A cím tágabb értelemben értendő, hiszen a kortárs horvát írónő drámája három idősíkban játszódik: 1945-ben, 1990-ben és 2011-ben, s csupán a 90-es történések esnek januárra, a másik két síkon novemberben peregnek az események. A „tél” persze jelképes jelentéssel is bír, a Kos család különböző nemzedékeinek életét ugyanis történelmi sorsfordulók kavarják fel. 1945-ben a világháború borzalmai, 1990-ben Jugoszlávia szétszakadása (és a délszláv háborúk előszele), 2011-ben az alig megszilárdult demokrácia üzemzavarai és az uniós csatlakozás kérdőjelei állítják válaszút elé a család tagjait.

Fotók: Dömölky Dániel

Tena Štivičić terjedelmes, a történelmi kataklizmákat az egyéni/családi drámákon keresztül láttató színművének érdekességét elsősorban a társadalmi krízisek által (is) meghatározott családi múlt utáni nyomozás feszültsége adja. Igaz, a nyomozás nem feltétlenül tudatos, és nem is érint minden szereplőt. A későbbi idősíkon szereplők azért próbálják megérteni, feltárni a múltat, hogy jelenbeli (vita)pozíciójukat legitimálhassák. Komoly jelentőséggel ez leginkább a ház esetében bír. 2011-ben ugyanis az a kérdés osztja meg a családot, van-e joga a legfiatalabb tagjának, Lucijának (és alvilági kapcsolatokkal rendelkező, vagyonát nem tisztán szerző vőlegényének) a szomszédokat kivásárolva/elűzve birtokba venni a házat. Emellett vannak persze a múltnak világos, cseppet sem rejtélyes kérdései, amelyek a „mi lett volna, ha?”, „csinálhattam volna-e másként?” dilemmáival szembesítik a szereplőket. Ezek többnyire megválaszolhatatlanul maradnak, mint ahogy a jövőt is kérdések sora és bizalmatlanság jellemzi. Štivičić átgondoltan és precízen fonja össze a három idősík szét-széttartó szálait, s úgy vet fel morális dilemmákat, hogy közben érzékelteti az egyén kiszolgáltatottságát is a különböző válságos korszakokban. A középpontban pedig a nők állnak. Úgy tűnik, a drámai időkben ők őrzik meg inkább cselekvőképességüket (igaz, néhány agilisabb férfiú – mint például a fent említett vőlegény – nem jelenik meg).

Ha a karakterek érdekesebbek, komplexebbek, változékonyabbak volnának, továbbá a problémafelvetés is eredetibb és karakteresebb volna, a 3Tél akár jelentékeny dráma is lehetne. Ám Štivičić mind a karakterábrázolásban, mind a cselekmény és a konfliktusok kibontásánál bántóan sok sztereotípiával él. A mellékszereplők közt találunk agresszív, nőverő nacionalistát, aki persze politikusként fut be karriert, egykori házában szellemalakként tébláboló, elmegyógyintézetből megszökött arisztokrata nőt, valamint hozzá mint úrnőjéhez töretlenül ragaszkodó egykori cselédet is. Lucija nővérének, Alisának és gyermekkori szerelmének, Markónak kapcsolatát a háborút megjárt fiú poszttraumás stressze teszi lehetetlenné, ezt követően a szülői háztól távol, Londonban élő lánynak hosszú ideig nincs senkije, amiből apja arra a következtetésre jut, hogy Alisa leszbikus.

Nem folytatom a szerző által felhalmozott közhelyek, melodramatikus motívumok leltározását – talán elférnének ezek is egy hasonlóan terjedelmes darabban, ha lennének mellettük sajátosan bonyolult szituációk, váratlan fordulatok. Ám ilyenek nincsenek, s gyanítom, hogy a „slusszpoénnak” szánt utolsó monológ tartalma – amely „kiegyenesíti” a családfát – is keveseket lep meg. Részben ennek a következménye az is, hogy a mű tablószerű, sokszereplős jelenetei még olvasva is akadoznak és túlírtnak tűnnek. A kisebb, két-háromszereplős jelenetek egy része pedig elhagyhatónak látszik – ugyanakkor mégsem könnyű elhagyni ezeket, mert általában színesebbek, életesebbek, mint a sokszereplős képek.

Elvben dilemmát jelenthet ez a mű színrevitelekor is – ám a Radnóti Színház terjedelmes, mintegy háromórás játékidejű bemutatóján e dilemma kevéssé érződik. Felteszem, az előadást rendező Alföldi Róbert nálam többet és jobbat gondol Tena Štivičić drámájáról, hiszen nem próbálja dúsítani, variatívabbá, ambivalensebbé vagy legalább pergőbbé tenni a darabot. Vannak ugyan a rendezésnek olyan, gondosan kimunkált elemei, amelyek elvben stilizáltabbá, metaforikusabbá emelhetnék a játékot, ám ezek korlátozott hatásfokkal működnek. Ilyen például a Baumgartner Sándor tervezte világítás, amely hol hideglelős fényekkel, hol a színt vörösbe borítva teremt atmoszférát. Az 1945-ös idősík egyik-másik jelenete pedig olyan, mintha megsárgult képet/filmet néznénk. Ám a játék egésze nemigen reflektál a látvány dinamizmusára, így a világítás funkciója csak annyiban lép túl a hangulatfestésen, hogy a néző számára egyértelműen jelzi a képek és a történelmi idő változásait. Némiképp hasonló a helyzet Kálmán Eszter díszletével, amely realisztikus elemei ellenére is absztrahál. Különlegesen bordázott „tetőszerkezete” a játék végén metaforikusan záródik rá a szereplőkre. És egyébként is izgalmas lehetne a szín üres és sokszínűen megvilágított falai elé helyezett néhány bútor és díszletelem koncepciója, ha a leghangsúlyosabb bútor nem egy hosszú asztal volna, amely a színpad nézőkhöz közel eső felének közepén áll, alaposan leszűkítve az amúgy sem nagy játékteret (ha zajlanának is hátrább fontosabb cselekvések, azokat az asztal jórészt kitakarná). A tablószerű képek így erősen statikusak maradnak, sokszor akadozik a ritmus, csikorognak a dialógusok. Ezt egy-egy jelenetben egyik-másik szereplő váratlan harsánysággal ellensúlyozza ugyan, ám ez nem pergeti fel a játékot, nem érződik a reálszituációktól tervszerűen távolodó stilizálásnak, inkább ötletszerű marad. És az előadásra is igaz az, ami a drámára: a kevés szereplőt mozgató, betétszerű szcénák általában érdekesebbek, és többet árulnak el a szereplők kapcsolatairól, mint azok, amelyek számos családtagot ültetnek a hosszú asztal köré.

Az egyik legerősebb jelenet Alisa és Lucija kettőse; nem pusztán a két lány ház körüli konfliktusának kiélesedése miatt, hanem azért is, mert a korábbiaknál jóval árnyaltabbnak és bonyolultabbnak mutatja a két lány viszonyát, elveiket, családjukhoz való kapcsolódásukat – ami természetesen Bata Éva és Sodró Eliza egymásra hangolt, vibráló játékénak is köszönhető. Ők amúgy is azon kevesek közé tartoznak, akik szélesebb íveket építhetnek alakításukban. Bata Éva Alisája kezdetben magabiztosnak tűnik, a többiek életére kissé kívülállóként tekintő figuráról fokozatosan derülnek ki kételyei, szorongásai, múltban szerzett sebei, amelyek jövőjét is bizonyosan meghatározzák majd. Sodró Eliza alakítása pedig sok humorral, néha már-már a karikírozás felé közeledve, de a reálszituációktól el nem szakadva mutatja meg, hogyan lesz a család legkisebb, pufók és ritkán komolyan vett gyermekéből helyzetét pontosan felmérő, akaratos és akaratát különösebb skrupulusok és gátlások nélkül érvényesítő nő. Tóth Ildikó (Maša) és László Zsolt (Vlado) finom gesztusokon, szemrebbenéseken keresztül érzékeltetik a két, különböző habitusú és világnézetű, sok vihart megélt, ember kapcsolatának bonyolultságát és szépségét. Kováts Adél a házban bolyongó, majd a család részévé váló Karolina alakját némi titokzatossággal és iróniával ruházza fel, Hay Anna pedig sallangmentes egyszerűséggel és szuggesztivitással teszi hihetővé a lelkében örökké hű cselédnek megmaradó Monika sztereotip figuráját. A többiek váltakozó sikerrel küzdenek szerepük és a szituációk közhelyeivel – hasonlóan a helyenként kissé bizonytalannak látszó, hol túlságosan visszafogott, hol a kelleténél harsányabb, a szöveg erényeit és problémáit egyaránt pregnánsan mutató előadás egészéhez.

Mi? Tena Štivičić: 3Tél
Hol? Radnóti Miklós Színház
Kik? Szereplők: Bata Éva, Sodró Eliza, Tóth Ildikó, László Zsolt, Pálfi Kata, Nagy Márk, Schneider Zoltán, Kováts Adél, Pál András, Bodoky Márk, Berényi Nóra Blanka, Hay Anna, Gazsó György. Dramaturg: Kelemen Kristóf. Dramaturg-gyakornok: Koós Csenge. Jelmez- és díszlettervező: Kálmán Eszter. Világítástervezés: Baumgartner Sándor. A rendező munkatársa: Ari Zsófi. Rendező: Alföldi Róbert.