A komáromi Koldusoperára érkezők a színház tágas, kényelmes előcsarnokában és büféjében gyülekeznek. Egyszer csak felbukkannak és sündörögni kezdenek a nézők körül az előadás szereplői, statisztái. Azok a férfiak és nők, akik majd a PP (Peachum/Peacock, vagy végezetül talán: Polly Peachum, a korunkszerű modellnek megfelelően esetleg koncessziós cég) alvállalkozóiként kéregetnek a színdarabban. Ez igazán érdekes rendezői ötlet. Főleg úgy lenne érdekes, tesztszerű, sőt talán már-már zavarba ejtő is, ha a fehérrel és feketével kimeszelt arcú fiatalokról nem rína le rögtön, hogy színjátékosok.

Fotók: Dömötör Ede

Ahogy elnéztem a rendkívül jól öltözött, elegáns alkalmi ruhákat hordó komáromi közönséget, talán mi, teljesen hétköznapi vagy pláne utazós viseletű budapesti kritikusok lettünk volna az ideális alanyok ehhez a színpadon kívüli epizódhoz. De nem castingoltak, meg nem is teng túl bennünk a szereplési vágy, azt hiszem.

A kezdést megelőző játék már csak azért sem elhanyagolható, mert összefügg az előadás formájával, stílusával. A fellépők és a lent ülők egybeolvasztása folytatódik a színházteremben. Sebestyén Aba rendező szolidan ráeresztette Bertolt Brecht darabjának menazsériáját a nézőtérre. Mindenekelőtt igénybe vett ehhez egy látványos, mutatványos színészt, aki a koldusnak jelentkező Filch szerepét szövi egybe a Cápa-dalt előadó vásári kikiáltóval és egy csillogó-villogó, a frakkja alatt félmeztelen konferansziéval. Szebellai Dániel játssza, mozogja, futkossa ezt a figurát, nagy kedvvel és határozott vonzerővel. Miután távoztában többször durván nekimegy a színpadnyílás szélének, szíve szerint meg is köszönné neki a közönség, hogy néha visszalép megnyugtatni bennünket: nem esett baja.

A drámaszöveg, amit a Jókai Színházban eljátszanak, finom arányérzékkel teremti meg a Londontól való távolságot. (A biztos kezű dramaturgi munka Kelemen Rolandot dicséri, aki történetesen szerkesztőségi tagja a szinhaz.net-nek.) Természetesen semmi nem hiányzik a műből, aminek ott a helye: van koronázás, akasztás és a többi, de a helyszínek, a nevek elmosódottabbak, a figurák nem feltétlenül tősgyökeres britek, és egyetlen nézőnek sem rebben a szeme, amikor némelyik koldus kartonpapírján azt olvassa, hogy „Ételért bekövetlek Instán” vagy: „Minden pénzem filcre és kartonra költöttem”. Élnek a szereplők friss poénokkal, notabenékkel, akár az operettekben vagy az íróilag elnagyoltabb komédiákban. Nincs is evvel gond, nem lehet panaszunk ízlésre, mértékre, hacsak nem a terjedelmet illetően, mert nem minden ötperc telített, akadnak üresjáratok, lefulladások, nehézkes, hórukkos nekilódulások.

A színpadkép elejében a sötétbordó raffolt felhőfüggöny a revüre utal, mögötte viszont a forgószínpadon álló lépcsős fémállványzat indusztriális képzetet kelt. A díszlettervező, Sós Beáta munkája tulajdonképpen önmagában is kifejezi az előadás titkos dilemmáját: szóljon ez a Koldusopera a jelenről, vagy maradjon meg a zenés szórakoztató előadás keretei közt némi divatos színházi önreflexióval? (Kedvenc atelier-betétem, amikor Holocsy Krisztina Peachumnéja – akit Hatházi Rebeka istenien öltöztet, azt a szemkápráztatóan szép, fekete harisnyát legszívesebben lehúznám a lábáról magamnak –, szóval Holocsy Krisztina lejön a színpadról a nézőtérre cigarettával a kezében. Ekkor zavartan színre lép Nagy László, és elmondja, hogy ő az ügyelő, bár később lesz még egy pici rendőrszerepe is. Megkéri a művésznőt, hogy jöjjön vissza, mert a színpadon szabad dohányozni, de a nézőtéren tilos.)

A nyitóképben Peachum cégvezető irodahelyiségét látjuk, van benne pulpitus – politikust, papot egyaránt képzelhetünk oda –, a hátsó falon pedig kivetítve számos hasznosítható Biblia-idézet olvasható. A kolduskirály (Mokos Attila) úgy érkezik a lábatlan emberek gurulós fatálcáján, mint aki maga is szívesen hasznosítja a kéregetőiipar segédeszközeit. Mellette Holocsy Krisztina Peachumnéjának lazán illuminált állapota azt jelzi, hogy nem könnyű egy tutyimutyinak tűnő, de nyilván minden hájjal megkent, szürkezónás vállalkozó családjának lenni. Erről mesélhetne a lányuk, Polly is, de nem erről mesél, hanem arról énekel, hogy miként esett szerelembe, és ment férjhez a város legnagyobb gengszteréhez, Bicska Maxihoz. Itt jegyzem meg, sosem értettem azt a feltűnő ellentmondást, amely a Polly dalában megjelenő Maxi-kép és a valóság, illetve Peachumné elbeszélése között feszül. Most sem értem. (Egyfelől, ugye, „nem volt pénze sem, és nem volt kedves, tiszta inget még vasárnap se vett, fogalma sem volt, hogy mi illik a hölgyeknél”. Másfelől látjuk, hogy Maxi mindig elegáns, és tudjuk, hogy finom, fehér glaszékesztyűt visel, igazi gentlemanként viszi a hölgyeket a jónevű Tintahal Hotelba vagy Vörös Cápába, vagy minek is hívják azt az első osztályú helyet az aktuális fordításban.

Amikor Orosz Ákos színre lép, rögtön világos, hogy formátumos, jelentékeny személyiségű Bicska Maxival van dolga hőseinknek. Eleve figyelemreméltó férfi, ahogy érkezik sétabottal, selyemzakóban, fekete kalapban, okosan csillogó szemüveggel, elálló füllel, amire nemcsak reflektál Polly ironikusan, de még „játszanak is” ezek a fülek kedvesen, amikor Maxi ki-be dugja a fejét a börtön rácsain. Különös, hogy Orosz Ákos szinte végig lent beszél, mintegy utcai középhangon. Akkor színesedik meg az orgánuma, amikor énekel, magabiztosan, fölényesen. Polly szerepét a színház merészen egy másodéves pozsonyi színészhallgatóra bízta, Gál Sárára, aki egyelőre nem tart ott az énektanulmányaiban, hogy ne okozna némi gondot számára Polly szólama. Ezen nemigen segítenek az agresszív tónusú recitativók és a váratlan oktávváltások. De erőteljesen adja elő például a Vérszínű bárkát, mire Orosz Ákos Maxija nyomatékosan le is szögezi, hogy nem szereti, ha Polly színházzal foglalkozik. Akik színházzal foglalkoznak, azoknak felkopik az álla – mondja, és ilyenkor egyszerre kinéznek ránk a szereplők. Gál Sára Pollyja dekoratív jelenség: igen magas lány mutatós sminkkel, Lisa Minnelli-s szemekkel.

Az előadás rengeteg szereplőt vonultat fel, s mint ilyen, korántsem egyenletes, de összességében kedvező képet fest a komáromi társulat állapotáról. Különösen jól sikerült gárda a Maxi bandája, amelynek valamennyi tagja karakteres, Béhr Márton fekete szemüveges, orosz akcentusú, minden bizonnyal gátlástalanul erőszakos bűnöző Szomorúfűz Walterjétől Matusek Attila feltörekvő Leprás Mátyásáig vagy Köleséri Sándor m. v. Edéjéig, aki alkalmasint a besurranó tolvajok fejedelme. Fölöttébb helyénvaló Kiss Szilvia Kocsma Jenny-alakítása is. Amikor Maxi emberei ellenőrzik főnökük esküvőjének színhelyét – az eredetiben lóistálló, itt a Központi Szálloda hűtőháza –, akkor a sötétben összefutva a Hamlet első mondatait idézik: „Állj, s felelj, ki vagy!” Mert az előadás színes üveggolyókként gurít elénk utalásokat innen-onnan. Filmből is, például amikor Szabó Viktor őrülten bűntudatos, asszociatívan tigrismintás mellényt viselő rendőrfőnöke megjelenésekor az egyik csirkefogó egy állólámpa búrája alá bújik. A végé fele, amikor Bicska Maxit sajnálatos kivégzés fenyegeti, valamelyik bandatag megjegyzi: „Mit ér a koronázás Bicska Maxi nélkül? Mint a színház támogatás nélkül.” És kinéznek ránk.

Nem mintha mi nem tudnánk, de hát tudta Brecht is, mi minden múlhat a színészeken, a színházon. Hogy mást ne mondjunk, Bicska Maxi élete vagy halála. Hiszen a jószándékú színészek úgy fordítják az eseményeket, hogy érkezik hírnök a királyi kegyelemmel, sőt stallummal, vissza nem térítendő támogatással. Holnap is lesz előadás.

Az alábbi függeléket évtizedekkel később írta Brecht a Koldusoperához:

Ne űzzétek a kis bűnt, mert hisz nemsokára
Úgyis a föld hidegje járja át:
Gondoljatok a télre és homályra
E völgyben, melynek jajszava kiált.

A nagy rablókkal végső, nagy csatára
Készüljetek, ne várjatok tovább:
Lehelletük a föld hideg homálya
És ők keltik e völgynek jajszavát.

Mi? Bertolt Brecht – Kurt Weil: Koldusopera
Hol? Komáromi Jókai Színház
Kik? Orosz Ákos m. v., Mokos Attila, Holocsy Krisztina, Gál Sára e. h., Szabó Viktor, Becsík Stefánia, Kiss Szilvia, Szebellai Dániel, Olasz István, Béhr Márton, Bernáth Tamás, Kölöséri Sándor m. v., Fabó Tibor, Skronka Tibor, Nagy László, Holocsy Katalin, Molnár Xénia, Latóczky Katalin, Schlár Gréta m. v., Sebestyén Sára m. v., Pikler Mátyás m. v., Méhes Gergely m. v., Németh Levente m. v., Bús Péter m. v., Pócs Barnabás m. v., Erdélyi Zoltán, Bernáth Áron m. v. Zenekar: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, Ladislav Fančovič m. v., Ján Gašpárek m. v., Branislav Belorid m. v., Ľubomír Kamenský m. v., Michal Matejka m. v., Eduard Mikuláško m. v. Fordította: Blum Tamás. Dramaturg: Kelemen Roland m. v. Díszlet és látványtervező: Sós Beáta m. v. Jelmeztervező: Hatházi Rebeka m. v. Fénytervező: Majoros Róbert m. v. Hangzástervező: Ditzmann Tamás m. v. Koreográfus: Macaveiu Blanka m. v. Zenei koordinátor: Lakatos Róbert m. v. Zenei vezető: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna. Rendező: Sebestyén Aba m. v.