Felruházható-e értékkel a szemét, az ürülék, a melléktermék, formálható-e esztétika az ocsmányságtól átitatott szennyből és bármiből, amit alantasnak címkézünk fel? A trash és a camp esztétikai irányzatként a művészet számos ágában jelen van, ez alól a színház sem kivétel.
A legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg: Kelemen Kristóf: MEGFIGYELŐK; Székely Csaba: 10 A legjobb előadás: 10 (Radnóti Színház, rendezte: Sebestyén Aba) A legjobb rendezés: A PLATONOV (Katona József Színház, rendezte: Székely Kriszta) A legjobb zenés/szórakoztató előadás: CHICAGO (székesfehérvári Vörösmarty Színház, rendezte: Horváth Csaba) A legjobb független előadás: MEGFIGYELŐK (Trafó Kortárs Művészetek Háza, rendezte: Kelemen Kristóf)…
A magyar színház hagyományosan nem foglalkozik túl sokat térbeli vagy társadalmi környezetével. Az évadtervek és projektek sokkal inkább a színházvezetők, vezető rendezők, illetve a körülöttük kialakult kulturális elit ízlését, problémafelvetéseit tükrözik, mint a környező terület kérdéseit. A színház ebben a rendszerben szigetként értelmeződhet, mely kiszakadást nyújt legalábbis szűkebb közegünkből, és hogy ez oázis vagy rezervátum,…
Melegtematika a magyarországi színpadokon – társadalmi felelősségvállalás, könnyű ziccer vagy valami más? És mi a helyzet a szterotípiáinkkal? Ezekről a kérdésekről beszélgetnek a 7. podcast vendégei: Kelemen Kristóf, a Megfigyelők író-rendezője, Rába Roland színész és Schuller Gabriella színháztorténész.
Május 14-én a Trafóban adják át a Halász Péter-díjat – párhuzamosan a legjobb kortárs táncelőadásnak járó Lábán-díjjal. A jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.
Itt nincsenek ártatlan mondatok: a magánbeszélgetések, ismerkedések kikérdezéssé torzulnak, mindenki kompromittál és kompromittálható, miközben a személyes ügyeket felszippantja és adatolja az államszocializmus hatalmi apparátusa. A szorongás természetes közege ez, ahol egy idő után nemcsak a másikat, de magunkat is kívülről, gyanakodva kezdhetjük (meg)figyelni.
Némi hiányérzettel a hozzászólók megkapták, amire vágytak. A beszélgetésbe az alkotók is beleszőtték a gondolataikat. Az is kiderül, hogy Magyarországon azért egy kicsit mást jelentenek a dolgok, mint nyugaton.
Az összes néző elfogadja a korrupt rendszert, bár láthatóan mindenki meghökken az elején az egyértelmű igazságtalanságokon, nem áll fel senki, a probléma még a kiscsoportokon belül sem tematizálódik.
A Színház folyóirat februári számában több cikket szenteltünk a megfigyelők / megfigyeltek témájának. A kiindulópont Kelemen Kristóf Megfigyelők drámája és előadása volt, mely a szexuális orientáció és az ügynökkérdés összefüggéseit vizsgálja a hatvanas évek Magyarországán.
Hogyan beszéli ki az elmúlt száz év történelmi traumáit a magyar színház, és milyen céllal teszi ezt? Kinek van igénye a szembenézésre? Melyek a hangsúlyos témák, és van-e, ami tabunak számít? Mitől több a múltfeldolgozás a múltábrázolásnál? Hogyan lesz az egyéni történetek feldolgozásából közösségi-társadalmi múltfeldolgozás? Mi jellemzi a múltfeldolgozó előadásokat, vannak-e alapdilemmák, és vannak-e alapkonszenzusok?
