Ó, nem, Carlo Collodi 1883-ban megjelent meséjében – legalábbis az ifjúság számára Rónay György által átdolgozott magyar változatban – nem szerepel a Ködember alakja. S nemcsak azért nem, mert a Ködember, a Homokember és gyerekijesztésben szakavatott társaik inkább német nyelvterületen ismerősek, hanem azért sem, mert van ebben a történetben annyi földi gonoszság, hogy nem szükséges hozzá semmi hitvilági borzadály. Most, hogy az előadás után újra elolvastam a könyvet, biztosan érzem, nincs olyan kiadó, ahol ezt a Boris Vian gondolattársítási szabadságával megírt vacogtató horrort egy kortárs szerző tollából ma kiadásra elfogadnák. A Vígszínház Keresztes Tamás rendezte új bemutatója azonban, mint valami óriás lencse, begyűjti a gyerekeinket és magunkat fenyegető bajokat, s költői formát adva félelmeinknek – legalább az előadás idejére – legyőzi a szorongást. A Ködember vörös lámpása lelkünk mélyéről csalja elő a reményt.

Fotók: Dömölky Dániel

A szövegkönyv dialógusait megalkotó Benedek Albert, Keresztes Tamás és Kovács Krisztina határozott kézzel emelte ki a Collodi-mű legfontosabb és legemlékezetesebb motívumait, s Presser Gábor zenéjével, Sztevanovity Dusán és Presser dalszövegeivel szőtt belőle bravúros könnyedségű „családi roadmovie”-t. Az eredeti mű vihogó kegyetlensége szorongó emberismeretté változott, a történéseken és a megszólalásokon át pedig földereng közösen birtokolt jelenünk számos felismerése és beletitkolt döbbenete. Hogy a díszletet tervező Keresztes Tamás és Auer Alexandra, a jelmeztervező Giliga Ilka, a koreográfus Vati Tamás, a bábkészítő Majoros Gyula és Palya Gábor, valamint az igen következetes dramaturg, Kovács Krisztina munkájának rendkívüli színpadképessége érvényesülni tud, ahhoz a színészek mellett a zenészek mindvégig odaadó figyelme is hozzájárul. A muzsikusok csapatát (név szerint lásd lentebb) Kovács Adrián és Mester Dávid vezényli felváltva. Általában szelíd zenék ezek, amiket hallunk, simogatók és dúdolgathatók, de máris van köztük pár slágergyanús dallam, mint például „Az élet szép, ha van palacsin…” refrénű vagy a „Ha gazdag lennék, megvenném a Holdat az apukámnak…” kezdetű.

A részleteiben frappáns, mégis légiesen könnyű, látomásos díszletet elnézve hálával kell gondolnunk a Budapest Bábszínház hajdani felkérésére, amivel rábírták Keresztes Tamást, hogy megrendezze náluk Mary Shelley Frankenstein-történetét, s kedvet kapjon másutt is bábos megoldások alkalmazására. Ami abban a remek előadásban megjelent, az itt is működik: a színészvezetés ritmikai biztonsága és rugalmassága, az akusztikus és vizuális elemek sokdimenziós összehangoltsága.

A címszerepet játszó Dino Benjáminra először nem is mint színészre, hanem mint rendezőre figyeltem fel, mégpedig akkor, amikor a Víg padlásterében Cseh Dávid Szélvész után is szép vagy című darabjának előadását láttam az ő színrevitelében. Ugyanott volt később Komán Attila K. utazásai című „drámai költeményének” Gardenö Klaudia által rendezett, kissé amorf, de igen sokféle tehetséget felmutató produkciója, melyben Dino Benjámin két figurát is megszemélyesített, igen emlékezetesen. Most pedig ő Pinokkió, fején a régi tölgyfa kérgéből rá maradt hajkoronával, holdas tekintetével, hazugság esetén meg-megnövő orrával, kicsit reszelős, meg-megbicsakló kamaszhangjával, mindent igénylő és fölfaló ártatlanságával, gyermeki önzésével és a maga elkerülhetetlen megtöretésének szakaszaira való rácsodálkozásával. De a tökéletes szereposztásnak ő csak kezdeti alakja.

Mert Borbiczki Ferenc – aki hajdanában, a Pesti Színház 1998 karácsonya előtt bemutatott Pinokkiójában a jelen feldolgozásban meg sem említett Antonio mestert és a rövid eszű Macskát játszotta – mint a Dzsepettóság sűrítménye a szeretetre méltó, naiv és áldozatkész férfiember tökéletes megtestesülése. A kiválóan éneklő Majsai-Nyilas Tünde formálja meg a pedagógiai ethosszal, de legfőképp aggódó asszonyi-anyai megérzésekkel rendelkező Tücsök alakját. Az ember szinte megkívánja, bár lenne néki is egy zsebben hordható, nagyeszű és villámgyors tücske bajok esetére.

A játék egyfajta mozgó városképpel, a nyitódalt éneklő fiúk koreografikus kardalával indul, ami kicsit a közönség köszöntése is: „Terjed a híre a városon át, / Hogy a hídon egy szamarat láttak, / Csendesen baktat a színház felé, / Pont a szélén a biciklisávnak…”, a jelenet igazi felütése azonban a Tücsök majdnem agyonverését eredményező palacsintasütő csattanása. Hopp! Megérkeztünk. Igen, itt vagyunk, és megyünk előre egy mesébe, amelynek szereplői bizony hol kedvtelve, hol kedvetlenül ütik-verik és rendre átverik egymást. A bábszínházi zsinóros bábok kórusa, élén Pulcinellával (Szaplonczay Mária e. h.) és Arlekinóval (Liber Ágoston e. h.), Pinokkiót látva nagyon megörül a nem dróton rángatott, különös rokonnak. Rögtön panaszolja is neki keserves életét: „Zsinórokon rángat a gazdánk, / Ütlegel is úgy, ahogy kell, / Kihajít, ha látja, hogy sajnálsz, / Kegyetlenül elfenekel…” A hatalommal bíró, dirigáló nagyokat, Páncélszívet és a Porondmestert Méhes László alakítja elegánsan viselt óriásbáb-burkokba bújva. Öröm nézni a sziámi rendőrduót Kerek Dávid e. h. és Szántó Balázs feszes, jó ritmusú alakításában. Szántó Balázs egyébként is nagyot fut, „lyukra áll”, ahogy az egy jó csapatjátékoshoz illik, hisz ő az Ószeres, a Fogadós és a Kocsis is, olykor fergeteges tempóban.

Waskovics Andreának remekül áll, ahogy Kékhajú lánykaként billeg lét és nemlét átjáró sávján egyensúlyozva. Szépen kapcsolódik hozzá Igó Éva Őszhajú Tündére, aki némi – időalagútban való – bolyongás után találkozik Dzsepettóval, de úgy, hogy idősebb nézők jó, ha bekészítik a papírzsebkendőiket. Elbűvölő duett Hegyi Barbara Rókája és Kern András Macska figurája. Nyögedelmes, csúfondáros tangójuk máig a fülemben van, de könnyen elképzelhető, hogy eljövendő magyar családok is fogják ezt még énekelni sikerületlen magyar nyarakon: „Ez a nyaralás, ez egy borzalom, /ez a nyaralás, ez nem az én műfajom…” Kern Macskájának korunkat jellemző beszólása pedig, miszerint „Ez egy gyerek, ezt finoman kell kifosztani!”, egyenesen szállóigegyanús. (Az egyik Macska–Róka–Pinokkió jelenet során nem kap a néző elég erőteljes jelet arra, hogy Pinokkió valójában mit csinált a megmaradt aranyakkal. Azt mondja tudniillik, hogy lenyelte azokat, ami igen kreatív megoldás. De ezt komolyan véve hosszan töpreng a néző, miképpen fognak ott fent kimászni ebből a bonyolultnak ígérkező helyzetből. Aztán egyszer csak a Róka odakap Pinokkió állához, s már markában is van a zsákmány. Akkor tehát hová tette a főhős az aranyakat? Vagyis a Róka mit vesz észre?)

Számomra egyébként a játék szívet tépő élménye az apátlan-anyátlan kamaszlány, Kanóc Varga-Járó Sára e. h. által játszott figurája. Mind íróilag, mind színészileg kiválóan megalkotott, tragikus növényke ez a Kanóc, akinek a sodródása nem tudja nem eszünkbe juttatni a mindenkori gyermekprostitúció fenyegető rémét. A felelősséget az emberséggel párhuzamosan tanulgató, ámde életmentő önzéssel megáldott Pinokkió mellett ez a Kanóc minden védelemre szoruló gyerekünk szépséges-jelképes szobrocskája. A homályból időnként fel-felbukkanó, vörös lámpával járkáló Ködember (Juhász Bence e. h.) először félelmet keltő, később reményt ígérő figurája Signore Collodi pillanatra feltűnő alakja mellett búcsúzik a nézőktől. Pinokkió nem változik hús-vér kisfiúvá, de nála igazibb fabábut nem hord hátán a föld.

Már említettem a cikk elején a Pesti Színház Simon Balázs által rendezett Pinokkióját, melyben a Táltos Tücsök nádszálból tűzött ízületeit Börcsök Enikő viselte. Hadd meséljem el ennek a hajdani, kissé kócos előadásnak egy részletét, ahogy följegyeztem: „Nagyon sok dramaturgiailag mostoha jelenetben kell dologtalanul tétováznia a Tücsöknek, s mivel az előadásban nincs igazán kitalálva a többiekhez való viszonya, ő is a nehezen meghatározható körvonalú figurákhoz tartozik. De van egy mindent feledtető, gyönyörűséges pillanata a játéknak: az, amikor a Tücsök megcsodálja a Kékhajú tündér által lebegtetett Pillangót, s halálosan és tücsökéletre-szólóan beleszeret a »tehetségbe«. Börcsök-tücsök áll a színpad szélén, s alulról nézi a levegőben műszálon repkedő fakókék »zseni«-t, s megrendül. Gyakorlati bemutatót tart a goethe-i igazságból, mintha mondaná: »A másik kiváló erényei ellenében egyetlen mentőeszköz – a szerelem.«”[1]

Azért mertem ezt elmesélni, mert ebbe a Keresztes Tamás által rendezett előadásba is bele lehet szeretni. Nem mindenkinek. De hát miért is kéne mindenkinek?

Én azért még mindig látom… ahogy repül.

[1] GABNAI Katalin, „Fából faragott gyerekkor”, Criticai Lapok, 1999. január

Mi? Presser Gábor – Sztevanovity Dusán – Benedek Albert – Keresztes Tamás – Kovács Krisztina: Pinokkió
Hol? Vígszínház
Kik? Szereplők: Dino Benjamin, Borbiczki Ferenc, Majsai-Nyilas Tünde, Méhes László, Hegyi Barbara, Kern András / Seress Zoltán, Waskovics Andrea, Halász Judit / Igó Éva, Varga-Járó Sára e. h., Szántó Balázs, Kerek Dávid e. h., Turi Péter e. h., Szaplonczay Mária e. h., Liber Ágoston e. h., Nemes Tibor e. h. Juhász Bence e. h. Valamint: Adamovich Ferenc, Biczó Anna, Drahota Albert, Harangozó Boglárka, Jónás Roland, Orosz Gergő, Perger Mátyás, Viola Péter. Zenészek: Dörnyei Szabolcs, Hotzi Mátyás, Kalocsai Eszter, Kárpáti Benedek, Kiss-Varga Roberta Izabella, Kovács Adrián, Kovács Tamás, Mester Dávid, Molnár Dániel, Rádli Ramóna, dr. Rodek Balázs, Szép András, Tempfli Erik, Tiborcz Balázs, Tuboly Roland, Zsótér Zita. Vezényel: Kovács Adrián / Mester Dávid. Zeneszerző: Presser Gábor. Dalszöveg: Sztevanovity Dusán, Presser Gábor. Díszlettervező: Keresztes Tamás, Auer Alexandra. Jelmeztervező: Giliga Ilka. Dramaturg: Kovács Krisztina. Koreográfus: Vati Tamás. Videótervező: Sánta Balázs. Szcenika: Juhász Zoltán. Bábkészítő: Majoros Gyula, Palya Gábor. Világítástervező: Friedrich Gergely. Rendező: Keresztes Tamás