Bevallom, dr. Józsa Tivadar – írói nevén Bodosi György – munkásságát korábban nem ismertem, először a Forte Társulat Az idő marasztalása című előadására készülve vettem kezembe könyvét. Bodosi körorvosként dolgozott a Veszprém megyei Pécselyen és a környező falvakban. Életműve nagyrészt több évtizedes Balaton-felvidéki jelenlétéből, tapasztalataiból építkezik. Az orvosi és az írói hivatás gyakran és könnyen összeér, talán Csehov a legismertebb orvos és drámaíró, Magyarországon pedig itt van nekünk Csáth Géza és Beney Zsuzsa. Végső soron (ideális esetben) hasonlít ennek a két hivatásnak a holisztikus világképe. 

Fotók: Éder Vera

A 2022-ben elhunyt Bodosi fiatalkorában publikált, aztán az orvosi pályakezdés, Veszprémbe, majd Pécselyre helyezése miatt az írás háttérbe szorult. Az, hogy újra nekifogott, és ma szerzőként ismerhetjük, nagyban köszönhető annak, hogy a Balaton-felvidék az 1950-es évektől kezdődően egyre inkább szellemi centrum lett, ahová sok budapesti író vonult el. Bodosi ennek a szellemi pezsgésnek, a gyakori látogatásoknak – többek között Illyés Gyulánál, Borsos Miklósnál, Németh Lászlónál és Keresztury Dezsőnél – állít emléket Völgyvallatás című munkájában.

Ahhoz, hogy egy elfeledett szerző munkáiból előadás jöjjön létre, érdemes kutatómunkával kezdeni. Először Horváth Csaba, a rendező és Földeáki Nóra töltött hosszabb időt az életmű és a helyi hagyományok megismerésével, majd a Forte Társulat tagjai is csatlakoztak hozzájuk. A projektet nyitott alkalmak, felolvasóest, a pécselyi gyerekeknek szóló drámafoglalkozások kísérték. A Szkénében látható Az idő marasztalása tehát egy hosszú alkotófolyamat részeredménye, amelynek bemutatója a pécselyi iskola udvarán volt.

A Balaton-felvidék egy változó időszaka foglalkoztatja Bodosit, ezt is örökíti meg írásaiban. Bodosi Balaton-felvidéke a halászok, marhacsordák és mezők világa. Ugyanakkor az államszocializmus iparosító lendületének hatására kiürülő falvak, a kiskocsmák és a tsz-elnökök világa is. Ahogy Kodolányi Gyula írja nekrológjában, Bodosi ezt az eltűnő, meggyengült paraszti kultúrát ünnepli és gyászolja.^[1] Ez a két, egymásnak látszólag ellentmondó irány azonban megfér egymás mellett, hiszen ahogy az előadásban el is hangzik, „mindannyian az éghez igazítjuk törzseinket”. Azóta nagyokat fordult a világ, és a Balaton-felvidék is sokat változott. Ez az időszak már igencsak távolinak tűnik a mából, a NER által beépített, az átlagember számára többnyire megfizethetetlen balatoni valóságból, de még a Térey által a Káli holtakban olyan szépen leírt belpesti kitelepüléstől is idegen.

Az előadás íve a természet felől halad az emberekig, hogy aztán a befejezésre megint visszatérjen a természethez: egy napot formázó állóképpel nyugvóponton ér véget a produkció. Tehenek – micsoda tehénalakításokat látunk Widder Kristóftól és Pallag Mártontól! –, füvek és a füst világába érkezünk, ahol magától értetődő nyugalom van, csak az időt kellene marasztalni. Az előadás első harmadában még a körkörös mozgás az irányadó. Nem előre megy az idő, nincs fejlődési kényszer, hanem körbejár a rend. De a hetvenes éveket idéző ruhákon keresztül már ezekben a jelmezekben is ott van Bodosi jelene. A honlapon nem található meg a díszlet- és jelmeztervező neve (talán az alkotók kollektív munkája volt?), mindenesetre találó darabokról van szó. A természeten keresztül észleljük először azt is, hogy valami jelentős társadalmi változás zajlik a háttérben: senki se szedte le a szilvát, a fák alig bírják el az érett gyümölcs súlyát. „Hol vannak a lakók?” – kérdezik. Hogyan lettek a falvakból „fantomközségek”? A válságot előre érezhetjük, hiszen elhangzik, hogy „széttörte botját a pásztor”. Aztán felbukkannak a Bodosi világára jellemző karakterek és jelenetek: a csavargó, a kocsmai rivalizálás, a helyi bölcs, a „Jólelkű”, a föld forgatása során felbukkanó leletek vagy a falu rég elveszett lovát egy firenzei tanulmányi kiránduláson felismerő tsz-elnök.

Az előadás úgy beszél Bodosi nyelvén az őt foglalkoztató változásról, hogy az övével egyenrangú formanyelvet teremt. A költőként és íróként is alkotó Bodosi életművéből készült szövegválogatás nagyrészt prózaversként hangzik el. Kezdetben a szereplők egymásnak adják tovább a szót, mindenki – Bari István, Fehér László, Földeáki Nóra, Hevesi Fanni, Horkay Barnabás, Kondákor Ajsa Panka, Krisztik Csaba, Pallag Márton, Widder Kristóf – folyamatosan színen van, közösen alkotnak egységet, ami szépen rezonál az idealisztikus természetképpel. Ezért sem emelek ki külön alakításokat, olyan szorosan összekapcsolódnak a jelenlétek. Később ez a szerkezet megtörik, a szereplők többségének megadatik a szóló is, például Fehér László talicskatáncát nehéz elfelejteni.

A kellékek – gólyaláb, gumiabroncs, fadarabok, fémrúd – egyszerűségükben is lehetőséget adnak a táj és a környezet megidézésére, díszletként a Szkéné terme szolgál. Az előadást pedig Dresch Mihály külön koncertnek is értékelhető zenéje és a három zenész foglalja keretbe.

^[1] KODOLÁNYI Gyula, „Dolgok és lények hű kapcsolata – Bodosi Györgyről”, Országút, 2022.03.04.

Mi? Forte Társulat: Az idő marasztalása
Hol? Szkéné Színház
Kik? Szereplők: Bari István, Fehér László, Földeáki Nóra, Hevesi Fanni, Horkay Barnabás, Kondákor Ajsa Panka, Krisztik Csaba, Pallag Márton, Widder Kristóf. Közreműködik: Dresch Mihály, Zimber Ferenc, Mohácsy Lőrinc Ágoston. Zene: Dresch Mihály. Fény: Payer Ferenc. Rendező: Horváth Csaba