalúbb alakítása. Panziósnője egyszerre kedves, lakonikus, figyelmes, rejtélyes és vészjósló. Az a típusú jelenség, akit látva attól tartunk, hogy arzént kevert a megható kedvességgel kínálgatott délutáni teába. Böröndi Bence hasonló pontossággal érzékelteti Elias lelki és egyéb problémáit, apró hibáinak egyike, hogy a ronda evést zavaróan eltúlozza. Hartai Petra szakítóként és a szerelmes telefonüzenetek titkolójaként, a testi szenvedéstől meggyötört lányként hiteles; Eliasszal szembeni békítő gesztusaiban kevésbé az. Bánsági Ildikó Genevieve-ként olykor túlzó, hangsúlyosan látnoki, szinte profetikus alak. Nem az ő hibája; szerepét valószínűleg nem lehetne máshogy jól játszani – csak rosszabbul. Az alaphiba magával Genevieve-vel van; a „látó vak” szophoklészi figurája a darabban meglehetősen elcsépelt, főleg abban a közegben, ahol szinte mindenki közhelyes, egy képes magazinból egy az egyben kiollózható gyermekkori és magánéleti traumákkal küszködik. A Genevieve szájába adott mondatok pedig nem erősek – még a legerősebb pillanatokban sem: „Csak én vagyok! Egyedül az univerzumban! Az életem középpontjában. Még tükörbe sem tudok nézni. Egyedül vagyok a gondolataimmal, és néha még gondolataim sincsenek. Néha csak fekszem reggel az ágyban, és nem gondolok semmire. Képzeljék el ezt.”

Mindez érzékelhetően a dráma alaphibája. Az egymás mellett sorakozó traumák, lelki válságok és problémák nem érnek össze, legfeljebb homályos misztikus-ezoterikus szinten, ám ez utóbbit a szerző kevéssé domborítja ki. A különböző defektusok megléte éppoly esetleges és illusztratív, mint a gépzongora hirtelen megszólalása, a kísérteteket idéző váratlan hangok. Nincs jelentősége a térbeli-időbeli kiragadottság állapotának sem, nem derül ki, hogy Mertis madárrajongása és Elias madárfóbiája miként kapcsolódik össze, hogy Johnnak és a másik Johnnak mi köze egymáshoz, egyáltalán miért diabolikus szimbólum John. A dráma jelképei között találhatunk persze olyat is, amelyik működik. Például Jennynek a játékbabák haragjától való rettegése: a motívum a zárójelenetben hirtelen gyorsít fel egy válságfolyamatot, majd hoz feltehetően újabb problémákhoz vezető, látszólagos megoldást.

Az a megoldás tehát, hogy nincs megoldás, a világ riasztóan ismeretlen, ami egy hétköznapi magánéleti konfliktuson keresztül is jól érzékelhető – szűrhetjük le az előadás végén. Máté Gábor rendezése a darabnak ezt a szálát pontosan megmutatja. Hogy sok minden zavaró homályban marad, az nem feltétlenül a rendezés hibája. Az értetlenségben nyilván szerepet játszhat az angolszászhoz képest erősen eltérő kelet-európai kódrendszerünk, történelmi és traumatapasztalatunk. Kérdés, hogy az angolszász kódrendszert Annie Baker Johnja esetében az eredetitől merészen eltérve fel lehet-e, illetve érdemes-e feloldani?

Mi? Annie Baker: John
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Szereplők: Bánsági Ildikó m. v., Böröndi Bence, Hartai Petra, Takács Katalin. Fordító, dramaturg: Németh Nikolett. Díszlettervező: Sokorai Attila. Díszlettervező-asszisztens: Radetzky Anna. Jelmeztervező: Zeke Edit. Rendező: Máté Gábor. Világítás: Fledrich Péter. A rendező munkatársa: Juhász Gabriella. Súgó: Szabó Brigitta.