Közösségi birsalmabefőzésre hív egy barátom. Jól hangzik: a birs érdekes gyümölcs, kicsit szürkezóna a bejáratott gyümölcsfogyasztásom szempontjából, ráadásul Budapest közösségi terein ültetett fákról szüretelnénk a Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé keretei között. Az esemény informatív részében feloldhatnám azt az engem régen foglalkoztató dilemmát is, hogy a közelünkben lévő park fügefáiról hazahozhatom-e a termést, egyszóval: érdekelt vagyok. A befőzésre végül nem jutok el, több másik flaszteres eseményre viszont – hogy írjak róluk – igen. Utóbbiakban érdekeltségem tehát közvetett, de hogy ez lényeges lenne, arra csak a mélyvízben – Borsos Lucáék programján az utcán táncolva, Kelemen Kristófékkal pedig a Blaha aluljárójában ülve – jövök rá.

Borsos Luca, Bartha Márk: Mozgásban a környék. Fotó: Kristóf Balázs

Lassan gyülekezünk az Angyal utca közepén egy alagsori kapualjnál. A tér profilját a szürkület, a sarki talponálló zaja és villamoscsörgés határozza meg – a várakozók tudják, hogy nemsokára egész más hangi közegbe kerülnek. A Mozgásban a környék projekt belső-ferencvárosi alkalmára jöttek, hogy az utcákon szétszéledve a fülhallgatójukban szóló zenékre táncoljanak kezdetben egyedül, felfedezve a környéket, majd hangjelzésre csoportokba összeverődve. Borsos Luca – mint köszöntésként meséli – a covid miatti lezárások idején sokat sétált Budapest kihalt terein, s az ürességük arra bátorította, hogy végigtáncolja rajtuk kedvenc lejátszási listáit. A projekttel ennek tapasztalatát szeretné átadni, immár életteli utcákon. A kérdései: mi korlátozza a mozgásunkat köztereken? Miért is ne táncolhatnánk úgy is, ha láthatóak vagyunk? Részvételünk minden perce (affirmatív, kétkedő, kíváncsi, szégyenlős vagy épp zsigeri) válasz erre. Vannak persze előzetesen sejtett megfejtések, okosak és verbálisak: realitás, gátlás, alkat, többek közt így hívják őket, ezeknek is helyet kell találni, mint általában tapasztalatszerzéskor. Hogy felülíró szerepük van-e, mondjuk, arra nézvést, hogy a ránk váró mutatvány valóban felszabadít-e a tekintetek egyébkénti, feltételezett korlátozása alól, vagy esetleg maguk szorulnak átírásra, és korrekciójuk felülete az esemény – nagyjából e lehetőségek közt körözök gondolatban.

Csoportokat alkotunk, ismerkedünk. Kiderül, hogy a társaim nagy része, akikkel majd félidőben találkozom egy előre egyeztetett ponton, átutazóban van a városban: egy éjszakát maradnak, és első alkalommal járnak itt. Másoknak saját vagy felületesen ismert környékük a táncra kijelölt terület. Én nem vagyok biztos benne, hogy tudom, hol vagyunk. Kirajzolódik részvételi pozícióink sokszínűsége. Már csak el kell indulni, benne kell lenni az eseményben. Először zajokat fogtok csak hallani, amiket a környéken rögzítettünk – magyarázza Borsos Luca, mint egy jógaoktató, aki arról biztosít, hogy nem történhet baj –, mindenki elindulhat a maga felderítő útján, ha pedig bejönnek a ritmusok, kezdjük majd keresni egymást. Ne feledjük, a tánc majd jön, semmit nem kell erőltetni.

Borsos Luca, Bartha Márk: Mozgásban a környék. Fotó: Kristóf Balázs

Beszélgetésfoszlányok, a kerület hangjai. Persze hogy ismerem a környéket. Otthonról hozott, a Ferenc téri pavilonban elmajszolt szendvicsek emléke. Pad „a kutya családtag” felirattal. Optikai bolt termékeinek kiélesedő kontúrjai, vacsorázó hotelvendégek, főzőiskolába befizetett párok. Társasházak átjárói narancs lámpafényben, kutya- (családtag-?) sétáltatók, rekortán burkolaton edző apuka kislányaival. Ez most a díszlet; ha nem tetszik a műsor, csak nem jó dolgokra figyelek – fut át az agyamon. Belevettettem egy játékba, és csak rajtam múlik, hogy milyen lesz. Ez miért élesebb kérdés egy közösségi performasz résztvevőjeként, mint bármikor máskor? Kiéleződik a felelősségtudatom, megállapítom, hogy nem kell, hogy rögtön tetsszen, elég, ha éber maradok. Meghatározott vagyok, és egyben keretező, néző és nézett. Keresem a találkozást, a másikat, akire nem számítottam, és aki megszólít. Közben csak sétálok, mintha hazafelé tenném, egy kicsit elvesztem a fonalat: van-e most küldetésem, miben is áll az az elnyomás, amely ellenében mi most összegyűltünk, miért nézek másképp emberekre, vajon ők érzik-e, hogy picit több (valamilyen rejtélyes dolog miatt) öntudatos ember mászkál itt fel és alá?

Egyre dinamikusabb postpunk akkordok szólnak a Bartha Márk streamelte közös hangforrásból, eltűnik a közlekedés zaja, majd hirtelen beindulnak a ritmusok. Egy harsány dél-amerikai tánczenével kezdve ráadásul, ami elbizonytalanít: jólesett volna még választ találni néhány kérdésre. Kisétálok a körútra, kerülővel érkezem a találkozási pontunkra (éppen „a pad” mellé), ekkor már hiphop szól, könnyebben oldódom. A többiek nagyon viccesek, kismajmosak, mackósak, látványosan élünk egy török számot, valaki felmászik egy tűzcsapszerűségre, azon táncolja végig. Egy sarokkal arrébb szintén mozgó árnyak vonják magukra a figyelmet a biciklis futárok és andalgók közt, titokzatos látvány. A járókelők, akik több csoport produkcióján átsétálnak, elnézően vagy mosolyogva konstatálják a történéseket. Megértem őket, közben meg érzem, ahogy oszcillál bennem a mutató a mímelés és az átadott játék közt. Kétféle stratégia, a döntést nyitva hagyom: lesz még alkalom részt venni ezen a köztáncon, lehet próbálgatni, árnyalni. Az esemény végül utcabállá alakul, közösen vonul minden résztvevő a kiindulópont felé, társul hozzánk néhány vendég a sarki talponállóból is. Fújunk egyet, majd szétszéledünk, de az utca tapasztalása nem ér véget a lejátszási listával, folyatódik a Boráros téri aluljáróban, az éjjeli kisbolt polcai közt keringve, majd a villamoson hazafelé, ahol ismét hétköznapi szabályaink uralkodnak. De Borsos Lucáék kezdeményezése más lapra kíván tartozni, mint a hétköznapi tapasztalatok. Azzal, hogy a köztereket veszi szokatlan módon birtokba, mintha azt mondaná: ez a más is lehetne hétköznapi. Tiszta sor, hogy nem magától értetődő szórakozás ez, mégis a legfelhőtlenebb időnek mutatja magát. A legnagyobb fokú bevonódást kéri a résztvevőktől, hogy ezzel mozdítson egyet a világon.

Kelemen Kristóf, Török Tímea: Életvitelszerű. Fotó: Csoszó Gabriella

Egy héttel később a Blahán járok. Itt kel életre három egymást követő nap egy-egy esti órájában Kelemen Kristóf és Török Tímea performatív emlékműve Életvitelszerű címmel. A performansz egyszerre állít emléket egy rendszerváltás-korabeli demonstrációnak és vállal szerepet a hajléktalan emberek mai kilátásainak ismertetésében: az 1989-es, a Blaha Lujza téri aluljáróban kezdődött hajléktalantüntetésre és annak sikerességére emlékeztetve hívja fel a figyelmet a szolidaritás, a közös ügyek melletti kiállás formáira és fontosságára. A kezdeményezés politikussága (a szó klasszikus, tehát közös ügyek intézésére vonatkozó értelmében) abban is megnyilvánul, hogy harmadik alkalma a lakhatási válság elleni demonstráció, az Utcáról Lakásba Egyesület szervezte 11. Lakásmenet záró helyszínéül szolgál.

Edukációs fórumként sem utolsó: a kiemelt ügyként kezelt tüntetés emléke valamelyest elhalványult a köztudatban, holott a rendszerváltás környékén a korabeli fővárosi lakosságot különösen megmozgató eseménynek számított. A (nem csak) 89-ig tabusított, a járókelők tekintete elől szinte teljes mértékben elrejtett, közveszélyesnek ítélt hajléktalanság problémája egy rendelet miatt sürgetővé vált: a Déli pályaudvar lakóinak el kellett hagyniuk a félreeső vagonokat, ahol addig éltek, s mivel nem volt hová menniük, a Blaha Lujza tér forgalmas aluljárójába telepedve fejezték ki ezt a hiányt. A civil összefogás hatására indultak el a ma is létező szociális ellátórendszerek, ekkor születtek meg az alapítványok elődei – mindennek részletesen utánajárhatunk az eseményen kihelyezett QR-kódok rejtette forrásokon. Tehát ez egy sikertörténet – valahogy így szól a performansz logikája –, és ha emlékeztetjük rá magunkat, felidézzük történeteinket a szolidaritásról, máris közelebb kerültünk a szép jövőhöz.

Készítői három egységre osztották a performatív emlékművet, amelyet a Blaha kövére terített több tekercs műfüvön – a „Szolidaritás Mezején” – és az egykori tüntetők nevével ellátott párnákon ülhetnek végig az érdeklődők: először szociális munkások, hajléktalanságban érintettek, különböző lakhatási szervezetek képviselői osztják meg személyes történeteiket a lakhatási kérdésekkel kapcsolatban, főleg olyan példákat hozva, ahol az összefogás sikeres volt. Majd a résztvevők kis csoportokat alkotva szintén megosztják egymással egy-egy jó élményüket, amikor szolidaritást tapasztaltak, esetleg ők maguk voltak szolidárisak. Végül felolvassák annak az ideális világnak a leírását, amelyet különböző szervezetek munkatársaival a lakhatási krízis lehetséges megoldásán gondolkodva egy háromnapos workshopon fogalmaztak meg.

Kelemen Kristóf, Török Tímea: Életvitelszerű. Fotó: Csoszó Gabriella

Ahogy a „Szolidaritás Mezején” ücsörögtem a jóindulat és szépreménység imént részletezett áradatában, azon tanakodtam magamban, hogy mit ad a lakhatási mozgalom láthatóságához vagy gondolatiságához ez a szerényen kimetszett, imitált protestáló plakátokkal körbevett néhány négyzetméternyi terület. Mit ad a csapatépítő tréningekre hajazó megszólalás egy olyan kiscsoportban, ahol az eseményt lelkiismeretesen végigülők kaphatnak szót, tehát az elhaladóknak nincs hangja, közönyük kimozdítatlanul marad, érdekeltség nélkül sétálnak tovább, s nincs hangja a „Szolidaritás Mezejének” partvonaláról szisztematikusan ellenvéleményt megfogalmazó, duzzogó, egymással verekedő helyieknek sem: a Blaha Lujza téri hajléktalanoknak? Meglepő, de a performansz előkészítői érzékelhetően nem számoltak a helyszínül választott tér állandó lakosaival, „kompromittáló” jelenlétüket feszült csitítgatással kezelték. S persze mi más lett volna a két ittas férfi jelenléte az összejövetel egészére nézve, ha nem fenyegetés; óvatos idomítgatásukban, a zavartalanság látszatának fenntartásában felsejlett egy fedésben hagyott rés tragédiája: a hézagé aközött, ahogy vágyjuk, hogy érzékelhessünk, és amit ténylegesen érzékelhetünk. Erről nem tudott szólni a közösségi emlékmű, hiába szervezték ikonikus, mára bőven hajléktalanok lakta térre.

Az otthon (iskola, munkahely, színház) melegéhez szokott percepciónk csettintésre nem fog megbékélni az utca világával, ugyanakkor ha az ember köztéri közösségi performanszra megy (mert igen, többségében megy, nem belefut) egy aluljáróba hajléktalanság témában, talán teheti abban a reményben, hogy nem terelik majd folyton a figyelmét ismert intellektuális és érzelmi elvárások felé, lehet is ott, tapasztalhat, alakulhat. Az Életvitelszerű alkotói papíron mindent megtettek egy informatív, sok tapasztalatot reprezentáló eseményért, meg hát: másfél óra alatt lekvárt lehet főzni fügéből, birsalmából, nem pedig egy ország politikai kultúrájának problémáit megoldani. Ugyanakkor nem biztos, hogy szerencsés, ha egy politikus előadás a közvetlen környezetével párbeszédképtelen formátumot választ, távolabbi környezetét, a szociális szférát magára hagyó államot pedig cinikusan kezelt megnevezhetetlenként állítja be, hibáit a személyes szintű „jobb emberré válás” lehetőségének mutatja. A végén még azon találják magukat a kis szőnyegen ülők, hogy saját magukkal szolidarítanak.

Mi? Borsos Luca, Bartha Márk: Mozgásban a környék
Hol? Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé (IX. Angyal utca 4.)
Ki? Kiállító művészek: Borsos Luca, Bartha Márk. Közreműködők: Art-Ravaló, Közgazdasági Politechnikum Alternatív Gimnázium, Ass Budapest
Mi? Kelemen Kristóf, Török Tímea: Életvitelszerű
Hol? Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé (Blaha Lujza tér, aluljáró)
Ki? Kiállító művészek: Kelemen Kristóf, Török Tímea (Paralel Alkotócsoport).Külön köszönet: Szikra Mozgalom, Köves Alexandra, Gáspár Judit.