Az újbóli virágkorát élő most 200 éves Miskolci Nemzeti Színház nem véletlenül választotta ünnepi évadának egyik bemutatójául Kálmán Imre híres művét. A két librettista közül, akik a sztori ötletével 1914 tavaszán megkeresték a zeneszerzőt, Jenbach Béla tudniillik miskolci születésű volt, sőt eredetileg az egy trónörökös és egy sanzonett szerelmét bemutatni kívánó operett cselekménye is Miskolcon játszódott.

Fotók: Gálos Mihály Samu/Éder Vera

„A leglengébb múzsa”, ahogyan Ady az orfeumot kezdő újságíróként nevezte, meg is ihlette a zeneszerzőt. Már készen volt az első rész zenéje, amikor kitört háború, s az öldöklések híre majd egy évre megbénította Kálmán alkotóerejét. Baráti rábeszélések hatására később mégiscsak megszületett az Éljen a szerelem munkacímű mű, hogy aztán a bécsi bemutató már Die Csárdásfürstin címmel arasson sikert. S ágyúdörgés és halottak serege ide vagy oda, 1917-ben a darabot már Szentpétervárott is játszották, Sylvia címmel. Pesten 1916 őszén Gábor Andor fordításában került bemutatásra a mű a Király Színházban. Ezt a szövegkönyvet igazította át 1954-ben Békeffi István és Kellér Dezső, hogy a hajdan Szilviát játszó Honthy Hannát Cecília új szerepében is megtapsolhassa, Feleki Kamillt meg Miska pincérként ünnepelhesse a közönség.

Meg kell említenünk a Hernádi Gyula által átírt és Jancsó Miklós által rendezett – Tarján Tamás szerint „biztos kézzel fölskiccelt, s aztán magára hagyott” – 1981-es miskolci előadást, ahol, mint Molnár Gál Péter írta, az alkotói „gyilkosan parodisztikus elhatározásnak fittyet hányt a publikum. Bár a librettó a fölismerhetetlenségig és az érthetetlenségig miszlikbe aprította a cselekményt és a mesét, ez csöppet sem ártott a közönség kulináris élvezetének.” Színháztörténeti jelentőséggel Mohácsi János Eörsi Istvánnal átdolgozott, 1993-as kaposvári produkciója, a puskaporszagú 1916. Csárdáskirálynő című előadás bír, melynek motívumait azóta is sokan idézik a Csiky Gergely Színház nagyszerű csapatára s benne Kulka János és Molnár Piroska alakítására emlékezve.

Ez a mostani, 205 perces miskolci bemutató – mint a 2017-es kecskeméti Csárdáskirálynő, amelyet ugyancsak Béres Attila rendezett – a Békeffi–Kellér-féle átdolgozást s vele Gábor Andor versfordításait használja, észrevehető utalásokkal más előadásokra. A Miskolci Színház Énekkarát és Zenekarát az általam látott estén Philippe de Chalendar vezényelte, s a Miskolci Balett tagjai mutatták be Bodor Johanna koreográfiáját. Él bennem a gyanú, hogy Béres Attila, a rendező nem vette eléggé figyelembe Béres Attila, a dramaturg (vagyis önmaga) apró vészjelzéseit, mert a játék, bár ünnepien testes és telített, mint a Béres-opusok általában, saját súlyától elpilled kissé, s alakjainak jellemrajza is elbírt volna még egy utolsó szándékellenőrzést és igazító karakterfésülést.

Mindazonáltal szakmai biztonság és „csuklóból” bonyolított, magas szintű játékszervezési technika látszik a produkción. Szép és csalogató, ahogy alulról fölfelé induló fények révén fölparázslik a piros függöny. Ám amikor kinyílik, és a reszketegen részeg urak kívánságára s Feri bácsi (Gáspár Tibor) mámoros vezényletével – s a Szilviát játszó Bordás Barbara által szépen kiénekelve – sokadszor is elhangzik a hejhós nyitódal, egyszer csak észreveszi a szem, hogy hiába a mélybordó függönyök, ez a hely afféle „alagsori” orfeumocska dülöngélő férfiakkal s parázsvörös harisnyákba bújtatott, szoknyácskájukon a harisnyatartók stráfjait is kacérul viselő táncosnőkkel. Díszlettervező Horesnyi Balázs, jelmeztervező Tihanyi Ildi. A díszlet puritánsága (vagy félig készsége?) meghökkenti a nézőt a második felvonás kezdésekor. Mintha a renoválás nem fejeződött volna be Lippert Weilersheim (Kincses Károly) betonszürke, malterszagú palotájának alagsorában. Ehhez képest a zárójelenetek szellős állomásképe felüdülés.

Szőcs Artur játssza a lengeteg lelkű, zselégerincű Edvint. S bár roppantmód élveztem, ahogy színészileg kitölt minden helyzetet, és sebzett oroszlánként, igazán férfi módra harapja a pillanatot, jó lett volna nem izgulni, hogy sikerül-e kiénekelnie minden dallamívet. Jó lett volna jeleket, reméltető dramaturgiai utalásokat észrevenni a végkifejlet Edvinjének alakjához, mert személyiségének alakulását és döntéseit nemigen lehet kiolvasni a játékból.

Az a gondom ezzel az előadással, hogy bár operett, nyoma sincs benne könnyedségnek és eleganciának. Némelyik tánckari produkció vagy egy-egy mimetikusan megbolygatott kórusbetét végén többször éreztem, hogy na, most, most, ez az! Mint egy meglóduló léghajó, kezdett fölszállni a játék, de utána jött egy kopogós jelenet, ami elvitte az előző dinamizmusát. Börcsök Olivér Bóni grófja körül jelent meg a felszabadultságnak és az elszabadultságnak valami jóleső, röptető elegye. A biztonsággal éneklő Czvikker Lillát láttam Stázi szerepében, s érdekes volt érzékelni, hogy az a kissé (Szőcs Arturéhoz hasonló) sprődebb, szálkásabb játékmód hogyan kezdi birtokba venni a színpadot az egyre abszurdabbá váló helyzetek hegymenete során.

Hangoztatják, hogy ez a mű ízig-vérig „nemzeti” valami, ami azt szokta jelenteni, hogy megfelel a népies magyarság ideáljának. Ezt a „nemzeti” jelleget azonban inkább a műnek szóló, birtokló büszkeség adja csak, hisz Vereckey (Varescu) Szilvia erdélyi magyarsága úgy olvad el a végén, mint jég a tűzhelyen. Fájó, de jól megcsinált pillanat, amikor Salat Lehel mint Ferdinánd főherceg két szóval összegzi a zaklatott sorsú miskolci sanzonettről szerzett benyomásait. Az operettek közönségét a zene élvezete mellett a „nemzeti bájigény” is vezeti a színházak pénztárához. Érdekes jelenség ez. Magát a kifejezést a történész Nagy Ildikó Háromszínű a zászló című, 1991-ben írott terjedelmes tanulmányában lelte föl színikritikus elődünk, Molnár Gál Péter. Ő idézi a Mozgó világ 1991/9. számában megjelent cikkében („Fedák Sári nadrágban”): „Nagy Ildikó Gombrowicz kifejezését kölcsönzi találóan: nemzeti bájigénynek nevezi Gombrowicz a Sienkiewicz-regények fölstilizált és átföstött hazafiasságát. A János vitéz is – mondja MGP – a kirakati nemzeti igénynek felel meg. Vasárnapi tekintettel ünneplőbe öltözteti a nemzeti önismeretet.”

Ez a mostani karikírozó, de iróniát csak nyomokban tartalmazó A csárdáskirálynő nem mutat sem snájdigságot, sem bájt, sem népiességet. A Miskát játszó Fandl Ferencnek köszönhetően viszont egy jég hátán is megélő, afféle „sziauram” stílben pozőrködő fura figurával találkozhatunk, aki a palotában viselt gönceivel együtt a proletárvilág házmesterhőseire emlékeztet leginkább.

A kettőzések okán más estéken Edvin szerepében Tóth Dominik e. h., Szilviaként Baranyi Emma e. h. is színpadra áll, Bóni szerepében pedig Rózsa Krisztiánt, Stáziként pedig Varga Andreát szintén láthatja a közönség. Cecíliát Eperjesi Erika és Seres Ildikó játssza felváltva.

Én Seres Ildikót láttam, akinek sokadik találkozása ez a művel, hisz annak minden női szerepét eljátszotta már. Kezdő éveiben Győrött Stázit énekelte német nyelven, Kecskeméten Szilvia volt, de itt, a miskolci közönség előtt 2005-ben Cecíliaként is megjelent már. Cecília darabbeli pályaívét nem ismertetem, de elárulom, hogy nekem mindig izgalmat okoz, hogy egy-egy előadásban merre dől ez az asszony. Kiszeretek-e belőle, vagy rabja leszek a varázsának, mert még a kudarc is glóriát von a feje köré.

A varázsolni is képes Seres Ildikónak ez az alakítása feszesen drámai, harcos alakítás. Nincs könny és megtöretés, nincs titkok hálója, nincs delejes női mindentudás, célratörő praktika és törtető önszeretet van – mert dramaturgiailag és rendezőileg ez van előirányozva. Kemény ügy ez. És elképzelhető egy ilyen Cecília, ezt mondják a jelmezei is. A zöld és a sárga-fekete, páncélszerűen kemény, fenyegető harci mezek is elősegítik, hogy Miska „leírja”, mondván: már nem az a Cili ő, aki volt. Ha puha kontúrú, fátyolszerű keppek segítenék a vonulását, talán és esetleg visszatérne az asszony sebezhetősége és titokzatos bája.

Van két titokzatos, társulati poénként a mesébe rendezett figura. Az egyik Lehár Ferenc, akiről csak találgathatjuk, mi szándéka itt, átrepülőben. De tán a hála hozta ide, hisz ő volt, aki a kedvét vesztett Kálmán Imrét rábeszélte a komponálás folytatására. Az először démoni takarítónőként, később hintaszékben ringatózó, fekete ruhás, ősz bozontú hölgyként megjelenő – egyébként jól fényképezhető – asszonyalakot meg sokféleképpen lehetne magyarázni, de aligha kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki.

Megeshet, nem érzékeltettem eléggé, hogy a közönség jól veszi, sőt ünnepli ezt a kissé hosszadalmas előadást. Szeretettel fogadja a megénekeltetést is. Az andalító zene pedig elfeledteti, ha szerencsére el nem is fedi a történet kínos fordulatait.

Élő színház ez, csak kicsit töredezett és túlméretezett.

Mi? Kálmán Imre – Leo Stein – Jenbach Béla: A csárdáskirálynő – Békeffi István és Kellér Dezső szövegátdolgozásában, Gábor Andor versfordításaival
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Szereplők: Seres Ildikó/Eperjesi Erika, Bordás Barbara/Baranyi Emma e. h./Zamatócky Florianna, Szőcs Artur/Tóth Dominik e. h., Rózsa Krisztián/Börcsök Olivér, Varga Andrea/Czvikker Lilla, Kincses Károly, Fandl Ferenc, Gáspár Tibor, Salat Lehel. Közreműködik: a Miskolci Balett, a Miskolci Nemzeti Színház énekkara és zenekara. Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Zenei vezető: Cser Ádám. Karvezető: Pataki Gábor. Korrepetítor: Rákai András/Nagy Nándor. Koreográfus: Bodor Johanna. Hangmérnök: Ditzmann Tamás. Vezényel: Cser Ádám/Philippe de Chalendar. Dramaturg, Rendező: Béres Attila