Tárnok Marica és Czéh Dániel szabadúszó bábművészek. Bár soha nem találkoztak, és eddig személyesen nem ismerték egymást, beszélgetésük során kiderítették, mennyi mindent csinálnak pont úgy, ahogy a másik. Még olyasvalamit is, ami egyáltalán nem a szakmájuk része. A Távbeszélőben alkotókat, színházi embereket kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, lejegyezte, szerkesztette: Proics Lilla.

Tárnok Marica és Sz. Nagy Mari a Cipőmesében. Fotó: Trifusz Péter

Tárnok Marica: Utánad néztem, hogy valami fogalmam legyen rólad, és akkor láttam, egy közös pontunk biztosan van: A kis gömböc.

Czéh Dániel: Ne viccelj! Te hogyan játszod? Szólóban?

TM: Én annak idején a Néprajzi Múzeum felkérésére, egy pályázat keretében egy hagyományokkal foglalkozó sorozatban készítettem el a darabot, a múzeumpedagógiát ötvöztem bábos formákkal, alapvetően tárgyanimációval. Ez a munka aztán kinőtte magát, és amikor megalapítottam a Marica Produkciót, a saját bábos csapatomat, ezt az előadást is átmentettem oda, és Sz. Nagy Mária kolléganőmmel átalakítottuk kicsit. Azóta visszük mindenhova, gondolom, ismered te is ezt a praxist. Ez a túlélés, nem, Dani?

CzD: Nem tudom, én még csak pár hónapja vagyok szabadúszó, előtte tíz éven át voltam tag a pécsi Bóbitában. Egy kicsit elfáradtam a társulati létben, úgyhogy augusztus elsejétől szabadúszom. Vagyis félig, mert összetársultunk Markó Róberttel és Markó-Valentyik Annával, azaz a KL Színházzal, amit Anna és Robi még Győrben kezdtek el építgetni, és hozzájuk néha csatlakozik egy-egy ember. Így dolgoztam már Annával korábban is. Most pedig úgy működünk, mint egy független társulat.

TM: És ez így jó most neked?

CzD: Nagyon. Kifejezetten jól érzem magam. Most éppen Zalaegerszegen vagyok a színészlakásban, vendégként játszom a Misi Mókusban. Így szabadnak érzem magam, mert bár kicsit strapásabb ebben a bizonytalan struktúrában dolgozni, de kevesebb a muszáj, a „ha tetszik, ha nem”. Nyilván itt is meg kell csinálni, amire leszerződtem, de így megvan az illúzióm, hogy ezt én választottam magamnak. Nekem fontos lett, hogy szabad döntéseim legyenek. De nagyon szerettem a bóbitás éveket is. Én onnan indultam, ők az én második családom. Sokat köszönhetek nekik, és a mai napig barátaim, akik ott vannak. Nem azért jöttem el, mert velük volt bajom, hanem eljutottam a saját pályámon valahova, ahol az következett, hogy akkor most lépni kell, hogy ki tudjam bontani a vitorlát. Nagyon vágytam arra, hogy más társulatokkal is dolgozhassak. Most azt tapasztalom egyébként, hogy nem kevesebbet dolgozom, mint eddig, hanem más a munka strukturáltsága. Kicsit kevesebb a próba – a társulatban azt éreztem, hogy állandóan próbálunk. Most viszont azt érzem, hatékonyabbnak, gyorsabbnak kell lenni, mert több előadásunk van. Több az utazás, más a dinamika, ebben is megélem a szabadságot. Vannak napok, egy-két hét, amikor iszonyú sűrű, utána meg van egy hét, amikor teljesen lazán vagyok, nekem ez sokkal jobb, mert így tudok együtt lenni a családdal, és pihenni is. Te mióta vagy szabadúszó?

Czéh Dániel a Sárkányölő Sebestyénben, r.: Boráros Milada, Bóbita Bábszínház–KL Színház–Magamura Alkotóműhely)

TM: Ó, drágám, én a kezdetektől fogva.

CzD: Akkor te örök lázadó vagy.

TM: Nem állítom, hogy nem. Bár voltam a Független Színpad társulatának tagja, ami egy félprofi társulat volt, illetve Gergye Krisztián Társulatában is játszom. Sok kompakt előadásban vettem részt, de mindig volt szabadságom mellette bármit csinálni. A társulati létben tényleg nem lehet nemet mondani. De harminc év alatt nagyon jól megérett bennem, hogy ennek több fokozata van. A szabadúszás viszont hullámzó dolog: hol nagyon jól szabadít fel, hol meg azt jelenti, hogy szabad fuldokolni. Az, hogy magam oszthatom be a dolgaimat, mindennél többet ért, mert van három gyerekem, és bár áll mögöttem egy család, nőként nem volt könnyű helytállni.

CzD: És akkor mint valami utazó cirkuszt vitted az egész családot vagy hurcoltál magaddal valamennyi gyereket mindenhova?

TM: Nem, a családomat szerencsére nem kellett cibálnom, ami azért sem lett volna egyszerű, mert van egy középsúlyos fogyatékos gyermekem is, a kacifántos kisfiam, akinek extra erős biztonságra van szüksége, de szerencsére nekem meglett ez az erős hátországom. Bár az utazó cirkusz nagyon is pontos kifejezés: harminc év alatt az ember olyan dolgokat tanul meg, amiknek egy kőszínházi ember a ritmusát sem érti. Szerződés, előadások, kapcsolatok, helyszínek, az annyi, amennyi pénzből való gazdálkodás, aztán mindegy, mi volt eddig: nincs támogatás. Megtanultam, hogyan osszam be úgy, amim van, hogy a kollégáknak jusson az előadásra is, és bár nekem mindig kevesebb maradt, nem problémáztam, én akartam így csinálni. Áldozatokat anyagi téren hozok. Belejöttem, mire lehet és mire kell nemet mondani.

CzD: Hogy van az, hogy te felelsz emberekért? Amikor csináltok egy előadást, te pályázol, és fizetsz ki embereket?

TM: Van egy egyesületünk.

CzD: Értem.

Tárnok Marica (jobbra) a Midsummer Night’s Dream c. előadásban, r.-kor.: Gergye Krisztián, Közép-Európa Táncszínház. Fotó: Dusa Gábor

TM: Az egyesület jogilag mögöttünk áll. Ott pályázunk. Amióta Gáspár Anna a produkciós menedzser, három-négy éve, azóta én már nem is látom át az egészet. De tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy lett egy ilyen biztonságos hátterünk. Na, de visszatérve a bábra: te mit szeretsz ebben a formában?

CzD: A képlékenységét. Illetve, ha megnézzük a kőszínház és a bábszínház viszonyát – éppen tegnap beszélgettünk erről Halasi Danival is –, Magyarországon a bábszínház progresszívebb. A kőszínházak mára jellemzően beszorultak a közönségigény kielégítésébe, tehát a repertoárban szerepelni kell operettnek, vígjátéknak, de egy komolyabb darabnak is, hogy a szakmai csemegére vágyó közönség is elégedett legyen, bár úgy látom, ez utóbbi éppen eltűnőben van. A bábszínházban ehhez képest nincs annyira elvárásfókusz, mondhatni, periférikusabb a műfaj, de ennek okán nincsenek akkora közéleti vagy kultúrpolitikai tétek sem.

TM: Pedig az eszközeink a színházi világban talán a leginkább sokfélék, mi bármikor bármihez hozzányúlhatunk. A kérdés csak az, hogy van-e működő rendezőelv. Ha jól kezeljük az adott eszközt, akkor létrejön, amit akarunk. Kísérletező vagy hagyományos, lehet mindkettőt szeretni, én a kesztyűt is imádom. Mindennek helye van ebben a szakmában. Van egy előadásunk, ami felnőtteknek szól, tárgyak, animáció és a némafilmek zenéje, hangulata, játéka, nincs benne szöveg. Tárgyakkal játszva hozunk létre univerzumokat. Ha azon gondolkodtam volna, hogy ennek nem lesz közönsége, ki fogja ezt megvenni, akkor elkezdhettem volna behúzni a kéziféket. De mindig megtalál az a közönség, aki erre kíváncsi. Persze tudom, hogy ebből nem lehet százat játszani egy év alatt, hanem, mondjuk, csak nyolc év alatt, de nekem ez megfelel.

CzD: Na, azt én is szeretem, hogy bármihez nyúlhatunk. És valóban a hozzányúlás mikéntje a lényeg. A prózai színházban mellékesen ott vannak a kellékek meg a díszlet, de – és lehet, hogy nem leszek ezzel népszerű – én gyakran azt veszem észre, hogy valami hiányzik. És azért hiányzik, mert máshol van a figyelem. Ha úgy van odatéve valami az asztalra, hogy a színésznek ahhoz nem lesz elemi köze, akkor az nem is válik az előadás élő részévé. Amikor huszonévesen a Janus Egyetemi Színházban játszottam Pécsen, egy nyári előadásban Kocsis Gergő is szerepelt vendégként. Én addig nem is találkoztam a bábműfajjal, éppen az alternatív színházzal ismerkedtem. Arra lettem figyelmes, ahogy Gergő az asztalon levő poharakhoz meg más tárgyakhoz nyúl, én meg – aki ugye nem tudtam, hogy ő bábos osztályban végzett – csak néztem, hogy úristen, mit csinál ez az ember?! Aztán én is bábos lettem, és akkor, utólag értettem meg, hogy mit láttam azon a nyáron.

TM: Nekem is volt egy ilyen rácsodálkozásom. Kovács Ildikó néni rendezte a Budapest Bábszínházban a Don Quijotét, amiben játszottam Csák Zsolttal és Kálid Artúrral. Artúr rendkívül tétován lépkedett az első napokban, mint aki nem is érti, mit keres ott. Ildikó néni pedig egyszer csak behozott egy pajzsra épített kis bábot: Sancho Panzát, és akkor valami varázslat történt. Számomra ott kiderült, bábszínésznek sem kell lenni, elég az affinitás, a kíváncsiság, a tehetség, és máris bele lehet merülni. Az összes többi jön magától – mi ezért is mozgunk szabadabban.

Czéh Dániel a Sárkányölő Sebestyénben, r.: Boráros Milada, Bóbita Bábszínház–KL Színház–Magamura Alkotóműhely)

CzD: Ugyanakkor a bábszínház be van zárva a gyerekszínház kategóriába.

TM: Be bizony. Harminc éve ez ellen küzdök – ahogy küzdöttek már az elődeink is. És most már nem is gondolom olyan rossz helyzetben magunkat, mert nemcsak a Budapest Bábszínház nyit többféle irányba. Azt is észre szoktam venni, hogy erre még azok a felnőttek is rácsodálkoznak, akik már beültek egy ilyen előadásra.

CzD: Én is ezt tapasztalom. Amikor például a baráti körömből néhányan bejöttek a bábszínházba úgy, hogy utoljára alighanem ötéves korukban voltak valami Misi mókuson, elképedtek, hogy: micsoda, ez ilyen izgalmas? És akkor szoktam mondani: tessék, ez is egy létező szakma.

TM: Persze nem az számít, hogy báb vagy nem báb, hanem egyszerűen jót kell csinálni. Azt nézik. Járjuk az országot, hintjük a magot, ennél fontosabbat jelen pillanatban nem tudok elképzelni sem.

CzD: Egy rádióinterjúban nemrég megkérdezték tőlem, nem akarok-e sorozatokban vagy filmekben szerepelni. Ami azt is jelenti, hogy az valami magasabban kvalifikált dolog, vagy többet ér. Egyébként nem akarok, mert nekem az az élmény, amikor érzem az aurát. És ez a szabadúszásban még inkább jelen van, mint a színházban. Amikor kimegyek egy kolbászfesztiválra, vagy mire, és összeverődik úgy ötven ember, aki néz, a végére meg ott vannak nyolcvanan, na, akkor az jó. Ugyanakkor át szokott suhanni rajtam az érzés, hogy haldokló mesterséget űzök. Ezt a dilemmát persze ki lehet tágítani a színházi létezésre is: vajon mennyi létjogosultsága van most a színháznak?

TM: Ha valaha fontosak voltunk, akkor most még inkább azok vagyunk. Ha valaha számított, mit csinálunk és mondunk, akkor most számít igazán. Tartok meseterápiás alkalmakat csoportoknak, mert meseterapeuta is vagyok. A felnőtteké is, de a gyerekek fantáziája olyan szinten leterhelt vizuális szeméttel, hogy az elmondhatatlan. Számtalanszor megtörténik, hogy amikor megkérek egy felnőttet, mondjon egy mesét, amit kedvel, azt mondja: Hókuszpók. Felszínes hülyeségekben vannak. A gyerekekről nem is beszélve. Éppen ezért szeretek játszani egy bögrével vagy, mondjuk, egy papírral. Időt adok a nézőnek, hogy bekerüljön abba, amiből én gondolkodom. És utána szinte mindig elmondják, hogy ez mekkora élmény volt.

CzD: Hát igen, ha videót, filmet vagy sorozatot néznek – és itt nyilván nem filmművészetre gondolok –, azokban sokszor egy a közös: nem különösebben kell rajta gondolkodni. Az első pillanatban megvannak a kódok. És akkor még nem is beszéltünk az ennél is primérebb vizuális ingerekről. Éppen ezért foglalkoztat, hogy akkor mi haldokló dolgot csinálunk, vagy nem.

TM: Éppen attól vagy élő, Dani, hogy kiszakadtál a konzumvizualitásból, és képes vagy másokat is kiszakítani ebből. Pláne, hogy önálló lettél. A színpadon sokszor kell reagálni a gyerekre. Ezt egy kőszínház soha nem engedheti meg magának, pedig szerintem ettől lesz színház a színház.

CzD: Ugye? Ezt én is megtapasztaltam, miután elvégeztem egy bohócképzést Bécsben, és a Piros Orr Bohócdoktoroknál vagyok bohóc tizenhárom éve. Ott lett szükségem erre a skillre: amikor bemegyünk a bohócpárommal a kórházba, nem tudhatjuk előre, hogy mit fogunk játszani, hiszen azt a helyzet fogja megszülni attól függően, hogy milyen gyerek van a kórteremben, milyen állapotban, milyen korú, milyen napja van és a többi. De ezt a tapasztalatot csak 2019-ben tudtam a színházba is behozni, amikor Markó-Valentyik Annával csináltuk a Sárkányölő Sebestyént Boráros Milada rendezésében.

TM: Látod? Ez a szabadság.

CzD: Igen, ez az, amiért korábban irigykedve néztem Piláriékat.

Sz. Nagy Mari és Tárnok Marica a Kecskekatonaságban. Fotó: Sin Olivér

TM: Egyébként huszonhét évvel ezelőtt, amikor a gyerekem kétéves volt, akkor a Kompánia Egyesülettel Magyarországon elsőként jártunk gyermekkórházban. A Bókayba, a Heim Pálba, a Tűzoltó utcába mentünk nagyon-nagyon beteg gyerekek közé. Fiatal színész voltam, a jó szándék hajtott, és nagyon nehéz volt. Ez ma már nyilván sokkal átgondoltabb, jobban felépített műfaj. Én elég egyedül voltam azzal, amit akkor átéltem, nem felejtem el, ahogy egy lepedőcsücsök-csomóval játszottam negyedórát, amit gurgulázó kacagással fogadott egy végstádiumos kisfiú.

CzD: Igen, ez a bátorság. Amikor valahol mondom, hogy bohócdoktor vagyok, akkor szinte mindig azt kérdezik, nevetnek-e a picik. És hát nem, nem biztos, hogy nevetnek, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az állapotukban valami változást érjünk el, hogy egyáltalán részt vegyenek a kommunikációban, ami arra a tíz-tizenöt percre kibillenti őket. És ez nem is különbözik különösen attól, mint amikor traumatizált felnőtteket igyekszünk kibillenteni egy kicsit a Netflixből, meg a politikai őrületből, amiben vagyunk.

TM: Ezzel válaszoltál is a saját kérdésedre, hogy mennyire halott mesterség a miénk. Én biztos, hogy nem csinálnék mást. De ahogy látom, a te bizonyosságod is megvan.

CzD: Igen, de én szeretem újra és újra föltenni a kérdéseket, hogy mindig tudjam, jól gondolom-e. Megérteni, hogy miért csinálom. Az undergroundhoz tartozunk, miközben a felszínen zajlik a mesekönyvdarálás meg a múzeumkordonozás, úgyhogy tulajdonképpen jó helyen is vagyunk a hülyeségradar hatósugara alatt.

TM: Szerencsére nem számítunk. Erről beugrott most, hogy volt két évünk az Állatkertben. Akkor megtanultuk, hol lakik az úristen. Lehetetlen szerződést írtunk alá, anyagilag rajtavesztettünk, de megéltük azt, milyen lehetett annak idején Kemény Henrikéknek bábszínházat csinálni. A tömeg özönlött, és mi útjukat álltuk a színházzal. Minden egyes napon ki kellett találni, mi az, amitől működik valami. Nekem ott világos lett, hogy soha nem lehetett könnyű ezt csinálni. Ugye nem is gondoltad volna, hogy ilyesmiről is fogunk beszélgetni?

CzD: Nem is tudom, hogy mit gondoltam. Igazából semmit. Nem szoktam nagyon semmit gondolni amúgy semmiről.

TM: Te buddhista vagy, látom.

CzD: Egyébként igen, de ezt most miért mondod?

TM: Mert ez, amit mondasz, hogy hagyod a dolgokat, meg nem gondolsz semmiről semmit, ez olyan buddhista.

CzD: Hát, másodéves vagyok a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, és azért kell lezárnunk majd a beszélgetést, mert hat órakor zen meditáció van.

TM: Nahát, én is részt szoktam venni vezetett meditáción. Talán ez is segít abban, hogy ébren tartsam a kételkedést magamban, hogy a másik perspektívájából is tudjam szemlélni a döntéseket, illetve egyáltalán megpróbáljam érteni a másikat. A kételkedés persze alapvetően a saját fejlődésünket szolgálja. Ha nem kételkednék időnként abban, hogy meg tudom önmagamat haladni, vagy érdemes tanulni, változtatni, akkor mindig ugyanabban a zárt világban lennék. Alkotóként pedig szükségem is van erre a szabadságra. És innen nézve baromira nem izgat a darálás meg a többi marhaság. Persze rettentőnek tartom, de dolgozom ellene, és kész.

Czéh Dániel. Fotó: Kalmár Lajos

CzD: Ja, hát engem se ez hoz lázba, mindennap látok valami újabb elképesztő őrületet. Ugyanakkor nem hiszem, hogy rosszabb emberek lennénk, mint régebben, csak sokkal több információnk van, mint amennyit az idegrendszerünk normálisan elbír.

TM: Ez a gyerekekre pláne igaz.

CzD: Ők szinte védtelenül csöppennek bele a digitális kultúrába. Érdekes, hogy a nálam tíz-tizenöt évvel idősebbekről érzem, hogy velük még egy világ vagyok. Akik ugyanennyivel fiatalabbak nálam, ott generációs különbséget vélek. Nekik egészen máshogy jár az agyuk. Ennek talán az is lehet az oka, hogy az én generációm az utolsó, amelyik úgy volt gimnazista, hogy még nem volt okostelefonja. Internet már volt, de mit csináltunk az interneten? Néztük a startlap.hu-t. És volt ugyan e-mail is, de minek? Senki nem írt soha senkinek. Maximum sms-eztünk. A fiam tizenegy éves, a születésekor lett okostelefonom. Most pedig ott tartunk, hogy a social media diktál.

TM: Szerinted miért nem tudunk nemet mondani rá?

CzD: Azért, mert arra az alapvető emberi aspektusra lett kitalálva, ami a függőségeinket használja. Az emberi alaptermészetünket. Nem csak káros függőségeink vannak. Én legalábbis az alapján értelmezem a személyiségemet, hogy mik tapadnak hozzá – tehát már valamilyen génekkel születtem, valamilyen társadalomban, valamilyen családban nőttem fel, lettek bizonyos szokásaim, így épült ki az úgynevezett személyiségem. Ezek valójában függő viszonyok. És a social media ezt használja. Még az éberségre törekvő emberek, mint ahogy én annak gondolom magamat, még azok is nehezen kezelik ezt. Sokszor azon veszem észre magam, hogy már húsz perce pörgetem, pedig nem történik semmi érdemi dolog. Megkockáztatom, hogy ez a drogfüggőségre hasonlít leginkább.

TM: És hogyan kezeled?

CzD: Éberséggel.

TM: Mit jelent az éberség?

CzD: Azt, hogy igyekszem felismerni, mikor van rá szükségem. Azt nyilván fölismerem, hogy annak van értelme, hogy most itt beszélgetünk, tehát nem az ördög műve az internet. Ahogy a kerék sem az, érted. Pedig a tank is kerekeken gurul, de a mentő is, tehát nem a kerékkel van a probléma.

TM: Nekem félelmetes, hogy a felnőttek egyáltalán nem értik, hogy ezt nekik kell megtanítaniuk a gyerekeiknek. Hogy az emberi szó mindennél erősebb. Ha csak mesélnének nekik rendszeresen, és beszélgetnének egymással, egészen más lenne a helyzet.

CzD: Te pedig megrögzött humanista vagy.

TM: Igen. Ez a dolgunk. Bár nálunk nincs háború, de körülöttünk van. Amikor bemegyek a Dévai utcába a menekültekhez, minden pillanatban érzem, hogy mennyire fontos az emberi szó. És a csend. Semmi meglepő nincs ebben, én is akkor tudok dolgokat végiggondolni, ha csend van. A zizegő világ nem hagyja, hogy elcsendesüljünk. De egy színházi pillanat megengedi. És mi megtehetjük, hogy elcsendesítsük az elmét.