A MU Színház nyolcadik alkalommal megrendezett OPEN Közösségi és Részvételi Színházi Fesztiválja mintha maga mögött hagyta volna az idei évben (is) növekvő társadalmi polarizációt, gazdasági viszontagságokat, és az emberi esendőségből próbálna erőt kovácsolni. Legalábbis ami az itt tárgyalt két előadást illeti.

MU Színház Kft.: Esztrád – nyugdíj revü. Fotók: MU Színház

Az OPEN 2015 óta létezik, de elnevezésében a közösségi színház fogalma csak 2017-ben egészült ki a részvételi színházéval. A fesztivál életre hívása mögött az a törekvés húzódik, hogy a befogadó színház infrastruktúrájával helyzetbe hozzák azokat az alkotócsoportokat, amelyek a színházat a cselekvés, a részvétel fórumaként is értelmezik, és az alkotófolyamatba szakemberek mellett a színházba kívülről érkező – a MU esetében többnyire környékbeli – érdeklődőket vonnak be. Az előadások közösségiek, amennyiben a színpadon civilek játsszák el saját történeteiket, és részvételiek is ugyanezért, esetenként még a nézőket is integrálva az előadásba többek közt akár azzal a céllal, hogy a jelenlévők játékokon és interakciókon keresztül közelebb kerüljenek egymáshoz.

Az Esztrád – nyugdíj revüben az önmegvalósítás új időszámítása kezdődik el. Nem ez az első nyilvános előadása a GHT elnevezésű, civilekből álló csoportnak. Ez alkalommal munkabemutatót látunk, az áprilisra készülő előadás fázisbemutatóját. Így körvonalazza a produkciót Erős Balázs művészeti vezető, amikor Róbert Júliával együtt köszönti a nézőket a színház előterében a fesztivál megnyitóján. Tizenhat – hetven és nyolcvan év közötti – férfi és nő monológfüzérei hangzanak el a majdnem üres térben, amelyben mindösszesen egy asztal és – jobb oldalon egymástól egyenlő távolságban – öt fehér szék sorakozik. Ezen a ponton már sejtjük, hogy a frontális szcenikai beállítások határozzák meg majd a nézőtér szerepét is az előadásban, és ez miért is lehet korlátja a közönség intenzívebb bevonásának.

Klasszikus értelemben vett cselekmény hiányában jelenetsorokat látunk: egy interaktív munkafolyamat lenyomatát, mely jól illeszkedik a közösségi színház műfaji kereteibe, hiszen az előadás a szereplők egy- vagy többszemélyes nyugdíjtörténeteire épül. Az előre rögzített monológokat a nyugdíjaslét élményvilága forrasztja egységgé. A szereplők önmagukat alakítják a színpadon, megszólítanak minket, kiszólnak hozzánk, minden lehetséges módon igyekeznek „helyzetbe hozni” a közönséget, ami egyúttal a nézőtér és a színpad közötti, egyezményesen negyedik falnak keresztelt határvonal lebontását is jelenti. Akár részvételivé is válhatna az előadás, csakhogy a nézők valódi aktivizálódásra nem kapnak felhívást. Egy-két alkalomtól eltekintve (közös éneklés, interaktív jógaóra) végig passzív szemlélődők vagyunk.

MU Színház Kft.: Esztrád – nyugdíj revü

Esztrád: könnyen emészthető, énekes-táncos revü, zenés szórakoztatás rövid, prózai részekkel – a cím az üdítő műfajegyveleg hatványozott ígéretével csábít, jóllehet az egymást követő monológok személyessége olykor keserédes. Van, akiben pozitív képek társulnak a nyugdíjazáshoz, van, aki második nyugdíjazása előtt még generáltervezőként részt vesz a Korda-filmpark felhúzásában. Amikor az egyik szereplő egy szovjet dalt kezd énekelni, a közönség szépkorú része csatlakozik a szólistához, és vele énekel. Én a generációm más tagjaival csendben hallgatom az ad hoc kórusművet. Az előadás számos ponton felmutatja az áthidalhatatlan generációs különbségeket, ugyanakkor hatékonyan beépíti a Y és Z generáció szlengjét.

Az egyszemélyes történetek többsége az identitásvesztés köré szerveződik. A nyugdíjazással járó elmagányosodás és a vélt vagy valós társadalmi elszigetelődés ezt a korosztályt érinti leginkább. Ezeknek az élményeknek az újraélése és transzparenssé tétele az előadás fontos erőforrása.

A szereplők képesek az öniróniára, így a nagy tragédiák elmaradnak. Róbert Júlia író-dramaturg az egyes monológok stílusrétegeit megőrizve állította össze a szövegkönyvet. A dramaturgiai átdolgozással pedig az előadás túllép a dokumentarista kereteken: kísérlet arra, hogy magányos szólók helyett váratlan összetalálkozások, dinamikus kiválások örvénylő masszája legyen. Garai Juli koreográfus jó érzékkel emelte át a hétköznapi életből vett hobbik (etka jóga, balett) jellegzetes mozgáskészletét. Az egyórás színpadi játék több hónapig tartó munka eredménye, és ebben a folyamatban Sereglei András rendezőnek sikerült olyan biztonságos és visszafogott formanyelvet működésbe hoznia, amelyben a szereplők megőrizhették saját hangjukat és játékos kedvüket.

DR?NKUBÁTOR / Kocsonya Zsófi: Örökölt bors

A közönség szerephez juttatásával Kocsonya Zsófi, az Örökölt bors rendezője is előszeretettel kísérletezik az OPEN fesztivál utolsó előadásában, de ezúttal drámapedagógiai elemekkel, vacsoraszínházi keretek között. Az Örökölt bors finoman egyensúlyoz a közösségi és a részvételi színház határán. Bevon minket a főfogás elkészítésébe, tevékeny jelenlétet követel tőlünk a vacsoraasztalnál: részvételt kínál. Már beengedéskor a MU színház kisebb színpadához vezető lépcsőnél úgy köszön el tőlem a jegyszedő: „Jó étvágyat!” A félreérthetetlen célzás után a terembe lépve egy asztalnál foglalok helyet. Előttem tulipános retró teríték, kékfestéses abrosz, asztali futó, és világossá válik: tényleg vacsorázni fogunk. A teremben hat másik asztalnál befogadható méretű társaságok ülnek, egyenként nagyjából hat-hét fő. A játék szabályai lassan körvonalazódnak: mindegyik asztalhoz érkezik egy pincér, aki az este során felszolgálja a helyben készült, házias ételeket, a mindent bele ceglédi levest, a bébiételt, az Eszter „hagyatékából” főtt spagettit. Kóstolót kapunk a magyar konyhából? Minden bizonnyal.

Az emberi identitás fejlődésének fontos részeként jelennek meg a közösségben létezés aktusai, így a közös sütés-főzések, vasárnapi ebédek is. A közös étkezésekben rejlő szakralitás és az evés mint részvételi eszköz alkalmazása adta az ötletet a projekthez, mely eredetileg diplomamunkának készült. A felhívás egy 13 alkalmas workshopra és egy pár hetes próbaidőszakon való részvételre szólt. Nyolc emberrel indult a munka, akik a mostani előadásra – amely egyben a hivatalos bemutató is – érezhetően közösséggé kovácsolódtak.

A két előadásban közös, hogy a civil szereplők hozott anyagból dolgoztak, itt jobb híján: étkezési hasonlatokkal. Az Örökölt bors vállalt célja, hogy elfeledett vagy éppen féltve őrzött családi recepteken és történeteken keresztül képes legyen megragadni egy ember hagyatékát, egy kor lenyomatát, ezekből is talán azokat a momentumokat, amelyekre a fiatal, húszas éveiben járó korosztály – magától vagy némi ráhatással – még emlékezik. Tapasztalataik és történeteik segítségével kísérletet tesznek rá, hogy ne csak szavakkal, de ízekkel is meséljenek. És valljuk be, kevés alkalmasabb van a csípős humortól kezdve az édeskedésig ennek a próbálkozásnak a színre vitelére a magyar konyhánál. A ceglédi leves néha odakozmál, kifut, pont, mint egy fiatal házasság a családalapítás hosszú évtizedei alatt; a volt párkapcsolat keserűségét szét kell zúzni, mint a csípős paprikát.

A személyes történetek mögött a résztvevők valós élményei állnak. Hajdú Fanny a nagyszülők elhallgatott szerelmi történetével szenvedélyesen és intenzíven adja meg a felütést, Király Cintia kivételes nézőpontot választ: saját születésélményéről beszél. Horváth Csilla egy fordulatos emigrációs utat, Ladányi Anna zaklatott erőszaktörténetet mesél el. Kovács Boróka pedig azt, hogyan tanulhatott meg polkázni. Az előadás lendületes tempója, a monológok és kettősök váltakozása közben jól időzítve érkeznek a fogások. De mintha az előadás maga sem tudná eldönteni, hogy melyik műfajhoz tartozik inkább: merít a drámapedagógia eszköztárából, kísérletezik a rituális játék lehetőségeivel, miközben részvételi és közösségi is egyben. A drámapedagógiai elemeket sokszor megtartja, ilyen a bizalomjáték (Király Cintia magzat-monológjához a többiek ezen keresztül képesek kapcsolódni), egy jól ismert, csoportkohéziót előkészítő technika. Ugyanakkor a nézőtér nem sötétül el, az előadás alatt végig látnak minket a szereplők, tehát jelenlétünk egyúttal nyilvánvaló akadálya is az intim, belső helyzetek kibontásának. Nemegyszer támadhat olyan érzésünk, hogy az előadás célja kevésbé a nézők beavatása a családi titkokba, mint inkább a szereplők örömjátéka, származástörténetükben való felszabadulása.

A színészi játékról lekerül a fókusz, belekortyolunk a menzateába, és eszünkbe jut az iskolai étkezőben az asztal közepén álló megsárgult műanyag kancsó. Az előadás számos ponton nosztalgikus érzések előcsalogatásával teremt atmoszférát. Evési sztereotípiáinkra a figyelmesen megírt, pontos dialógusok reflektálnak, és mintha az alkotók igyekeznének párhuzamot vonni a saját családtörténetükből kiragadott epizódok és a magyar ember ételcentrikussága között. Miért is eszünk tulajdonképpen? Képes-e jellemezni minket evési magatartásunk? Laczkó Andrea és Ladányi Anna kettősében nem az éhség miatt, sokkal inkább megfelelési kényszerből nyúl valaki az ételhez. Egymás után válunk saját evési szokásaink áldozatává: amikor a pincérünk egy cumiban kihozza az anyatejet, én is „önfeláldozok”, és megkóstolom, nehogy már a mellettem ülő lány ne tudjon koccintani valakivel. Koccintok. Isten-Isten!

A két előadás nem kínál lehetséges megoldásokat a traszgenerációs problémákra. Mindkettő a közösségteremtés által tud és akar foglalkozni az egyéni sorsok mögött húzódó kollektív emlékezéssel, szeretné megéreztetni azt; ami az Örökölt bors esetében inkább nosztalgikus összefonódást eredményez, az Esztrádban pedig a társadalmi hasznosság sokféle megélését segít körüljárni.

Mi? Esztrád – nyugdíj revü
Hol? MU Színház
Kik? Játsszák: Fullár Gyula, Gárdos Mari, Horváth László, Horváth Lászlóné Jutka, Jenes Eszter, Kabai Erzsébet, Kaposvári Mari, Kiss Károly, Konkoly Thege Marianne, Kovács Ágnes, Ladányi Zsóka, Radvánszki Katalin, Still Anni, Rozváczy Judit, Terék Katalin, Velancsics Gabriella. Író-dramaturg: Róbert Júlia. Mozgás: Garai Juli. Produkciós vezető: Erős Balázs. Rendező: Sereglei András
Mi? DR?NKUBÁTOR: Örökölt bors
Hol? MU Színház
Kik? Résztvevők: Balogh Márton István, Hajdú Fanny, Horváth Csilla, Király Cintia, Kovács Boróka, Laczkó Andrea Veronika, Ladányi Anna, Szabó Bence. Dramaturg: Hirsch Máté. Rendező – drámainstruktor: Kocsonya Zsófi