Amerikai–magyar együttműködésben megvalósuló projektünk II. évadában továbbra is azt vizsgáljuk, hogyan közelíthető meg a PC (political correctness, politikai korrektség) kérdése az előadó-művészetek területén. Mit jelent a diverzitás, és hogyan jelenik meg? Kik ma az előadók, az írók, a rendezők? Hogyan egyeztethető össze a művészeti szabadság a sokféleség etikai követelményével? Fontos és aktuális témák ezek, amelyeket Upor László amerikai alkotókkal, kurátorokkal, a művészeti felsőoktatás tanáraival feszeget a Színház folytatódó interjúsorozatában.

Anne Washburn drámaíró Kaliforniában született, New Yorkban él. Több írókollektíva tagja. Műveit az Egyesült Államok számos színházában és Londonban is bemutatták. 2004-ben egy többoldalú csereprogram keretében egy hónapot töltött Budapesten, ezalatt A világpolgár című darabján dolgozott, amelyet a Schilling Árpád vezette Krétakör Színház társulata felolvasószínházi formában színre is vitt. A videóinterjú idején a New York-i Playwrights Horizon próbatermében tartózkodott.

Anne Washburn New York-i drámaíróval Upor László dramaturg, műfordító beszélgetett.

Fotó: Beowulf Sheehan/PEN American Center

Szerinted mi hiányzik leginkább az amerikai színházból?

New Yorkban mindenképp, de szerintem az ország sok más színházi városában is az olcsó, lerobbant helyek hiányoznak – és szerintem itt az is fontos, hogy lerobbant. Az olyan terek, ahová nagyon kevés pénzért vagy ingyen bemehetsz: lepusztultak ugyan, de próbálhatsz, ameddig csak akarsz, és összehozhatsz bármilyen hülyeséget, amivel aztán kiállsz a ki tudja, milyen közönség elé.

Hiányzik az a rendszer, amelyben fogod magad, és nekiállsz valahol színházat csinálni annyiból, amennyi a bevételből jut, de hiányzik az a gazdasági környezet is, ahol dolgozhatsz részmunkaidőben, és az elég ahhoz, hogy kifizesd a lakbért, a maradék idődben pedig színházazhatsz ezekben a lepusztult helyiségekben. Amilyenek a budapesti romkocsmák voltak.

Ez még 2004-es emlék, ugye, amikor a Krétakörrel dolgoztál, és jártad a romkocsmákat?

Igen. Megvannak még? Csodálatosak voltak. Pont az ilyen helyeken lehet nagyon produktívan színházat csinálni. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy ezek nagyon jó terepei a kreatív működésnek. Olcsón kibérelhetők, nem túl nagyok, úgyhogy mindig meg lehet őket tölteni. A földszinten meg ott egy szuper kocsma.

Szerintem azoknak, akik most kezdenek színházat csinálni, vagy akik kísérleti, illetve nem intézményi színházat csinálnak, rengeteg erőfeszítéssel jár egy produkciót összehozni, rengeteg szellemi-lelki energiát emészt, hogy valami létrejöjjön, közben meg – főleg a húszas-harmincas éveiben – az embernek annyi előadáson kéne dolgoznia, amennyit csak bír, olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehet, mert minden egyes produkcióból rengeteget tanulhat. Nem szabad, hogy a színházcsinálás csak évente egyszer férjen bele. Viszont ehhez jelenleg nincsenek meg a feltételek. És így sok lehetőség kiesik, egyrészt persze osztályalapon, de másrészt önbizalmi alapon is. Csak a legmagabiztosabbak maradnak életben, és én értékelem a magabiztosabbak hangját, de szerintem sok érdekes színházi ember van, aki tétovább alkat, és én az ő hangjukra is kíváncsi volnék.

Miért és hogyan tűnt el az a szubkultúra, ami valaha létezett?

Szerintem ebbe egy csomó minden belejátszik. Vegyük New Yorkot. New York mindig is drága volt, de egyszerre volt nagyon gazdag város és nagyon a munkásosztályé; ez alapvetően hozzátartozott New York energiájához, de különböző okok miatt ma már egyre kevésbé van így. A lakbérek és a megélhetési költségek nagyon magasra fölszöktek. És a terembérleti díjak is.

Ritka őrült a jelenlegi rendszer. Az intézményes színházak, a Broadway és a legelborultabb, legkísérletezőbb munkák sok szempontból egyfajta érdekes egyensúlyban vannak, amit mintha egyikük sem ismerne fel. Mind úgy érzi, hogy az övé teljesen különálló rendszer. Szerintem pedig olyan ökoszisztéma a miénk, amelynek az elemei szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint hinnénk, csak éppen súlyosan meghibásodott. Az amerikai politikai rendszer totálisan tehetetlen, méghozzá szándékosan. Az amerikai drámai rendszer ugyanúgy totálisan tehetetlen, de nem szándékosan. Ebben a pillanatban sokkal-sokkal tehetetlenebb, mint lennie kellene.

Hadd mutassam meg azt, amin éppen dolgozom. Itt vannak ezek a falra tűzött jegyzetek. Ez egyfajta crowdsourcing projekt, úgy építettük föl, ahogy a krimikben látni, amikor az összes adatot, nyomot kitűzik a falra, aztán összekötözgetik őket piros fonallal, le-föl sétálnak a táblák előtt, és ez segít nekik megoldani a bűntényt. Ez ennek egy változata a jelenlegi színházi zűrzavarra adaptálva. Egy hétig volt fent a Playwrights Horizons falán, az emberek bejöttek, és feltűzködték, ami eszükbe jutott a témáról. És újabb egy héten át megismételjük majd a Prelude nevű kísérleti színházi fesztiválon, amelynek a kurátora Frank Hentschker, a CUNY (City University of New York) Segal Intézetének vezetője.

Amit a faladon látunk, ezt a bizonyos tehetetlenséget ábrázolja?

Kábé minden látszik itt, ami rossz az amerikai színházban, de az is, ami jó lehetne. Az összes tényező. Ez a nyomozati fal megoldás persze filmes és tévés fikció. A valódi zsaruk túl sok bűnügyön dolgoznak, és túl kevés a falfelületük. De érdekes módja az anyagok rendszerezésének, olyan, mint egy lelassított Twitter-csatorna, ahol az összes rész egyszerre fut: mint egy nagy, zavaros emberi agy. Mindenképp informatív, sokat megtudhatsz arról, hogy mit gondolnak az emberek, de arra is való, hogy olyan kapcsolódásokra ébresszen rá, amelyekre egyébként talán nem jönnél rá. És mindig is szerettem volna mindenfélét a falra aggatni.

De ebből a projektből nem születik végül egy tanulmány vagy produkció, igaz?

Szerintem addig hatásos, amíg nincs dokumentálva. Amikor az emberek ide belépnek, két szabály van. Az egyik: senki ne érezze kötelességének, hogy minden bejegyzést végignézzen; mindenki csak addig maradjon, amíg úgy érzi, hogy érdekli, aztán menjen el. A másik szabály, hogy senki nem hozhat be telefont a terembe. Mert manapság a telefonunkat úgy használjuk, hogy amikor meglátunk valamit, ami nagyon izgalmasnak vagy érdekesnek tűnik, rögtön arra gondolunk: „Hű, ezen alaposabban el kell gondolkodnom, lefotózom, aztán majd megnézem, rámegyek a hivatkozásokra, és behúzom magam egy végtelen infóalagútba.” Aztán ez mindig elmarad. Általánosságban elmondható, hogy ha lefényképezünk valamit a telefonunkkal, az azt jelenti, hogy kiiktatjuk a tudatunkból. Itt, ebben a szobában viszont megnézel egy bejegyzést, megnézel egy másikat, megnézel egy harmadikat, felizgat, nyugtalanít, keresnéd a módját, hogy ezt a nyugtalanságot kiűzd az agyadból. A telefon általában megteszi neked ezt a szívességet. Telefon hiányában remélhetőleg ugyanez a nyugtalanság arra ösztönöz, hogy a saját gondolatodat odafogalmazd a falra.

Tony Kushner Angyalok Amerikában című darabjának egyik emlékezetes mondata így szól: „Amerika az az olvasztótégely, ahol semmi nem olvad össze.” Mit gondolsz erről?

Azt hiszem, nagyon igaz. Vagyis ez nagyon bonyolult. Éppen most olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy ha csak az Egyesült Államok „fehér európai” kultúráját vesszük, akkor ott az az eléggé fel nem ismert tény, hogy még a fehér európai kultúrán belül is számos elkülöníthető szubkultúra létezik. Mindegyik a maga történelmileg is meghatározott sajátos működésével. Nem csak az eredeti nemzeti háttérre gondolok, bár az is része. De benne van a kiinduló kulturális háttér, a régió fejlődése, a regionális történelem. A jobboldalon él az a képzet, hogy ennek az országnak van egy fehér nemzeti magja azóta, hogy az őslakosokat kiirtottuk. De a fehérek egymást követő bevándorlási hullámai sok szempontból ugyanannyira ellentétben állnak egymással, mint bármely más kulturális hullámmal. Vannak közös amerikai tények és vannak továbbélő közös kulturális hivatkozási pontok – amelyek rohamtempóban tűnnek el –, de az amerikaiaknak nincs kultúrájuk. És az a nagyszerű a kultúrában, hogy –ahogy a neve is mutatja – sok strukturális funkciót lát el, de sok emésztési funkciót is ellát. Így egyetlen országnak sincs akkora szüksége a kultúrára, mint Amerikának, mert a kultúra az, amivel lassan laza, jól érthető közös vonatkoztatási ponttá masszírozhatjuk a felszín alatt megbúvó alapvető motívumokat. Nem olvadtunk össze, olyan konglomerátum vagyunk, amelyet a gazdaság hajtóereje tart össze, és amely jelenleg komoly savas refluxszal küzd.

Ha a te döntésed lenne, megpróbálnál odahatni, hogy a dolgok összeolvadjanak, és Amerika valódi olvasztótégely legyen? Vagy inkább arra szavaznál, hogy a különböző elemek maradjanak kissé elkülönülve, békés egymás mellett élésben.

Ez egy komoly kérdés. Persze a dolgoknak valamennyire nyilvánvalóan össze kell olvadniuk.

Nyilvánvalóan.

De sokat nyerünk az érintetlen hagyományokból és kultúrákból. Amerikában a baloldal szereti azt mondani, hogy a sokféleségben rejlik az erőnk, és ez nagyon is igaz. Amit nem szeretünk mondani a baloldalon, az az, hogy a sokféleség adta energia kihasználása az erősségünk ugyan, de egyben nehézség is. Súrlódások forrása. És erőfeszítést igényel. Azt hiszem, nem szeretjük elismerni, mennyi munkával jár ez a komplexitás.

Ami elég nagy ostobaság.

Ami elég nagy ostobaság. Ez egy komoly kalóriakibocsátású rendszer. Megéri. Valójában óriási energiaforrás. Csak szerintem reálisan kellene néznünk, hogy mivel jár. Már csak azért is, mert ha nem tesszük, akkor a súrlódásokat a jobboldal ártó szándékú elemei a maguk módján interpretálhatják. Szóval nem hiszem, hogy erre a kérdésre lehet válaszolni, mert nagyon hiányzik hozzá a megfelelő szókincsünk. A jobboldal nem akarja elismerni, hogy a sokféleség hatalom, ezért nem alakítják ki az ehhez szükséges szókincset. A baloldal pedig nem akarja elismerni, hogy a komplexitás nehézségeket rejt magában, ezért nem alakítjuk ki az ehhez szükséges szókincset. És ez azt jelenti, hogy nem tudjuk megbeszélni, miként tudnánk a leghatékonyabban és legőszintébben kezelni egy mindannyiunk számára előnyös helyzetet. Nagy a hiány az érzelmek artikulálásában. Ahogyan sokan erősebbek, mint gondolnák, és olyan fokon rettegnek a saját gyengeségüktől, hogy lebénulnak tőle.

Van olyan hely ebben az olvasztótégelyben vagy azon kívül, ahol otthon érzed magad?

Nem túl sokfelé jártam, úgyhogy nem igazán tudom. Mindenütt, ahol megfordultam, volt valami csábító, és mindenütt találtam olyat, amit szívesen látnék az otthonomban, de itthon nem találok meg – mindenütt más ez az érzés, és sehol sem maradéktalan. Én is az a fajta ember vagyok, aki azt kívánja, bárcsak élhetne nyolc életet egyszerre, mert annyiféle helyen és annyiféleképp szeretnék élni és létezni – az Államokban és az Államokon kívül. New York teljesen egyedi. Fiatal művészek, amikor bejöttek ebbe a terembe, arról beszéltek, hogy New York frusztráló, New Yorkban lehetetlen létezni. Másrészt viszont azt is sokan mondták, hogy bár frusztráló, New York az egyetlen hely, ahol tonnaszám élnek olyanok, akiket ugyanolyan megszállottan érdekel a színház kérdése, mint őket. Úgyhogy bár New York védhetetlen, New Yorkból elköltözni nem könnyű.

Fotó: Sarah Lee/The Guardian

A kényes egyensúlyt keressük, igaz? Otthon lenni, vagy valahol messze; az íráshoz szükséges magány kontra a közösségi élmény, a kollégákkal való együttműködés iránti vágy. Kell az interakció, a gondolatok cseréje, az új impulzus. Drámaíróként szükséged van erre az állandó változásra?

A drámaíró a szerzők egy fura hibrid alfaja. Azt hiszem, a regényíróknak igazán stabilitásra van szükségük az íráshoz, mert egy bizonyos fajta energiát hosszú időn keresztül fenn kell tartaniuk. A költők visszahúzódóbbak. Vagy robbanékonyabbak. A drámaíró általában az introvertált és az extrovertált típus egyfajta képtelen keveréke: vágyik a közösségre, és közösségben virul ki, mégis szüksége van arra, hogy kiszakadjon a közösségből. Képtelenség eltalálni a megfelelő kombinációt. Folyton olyanokkal vagy együtt, akik azt mondják, „bárcsak valahol másutt lennék”, és folyton másutt vagy, ahol meg azon gondolkodsz, hogy vajon mi minden érdekesről maradsz le. Azt hiszem, a lényeg a diszkomfortérzés megfelelően stimuláló szintje.

Ezek az utak az Egyesült Államokon belül és túl csak térbeli utazások? Vagy a különböző kultúrák és a különböző politikai rendszerek miatt időutazásnak is érződnek?

Az ember minden egyes utazás során ezernyi dolgot tanul. De mindig tudatában van annak is, hogy mennyi mindent nem ért. És ezt is szeretem az utazásban. Hihetetlenül sok a titok. És persze ez a titok-dolog elvileg ugyanígy érvényes a saját New Yorkomra is. Ha jól belegondolok, New York számomra rendkívül titokzatos. Ezerféleképpen nem ismerem. Sok mindent nem értek az amerikai kultúrából, bár éppen az utazásoknak köszönhetően sikerül jobban megértenem. Ha csak a bevált módszereket, a mindennapi gyakorlatot nézzük, már az felmérhetetlen. Az ember hallja, hogy másutt másképp csinálják a dolgokat, de leírhatatlanul többet tanul, amikor ténylegesen megtapasztalja.

Ez volt a húsz évvel ezelőtti budapesti workshopod mögötti elképzelés is: mi volna, ha a kulturális különbségekből és a nyelvi akadályokból eredő hátrányokat fordítanánk az előnyünkre? Mi volna, ha azt néznénk meg, hogyan reagálnak a szövegre egy másik kultúrában felnőtt színészek, milyen kevésbé magától értetődő visszajelzéseket kapsz tőlük, mit tudnak másképpen hozzátenni a darabodhoz? Szükségünk van a váratlan reakciókra és visszajelzésekre, a mindennapi kis meglepetésekre.

Ehhez jön még a magyar színházi rendszer. Egy hónapot töltöttem a Krétakörrel, és a repertoárjuk nagy részét láthattam, mert volt repertoárjuk. Egy hónap alatt alaposan megismertem a munkájukat, ami egy amerikai társulatnál soha nem történne meg. Ha egy fontos amerikai színházi társulattal töltenél egy hónapot, jó esetben egy előadásukat tudnád megnézni. Ez annyira bosszantó, mert New Yorkban időről időre hihetetlen előadásokat láthatsz, amelyek három hétig, hat hétig vannak műsoron, aztán örökre eltűnnek. A hatékonyságnak micsoda hiánya, mekkora pazarlás! Ráadásul mit jelent ez a színészek szempontjából! Figyeltem a Krétakör társulatát: hogy mindannyian milyen csodálatos színészekké váltak azáltal, hogy együtt hozták létre egyik előadást a másik után. Elképesztő volt, hogy ez a struktúra milyen módon erősíti a mesterségbeli tudást, a tehetséget, a képességeket. És ahogy tudatosult bennem, hogy mi senkinek, aki felénk utazik, nem tudunk olyat nyújtani, mint amit én ott tapasztaltam! Hasznos volt ezt látni.

Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy tartozzunk valahová. Sok művészeti csoporthoz tartoztál – és tartozol ma is. Melyek voltak azok a legfontosabb kreatív csapatok, közösségek, amelyek segítettek vagy inspiráltak?

Nekem az egyik legnagyobb dolog, amikor befejeztem az egyetemet, a Soho Rep volt, ami ma már nagyon híres New York-i társulat, de akkoriban még nem volt az. Fura, dél-manhattani avantgárd dolgokat csináltak, nem performanszokat, de fura darabokat, ami a dél-manhattani avantgárdon kívül a kutyát se érdekelte. Nem sokkal előtte indítottak el egy író-rendező csoportot öt rendezővel és öt íróval; kilenc hónapon keresztül kéthetente találkoztak valakinek a nappalijában, és felolvasásokat rendeztek. Ebben a csoportban minden írót és rendezőt az alternatív színházcsinálás és az alternatív dramaturgia izgatott, egy olyan pillanatban, amikor a New York-i színházi kultúrát ez egyáltalán nem érdekelte. Mindenki csodálatos dolgokat csinált, amire mások persze rá se hederítettek, de mi tudtuk, milyen izgalmas. Szóval ez fontos megerősítést jelentett: lehet ilyen fura hozzáállással színházat csinálni; és az első három New York-i előadásom így vagy úgy a csoporthoz köthető munkáim, illetve az ottani társak révén jött létre.

Aztán tagja lettem a 13 P nevű csoportnak, amely akkor alakult, amikor a csodálatos drámaíró, Madeline George csatlakozott a Connecticut állambeli Waterfordban működő O’Neill központ drámaíró-fejlesztő programjához, és ott találkozott Rob Handellel, aki szintén csodálatos drámaíró, és rengeteg tapasztalattal rendelkezik a pályázatírás és a színházi menedzsment terén. Abban az időben sok más drámaíróhoz hasonlóan őket is bosszantotta, hogy a nagy színházak nem képesek elkötelezni magukat az új művek bemutatása mellett – úgy tűnt, a darabokat vég nélkül fejlesztik ahelyett, hogy színre vinnék. Ők ketten ezért úgy döntöttek, hogy összegyűjtenek egy csapatnyi drámaírót, és vállalták, hogy mindegyikük darabját előadják, és az egészben az volt az egyedülálló, hogy te, a drámaíró diktálhattad a produkció feltételeit. Te választottad ki a rendezőt, te választhattad ki a tervezőket, te dönthetted el, hogy hogyan reklámozzák a darabot. Te voltál a kreatív döntéshozó. Nagyon bátorító és inspiráló volt részt venni ebben. Aztán a Flea Theatre irodavezetőjeként dolgoztam, pár drámaíróval együtt drámaíró- és íróműhelyeket szerveztünk; igazán érdekes szerzők jöttek el hozzánk, és tartottak írásgyakorlatot. Az volt az elképzelés, hogy kutassuk, mi módon lehet írásokat generálni, és innen valahogy eljutottunk odáig, hogy megszülettek a néma drámaíró elvonulások. Ezeket a varázslatos Erik Ehn irányította, őrült és nagyszerű program volt, önkéntes menedzserként hosszú-hosszú éveken át vittem.

Ennyi minden mellett hogyan jut időd a saját munkádra?

Általában rohamszerűen írok, rohamszerűen dolgozom. Ha komolyan foglalkozom egy projekttel, akkor mindennap rászánom az időt, ami kell. De igyekszem inkább összevontan csinálni, mintsem hogy minden nap mással foglalkozzam. Szerintem minden író más, de én a rövid ideig tartó mániákus koncentrációra szavazok a szétaprózott munkával, illetve a folyamatos erőfeszítéssel szemben. Ami nyilván abból is következik, amiről már beszéltem, hogy bárcsak több életet élhetnék egyszerre.

Mi lenne, ha megismételném az indító kérdésemet? Mi hiányzik leginkább az amerikai színházból?

Azért kérded, mert gondolod, hogy mindezek után máshogy fogok válaszolni?

Ha szeretnél.

Nem, maradok ugyanannál. Legyen több lerobbant hely, ahol az emberek még többfélét csinálhatnak. Annyi mindent el kellene most mondani. És a színház nagyon sajátos módon képes elmondani bizonyos dolgokat. Nagyon komolyan képes elmondani bizonyos dolgokat. Nagyon emberi módon. Sokkal ökonomikusabban, mint sok más médium. Szerintem ebből többre van szükségünk. Az kell, hogy többen csinálják, és többeknek legyen hasznára. Nyissunk ajtókat fura, ócska, lehetőségekkel – önmaguk lehetőségeivel – teli terekbe. Több színházra van szükségünk, ami több embert ér el, de ehhez az kell, hogy hozzáférhetőbb legyen a színház, a színházcsinálás. Emellett a professzionális színházakban megfizethető jegyárakra van szükségünk – talán ez a legfontosabb, különben a színház eltűnik a kulturális párbeszédből.

Van a színháznak olyan feladata, amit nem teljesít? Olyasmi, amivel a színház a társadalomnak tartozik, az emberiségnek, személy szerint neked, Brooklynban – valami, amit csak a színház tehetne meg, amit a színháznak kellene megtennie, de mégsem teszi?

A színházban elképesztő lehetőség rejlik. És az soha nem teljesül be, lehetetlen beteljesíteni. Szóval igen, a színház kudarcot vall. Elkerülhetetlenül kudarcot vall, soha nem lehet megalkotni a tökéletes színházi darabot. Lehetetlen. Ez minden művészeti ágra igaz, azt hiszem. Hogy van-e a színháznak kötelessége a társadalom felé? Nem tudom. Ez egy olyan kérdés, amely ellentétes a mi színházi kultúránkkal. Ez sem igaz.

Lehet, hogy értelmetlen a kérdés…

Nem tudom ezt a felvetést elválasztani a téma kérdésétől. Úgy értsem, hogy a színháznak konkrétan, témájában kellene megcéloznia a társadalom problémáit és az aktuális kérdéseket? Szerintem ez a felvetés-elvárás bizonyos szempontból nagyon izgalmas. És bizonyos szempontból életveszélyes lehet.

A következőt gondolom: a színház nagyon hatékony formája lehet annak, hogy az embereket arra serkentsük, illetve abban segítsük, hogy gondolkozzanak. Azaz hogy mindent elemezzenek és különböző szempontokból vizsgáljanak ahelyett, hogy azonnali válaszokat adnának. És szerintem a színház ezt a feladatát nem teljesíti. Ha jól csinálják, akkor nem ad közvetlen válaszokat, de segíthet feltenni a megfelelő kérdéseket. És azt hiszem, ebben csak ritkán vagyunk elég jók. Ehelyett inkább a „helyes” választ kínáljuk, illetve sugalljuk, és ítélkezni segítünk az embereknek.

Értem. Igen. Az a gondolat, hogy a színház tanítani képes, nagyon csábító. Nem hiszem, hogy egy színházi darab valaha is megváltoztatná az embert. Azt hiszem, a színházi darab körüli vita változtathatja meg az embert. Úgy érzem, hogy néha a művészek a vita végpontját akarják belehelyezni a darabba. A görögök jutnak eszembe. A görög tragédiák úgy vannak felépítve, hogy az ember nem távozhat elégedetten. Az amerikai közönség körében a legveszedelmesebb kérdés mostanában az, hogy „Mit viszek haza a színházból? Mit tanultam? Szeretnék valamit hazavinni magammal a színházból…” Szerintem a drámai szerkezet eredetileg úgy működött, hogy az ember a színházból ne válasszal, hanem egy nyugtalanító kérdéssel távozzon. De a görög színház mint olyan is úgy működött, hogy az egész város elment megnézni, aztán másnap reggel mindenki arról vitatkozott, amit látott. De nálunk – legalábbis a hivatásos színházban – most az történik, hogy az egész városból odajönnek az emberek, csupa idegen, beülnek együtt, és megnéznek valamit, aztán elmennek, és esetleg azokkal megvitatják, akikkel együtt látták. De mivel a színház annyira irreleváns, általában nem része a szélesebb körű vitának. Azt hiszem, igazad van. Szerintem a színháznak kérdéseket és nyugtalanító érzéseket kell hagynia benned. És szerintem ilyen formában oktathat is. De ha hiányzik az a színtér, ahol ezeket a kérdéseket meg lehet vitatni, illetve artikulálni lehet, akkor azt hiszem, nem viszi előre a gondolkodást. Tehát ez egyfajta társadalmi kérdés. Bizonyos szempontból a színházi struktúra kérdése. Óriási probléma, hogy a szórakoztató kultúra egyre inkább szegmentálódik. Régen úgy volt… régen mind ismertünk bizonyos filmeket és dalokat. Az egész országban. Minden nemzedék külön-külön. De ma már egyre kevesebb és kevesebb marad ezekből a közös pontokból, és minél fiatalabb az ember, annál kevesebb ilyet talál a társaival, illetve más generációkkal.

Úgy gondolom, hogy művészként provokálnunk kell önmagunkat, ahogyan a közönséget is. Azt hiszem, bármilyen bizonyosságból kiindulva írni problémás. A bizonytalanságunkból kell írnunk, nem a bizonyosságunkból.

Abban hiszek, hogy segítenünk kell a közönségnek megérteni, hogy nem várhatnak kész megoldásokat vagy határozott válaszokat. Nem azt kell sugallni, hogy szeretném, ha így vagy úgy gondolkodnál, hanem nagyon-nagyon világossá tenni: azt szeretném, ha gondolkodnál. És nem csak a racionális gondolkodásról beszélek. Nyilvánvaló, hogy az érzéki és érzelmi tudás és a racionális tudás ugyanannak a bonyolult egésznek a része.

Így van, és azt hiszem, le kell mondanunk arról, hogy valaha is irányíthatjuk a másik gondolatait, vagy akár csak hozzátehetünk valamit a gondolataihoz. Csak a saját gondolatainkat, érzelmeinket, érzéseinket vagy… megérzéseinket tudjuk megosztani. Azt hiszem, az a dolgunk, hogy összetettebbé tegyük a vitát.

To read the interview in English, click here!