A dunaPart platform 2008 óta arra törekszik, hogy a külföldi szakmai közönséggel megismertesse a hazai független előadóművészek munkáit. A kurátorok olyan, magas művészi színvonalú előadásokat illesztenek a többnapos programba, amelyek nemzetközi terepen is megállnák a helyüket, és számot tarthatnak az érdeklődésre. Az idén hatodik alkalommal megrendezett platform táncelőadásai közül kettőt a MU Színházban láttam. A helyszín már csak azért is külön öröm a számomra, mert évekkel ezelőtt egyike volt azoknak a játszóhelyeknek, amelyek fiatal tehetségeknek biztosítottak bemutatkozási lehetőséget.

Dense Piece. Fotó: Fórizs Dániel

Az AHA Collective munkája már címében talányosan megelőlegezi lényegét: a Dense Piece alkotógárdája „sűrű” darabot ígér. A nézők elhelyezkedése ringet formál: két koncentrikus körben foglalunk helyet a táncosok körül, gyűrűnket több helyen – ha jól láttam, a táncosok számával megegyező számban – kijárók tagolják. Ez az elrendezés lehetővé teszi, hogy a többi néző reakcióit nyomon követhessük, illetve mi magunk is a megfigyelés tárgyai lehessünk. Emellett a kör közösségnek mutatja megformálóit, s olyan érzetet kelt, mintha egy titkos szertartásnak lennénk részesei.

A gyéren megvilágított körbe érkező négy nő és két férfi táncos (Eyassu-Vincze Barbara, Gláser Márton, Kacsó Imola, Kancsó Luca, Oláh Balázs, Piti Vivien) hat különböző karakter, de ezek a karakterek nem hordoznak olyan jegyeket, melyek révén lényegesen másnak definiálhatnák magukat. Mind a sötét tónusú ruhák, mind a mozgásjegyek – a látható eltérések ellenére is – homogénnek mutatják a mozgók csoportját. Ettől válik különössé az előttünk kibontakozó „mozgástörténet”: egyenként szemügyre véve s egy darabig tekintetünkkel kísérve a táncosokat arra a felismerésre juthatunk, hogy bár külön-külön saját szólamot képviselnek a térben, és bizonyos mozdulattevékenységek ismétlésével individualizálódni látszanak, mégis egyneműek. A mozgás, amelyet látunk, és a testek, amelyek mozogva betöltik a teret, nem szépek, nem akarnak szépek lenni, ellenben erősek, dinamikusak, „akaratosak”. Bár az előadás fülszövege épp ellenkezőleg ír a darabról, én leginkább az akarat elsődlegességét érzékelem a színpadi tevékenységekben, az akaratét, amely nem engedelmeskedik semmilyen kívülről jövő kényszernek, legfeljebb reagál rá. Egy-egy test önmagában érvényes, zárt rendszerként mutatja magát. Némelyik felkelti az érdeklődést, egy másik egészen közömbös marad még akkor is, amikor tőlem fél méterre homlokán végiggördül egy izzadtságcsepp. Az alapélmény a sötét térben monoton gépzenére mozgó emberek semlegessé válása, tárgyiasulása. Az előadást „felvonásközökkel” szakítják meg az alkotók, akiknek a munkáját nem koreográfus, hanem Szabó-Székely Ármin dramaturg segítette. Azon kívül, hogy praktikus oka van a darab efféle strukturálásának – ilyenkor szusszanhatnak és ihatnak egy kortyot a fizikailag erősen igénybe vett előadók –, egy dramaturgiai ív is kirajzolódik általa: az első részben még magukban mozgó táncosok a második részben már érintkezésbe lépnek a többi testtel, miközben a térben helyet változtatnak, majd két-két test egyre direktebb interakciókba keveredik egymással, legvégül pedig a hármasokat látva már egészen durva gladiátorküzdelmekre asszociálhat a néző. Ha eddig nem merült volna föl a kérdés, ezen a ponton elgondolkozunk azon, hogy a folyamatos improvizációba vajon hol ékelődnek megkoreografált, lepróbált jelenetek (ha vannak ilyenek), mivel némelyik csatában súlyos sérüléseket is szerezhet(ne) az óvatlan táncos. Másfelől viszont az előadók bizonyosan egyre élesebben érzékelik a közönség alkotta térbeli határokat, önmagukat, a sűrűséget és a másik testét mint határt. Az előadás a határok próbája lesz.

Nézőként nem igazán ragad magával a darab, szemtanú vagyok, ami néha kellemetlenné válik, különösen akkor, amikor gondolatban Az éhezők viadaláig jutok, és felrémlik, hogy ez a harc életre-halálra is mehetne, mi pedig csak ülünk a körben, és nézünk, és nem teszünk semmit. Másfelől, ha elvonatkoztatok egy kicsit a látványtól, és arra gondolok, hogy minden ott és akkor alakul, formálódik a szemem láttára, nem rögzített mozdulatsorokat látok, mégiscsak elcsodálkozom az egymásra figyelés mértékén ebben a végletekig fizikális darabban.

Artists Like Me

Az Artists Like Me című darabot Vavra Júlia jegyzi, eredeti verzióját 2021-ben készítette mint diplomamunkát az amszterdami SNDO-ban (School for New Dance Development). A dunaPart6-on bemutatott „kiadás” sok humorral és öniróniával beszél arról, milyen ma művésznek lenni, s hogy milyen ma a művészet. Amellett, hogy megmosolyogtató minden egyes pillanata – a vetített, vadállatias videófej monológja (Juhász Adél), a kenyérsütős performansz abszurd sikersztorija (Oláh Balázs), a kortárs képzőművész saját művészetét értelmező kiállításmegnyitó beszéde (Szabó Veronika), a visszafogottan vérző ördögkarakter (Molnár Csaba) –, egyben fájdalmas is, hogy a független alkotók visszatérő témája mind táncban, mind színházban a kilátástalanság, a kiszolgáltatottság és a totális semmi megélése ebben az abszurd világban. Persze az Artists Like Me cseppet sem önsajnáltató darab, hanem a művészetről való közbeszéd és közgondolkodás reális és kreatív korlenyomata: semmit sem lehet komolyan venni, legfőképp elvont ideákat nem, különben nevetség tárgya leszel (szóval jobb, ha nem vagy nagyon más, mint a többi hozzád hasonló független művész), illetve akkor kerülsz közelebb a kvázi nagy igazságokhoz, ha a kurátorok útmutatását követve véted el a célt. Egyébként meg hazudj, nem biztos, hogy megélsz belőle, de legalább együttérző hasonszőrűek társaságában halsz éhen, s jó esetben volt pár szép éved, amikor azt hihetted, számít, amit a világba teszel.

Az Artists Like Me nem állít semmit, helyette felvetésekkel él, melyek természetszerűleg nem állnak össze világrengető tételmondatokká, cselekvésre sem késztetnek, viszont jól érzékeltetik a környező káoszt. Az előadás számomra legelgondolkodtatóbb momentuma az, amikor Molnár Csaba hebegő-habogó ördögként színre lép, egyetlen mozdulatával „megsemmisíti” a Szabó Veronika játszotta képzőművész karaktert, majd belemarkol a posztamensen kiállított üvegcserepekbe, s vérét csorgatja a művészet oltárán. Hasonlóan különös pillanat volt, mikor Ivo Dimcsev – szintén a MU Színházban, 2006-ban – tűsarkúban, hófehér, teljesen szőrtelen testén a megmosolyogtató, gyöngyfüzérekből kialakított ágyékkötőben illegette magát, és kereste a „legkameraérzékenyebb” pózt a hatalmas, vörös karosszékben, hogy Lili Handelként elnyerje a néző kegyeit. Dimcsev az előadás csúcspontján egy tűvel vért vesz magától, majd eladásra kínálja az ő „szuper speciális” vérét. Kevés hasonlóan emlékezetes (és furcsán megrendítő) pillanatot tudok felidézni az elmúlt húsz év színházi történéseinek sorából. Az Artists Like Me-ből talán leginkább ezt a katarzist hiányolom. De kinek kell ma már a katarzis? A biztonság kedvéért azért az előadók a darab végén labdába rúgnak. Labdázgatnak. Passzolgatnak. Hátha nem csak stadionok épülnek eztán. Na, az katartikus lenne.

Mi? AHA Collective: Dense Piece
Hol? MU Színház
Kik? Alkotók-előadók: Eyassu-Vincze Barbara, Gláser Márton, Kacsó Imola, Kancsó Luca, Oláh Balázs, Piti Vivien. Zene: Porteleki Áron. Fény: Rovó Virág. Konzulens: Szabó-Székely Ármin. Producer: Sín Művészeti Központ
Mi? Vavra Júlia: Artists Like Me
Hol? MU Színház
Kik? Előadók: Juhász Adél, Oláh Balázs, Molnár Csaba, Vavra Júlia, Szabó Veronika. Szerkesztő, film: Vavra Júlia. Külső szem: Molnár Csaba. Az előadásban vetített videók a következő művészekkel együttműködésben készültek: Juhász Adél, Oláh Balázs, Molnár Csaba, Farkas D. Gergő, Raubinek Lili, Szabó Veronika