Tavaly indult a Freeszfe „színházcsináló” képzése, mely elsősorban a független szféra felé nyit. A diákok a klasszikus szerepek felülírásával, a kollektív alkotás lehetőségeivel kísérletezhetnek, gyakran foglalkoznak generációs dilemmákkal, jellemzőjük az erős személyesség és az, hogy az improvizációk, közös írás nyomán eredeti, kortárs szövegek születnek. A Csak az ég ebbe a kategóriába tartozik, az Épp csak világvége viszont már alapanyagát tekintve is sokkal hagyományosabban áll a színházhoz.

Kárász Emese: Csak az ég/Burning Sky. Fotó forrása: Freeszfe

Kárász Emese a Trafó Klubban bemutatott Csak az ég/Burning Sky című darabjának az alkotók kabaréként határozták meg műfaját, konferansziéként pedig a Körte Rádió műsorvezetői kötik össze a nagyrészt zenés-koreografált magánszámokat. Amikor belépünk a terembe, a műsorvezetők már javában beszélgetnek olyan változó mértékben lényegi témákról, mint például egy IKEA-látogatás tanulságai vagy a műanyag előnyei/hátrányai – a végtelen mennyiségű, vég nélkül bullshitelő podcastok idejében teljesen hihetőnek hat ez a fecsegés.

Klasszikus értelemben vett szerepek, történet, narratíva híján az epizódokat a fiatal alkotók limitált lehetőségei, a beilleszkedés nehézsége, konkrétabban a színházi szakma visszásságai kapcsolják egybe. Vagyis saját „frusztrációerdejükbe” invitálnak minket, és a meghívás érvényes az előadás utáni közös bulira is. A kabaré-rádióműsor-előadás tétje pedig egy színtársulat meg(nem)alakulása. Az Éden Társulat ugyanis végül feloszlik, mielőtt egyáltalán összeállt volna, nézőként a temetési szertartásnak lehetünk a szemtanúi.

Kárász Emese: Csak az ég/Burning Sky

Az egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek alkalmat adnak arra, hogy a szereplők változatos zsánerekben próbálják ki magukat, a színházi szakmának beolvasó rapet például időjárásjelentés követi, majd kommentár a zsákutcákról. A probléma az, hogy ahogyan haladunk előre, az előadás kontextusa egyre zavarosabbá válik: rádióműsor, időutazás a jövőbe, társulatalapítás, kabaré, mindeközben a hangulat leginkább egy karaokepartyhoz hasonlít. Tulajdonképpen nem sokat tudunk meg arról, hogy az említett problémákról mit gondolnak, csak érezzük, hogy valami nagyon rossz ebben a világban, amihez bár igyekszenek humorral, öniróniával viszonyulni, végsősoron legyűri őket. Mintha a rengeteg külső akadály miatt megkérdőjeleződött volna bennük, hogy érdemes-e egyáltalán alkotni, ez pedig az eredményen is tükröződik. A rendhagyó szerepfelfogás, autobiografikus megközelítés, töredezett dramaturgia ez alkalommal színtelen-szagtalan masszává olvad össze, amiből nagyon nehéz kivenni bármilyen valódi állítást a világról, a tehetetlenség mindent uraló érzésén kívül.

A kilátástalanság, fásultság az alaphangulata Szacsvai István rendezésének is. Az RS9 színházzal koprodukcióban megvalósuló Éppen csak világvége című előadás Jean-Luc Lagarce 1990-es drámájának adaptációja, egy plusz csavarral megtoldott tékozlófiú-történet. Az itthon keveset játszott dráma a magyar közönségnek leginkább Xavier Dolan 2016-os filmje (Ez csak a világ vége) miatt lehet ismerős.

Épp csak világvége. Fotó: Todoroff Lázár

A főszereplő Louis hosszú-hosszú évek után tér haza családjához azzal az eltökélt szándékkal, hogy bejelentse nekik: hamarosan meg fog halni. Hazaérve azonban a feléje irányuló intenzív érzelmek változatos skálájával kell megküzdenie, jelenetről jelenetre távolabb kerülünk attól, hogy valaki őt is meghallgassa.

A Darvay Botond által megálmodott minimalista látvány legfontosabb eleme a középre felfeszített vörös vászon, adott pillanatban hátulról megvilágítva jelzi a feszültség tetőfokát. Az alapmű statikusságát fokozza, hogy a nézőtér a játéktérhez képest hosszában van felállítva. Családi tablóképet nézünk, amin egymást váltva lépnek előtérbe, majd vissza a családtagok, hogy mindenki elmondhassa sérelmeit Louis-nak. Már az első perctől kezdve érezzük, hogy a kommunikációs kísérletek hamvába holtak, nem tudnak kapcsolódni egymáshoz, mindenki saját magát látja áldozatnak. A szomorú valóság pedig, hogy bármennyire is fájó volt Louis hiánya, jelenléte csak felkavarja a távollétében beállt, viszonylag jól működő családi rendet. A történet kiábrándító mondanivalója, hogy tévhit, hogy a konfliktusok feloldhatóak, ha beszélünk róluk, Louis elképzelése arról, hogy „megtalálja és bejárja visszafelé ugyanazt az utat” illúzió.

A legkevesebb információt magáról Louis-ról kapjuk, nehéz érzelmileg bárhogyan is viszonyulni hozzá, hiszen leginkább az a funkciója, hogy a többieknek legyen kinek az arcába vágni az elfojtott frusztrációikat. Ugyan monológjaiban beavat minket gondolataiba, ezek általában csavaros életigazságok körül forognak, a családja irányában időnként kifejezetten kegyetlen megnyilvánulásokkal fűszerezve. Mesés Gáspár játékában is felfedezhető ez az ambivalencia: adott a helyzet az azonosulás megteremtésére, mégis távol marad a szereplő. Nagyon sokszor néz közvetlenül a közönségre, tartja a szemkontaktust, ami feltételez egyfajta intimitást, arckifejezése azonban végig kifürkészhetetlen marad, kissé bárgyú mosolya már-már ijesztő, az egész karakter megfejthetetlen.

Épp csak világvége. Fotó: Todoroff Lázár

Az előadás tetőpontjának nevezhető a báty, Antoine kifakadása. Fehér András megtalált valamit az eddig ellenszenves, goromba karakterben, ami miatt ezen a ponton empátiával fordulunk felé. A többi szereplőnek nincsen igazán őszinte, a sebezhetőséget vállaló momentuma, szorongásaik elfojtanak minden erre irányuló próbálkozást. Az erősen szövegcentrikus darab játszódhatna szinte bárhol, bármikor, a diszfunkcionális család bemutatásának különlegesen nyomasztó példája. A téma persze univerzális, nem nagyon szorul magyarázatra, hogy mitől releváns, mégis felmerült bennem, hogy vajon miért pont ezt a darabot választották az alkotók. A szereplők nagyon kevés azonosulási lehetőséget nyújtanak, a dialógusok távolról sem nevezhetőek érdekfeszítőnek, a történetből sugárzik a reménytelenség.

Mindez arra a rendszerszintű problémára is rávilágít, hogy a Freeszfe képzései bizonytalan keretek között működnek, a színházcsináló képzés például összesen két év. Ez az az idő, amelynek elteltével az itt végzett, szemmel láthatóan mindkét vizsgaelőadás esetében tehetséges és rátermett alkotóknak úgy kéne bizonyítaniuk a pályán, mint azon társaiknak, akik hosszú évek után mérettetnek meg az iskolán kívül először. A 2022/23-as Freeszfe évadportréban tárgyalt korábbi előadások is azt bizonyítják, hogy fontos és izgalmas kezdeményezés a hagyományos alkotói szerepek felülvizsgálata, amely a színházcsináló képzést is jellemzi a Freeszfe-n, de az is feltételezhető, hogy egyelőre ez még nemcsak az alkotók, de a képzés kitalálói számára is a kísérletezés időszaka lehet.

Mi? Kárász Emese: Burning Sky/Csak az ég (Freeszfe, színházcsináló osztály)
Hol? Trafó
Kik? Juhász Maja, Komáromy Bese, Zilahy Anna, Birta Márton, Udvari-Kardos Tímea, Farkas Dorottya, Szekeres Blanka, Pereznyák Nikolett, Elefánti Emma, Ódor Gergő. Zene: Keelan Sandy. Rendező, író: Kárász Emese.
Mi? Épp csak világvége – Réder Ferenc és Ángyán Zoltán fordításában (Freeszfe, színházcsináló osztály)
Hol? RS9
Kik? Fehér András, Jeney Luca Viktória, Mesés Gáspár, Szalontay Tünde, Wrochna Fanni. Zene: Birta Márton. Látvány: Darvay Botond. Dramaturg: Balázs-Piri Noémi. Rendező: Szacsvai István.