Első blikkre fel sem merülne, hogy nem egy kiforrott, többéves munkában összeszokott profi társulat repertoárdarabját látjuk a Trafóban. Nem jutna eszünkbe, hogy egy ilyen egységes színvonalú, érett előadást bármilyen más formáció produkálhatna, mint egy fesztiválokat megjárt, bejáratott együttes. Pedig a SUB.LAB.PRO The Ensemble Program név alatt nem ilyesmi rejlik.

Fotók: Ofner Gergely

Érdemes lenne külön fejezetben is foglalkozni a jelenséggel, melynek során az elmúlt tíz-húsz évben sorra alakulnak olyan társulatok, ahol táncos tanulmányokat végzett, tehát képzett, de még el nem helyezkedő táncosok afféle gyakorló évet tölthetnek. Mesterektől, koreográfusoktól tanulhatnak tovább úgy, hogy közben színpadi megmutatkozásra is lehetőségük nyílik, nem is akárhogyan: gondosan szervezett formában. Hogy ezért többnyire nem kapnak fizetést, hanem ők fizetnek, ez része a forma működtethetőségének, egyben a szükségességét is jelzi (mert igenis sokan fizetnek világszerte ilyen „posztgrad” lehetőségekért).

Ami magát a formációt illeti, a honlapjukon minden információ megtalálható a céloktól kezdve a részletes munkakörülményeken át a napokra lebontott éves programig (és igen, még az is, hogy a tagok mennyit fizetnek azért, hogy ebben a munkában részt vehessenek). Magyarországon sem ők az elsők (a MU Terminál Fejes Ádám vezetésével bő két évtizede pont ezzel a céllal indult – még kizárólag belföldi támogatással, s mivel ez fokozatosan kiúszott alóla, maga a működés is megszűnt –, míg Maday Tímea és Hámor József Gangaray Trambulinja már egy évtizede is részben nemzetközi volt, és a részvételi díj mértéke is hozzájárult a fenntarthatósághoz), de ilyen igényes és szigorúan profi működést végül nekik sikerült megvalósítani minden nemzetközi kapcsolatot és tapasztalatot is beépítve. Utóbbiakban sem az alapító, a kortárs tánc nemzetközi terepét bejárt Juhász Péternek nincs hiánya, sem Jenna Jalonen társalapítónak, aki finn létére a magyar kortárs művészeti élet vérfrissítésén fáradozik évek óta.

Egy előző, tavalyi bemutatójukon – melyet Hód Adrienn készített az akkori csapatnak – még hangsúlyosabbnak láttam az egyéniségek, a különbözőségek felmutatásának elsődlegességét. Az idei, sorrendben második őszi bemutató anyaga úgy mutatja meg az egyéniségeket, hogy közben az együttes, tehát az összhang, az egységes technikai tudásbirtoklás is előtérben van, vagyis: kimagaslóan erős. Mészáros Máté, szintén világot járt koreográfus vélhetőleg tehát úgy dolgozott hathetes alkotói periódusában a csapattal, hogy miközben szigorúan megkövetelt bizonyos formákat, elemeket, azaz technikát „oktatott”, megtapasztalhatta a kilenc táncos személyiségét, sajátosságait, melyek számára aztán itt-ott, adott pontokon lehetőséget nyitott a megmutatkozásra.

A színpadon hét lány és két fiú, de teljesen mindegy is: kilenc ember táncol, mozog (néha csak vár oldalt) teljesen hétköznapi, de ízlésesen összehangolt, kire-kire leginkább illő ruhában. (Készakarva nem a jelmez szót használom, mert érezhetően nem a jelmezjelleg erősítése a cél… olyan, mintha az utcáról érkeztek volna, és csak a cipőt, kabátot vették le még az előtérben, néhányan a zoknit sem.) A nézők beengedésekor már zajlik a színpadon az a tipikus ottlevés, amit a táncos előadások előtt művel: túl a szisztematikus bemelegítésen, többnyire már idegből jövő mozgolódás ez, kipróbál egy-egy elemet, vagy nyújtogat, lazít, megteszi, amit kell, hogy ki ne hűljön az izomzata a kezdésig. A tér – az az egyszerű légdoboz, ami egy színpad tere – érdekesen átszabva egy ferdén, megdőlő vitorla gyanánt befüggesztett fehér vászonnal. Az áttetsző anyag egyfelől lezár, lefog a térből (úgy képzeljük el, mint egy manzárdszobát, ahol a falhoz közeledve már nem férünk be a tető alá), másfelől csodálatos világítási lehetőségeket is ad; a darab során ennek a manzárdjellegnek az intimitását is ki tudják itt-ott aknázni a táncosok.

A kezdés aztán már a folytatása annak, amit beengedéskor láttunk: egymás mellé sorjáznak az elemek, immár szervezetten. Ez a kifejezés: szervezett, többször is előjön számomra az előadás alatt, feltűnik az alakzatok, még inkább a szabadság szervezettsége. A mozgás minősége ugyanis végig fluid és szabad, ugyanakkor meglepő a pontosság igénye is: nincsenek elvarratlan mozdulatok, nincs elhajítva, hanem célba röpül mindaz, ami meglendült.

Nagyon tiszta kontaktelemek kerülnek sorra (egy idő után érzékelem, mi az, amit mindenkinek precízen meg kellett tanulni, és aztán hol itt, hol ott, esetleg mással ötvözve alkalmazni, vagy akár ki is hagyni), a minőség itt is egységes. Ott, ahol pici pontatlanság csúszik a gépezetbe, az szemmel láthatólag a nagyon akarásból adódó ideges erőtöbblet eredménye, de ilyenből nincs sok.

Az ismétlések sohasem unalmasak, mert az elemek mindig más és más konstellációban bukkannak fel, sokszor váratlanul, akár egy duettben, akár trióban, akár nagyobb együttállásban. A szólók, kettősök pedig egészen különlegesek: mert tényleg nagyon egyénre szabottak és személyesek, sehol egy alibi gesztus, kikacsintás vagy „színészi” megoldás. Azt hiszem, Merce Cunninghamnek tetszett volna ez az előadás.

Nagyon szépek a fények (Dézsi Kata), változatosak, gyakran meglepők, de sosem tolakodók, és az is, ahogyan dramaturgiai szerepet kapnak egy-egy váltáskor. Különösen szép a zárókép, amikor még szól a zene, az aktuális táncosok még ott állnak a színpadon, a fényt már elvileg lekapcsolták, de még hosszú másodpercekig érezhető az a minimális utórezgés a gépekben, mint amikor otthon lekapcsolunk egy takarékos égőt, és egy darabig még pislákol benne valami egészen halvány fénymaradék.

A zene (Bendik Giske és Gryllus Ábris) igen erős, végig nagy segítség a táncosoknak, bár ereje, súlya sokszor túlnő azon, amit a színpadon látunk. Talán az a legtisztább kifejeződése ennek, amikor a legelső és mind közül talán a legsajátosabb szóló indításakor egyszer csak elhallgat a zene, megszűnik. A némában lejátszott táncköltemény a legerősebb bizonyítéka annak, hogy a tánc önmagában sziklaerős kifejezési eszköz (lehet) – a táncos testének nem feltétlenül a zenét kell visszhangoznia/aláhúznia/vezetnie. Persze azzal sincs semmi baj, szeretem azt is, ha zenére táncolnak, de ez a csapat, ez a koreográfus, ez az alkalom a tánc önmagáért való minőségét mutatta fel.

És akkor álljon itt az előadók neve, mert megérdemlik: Axelle Sechao, Ása Sigrúnardóttír, Boris Charrion, Elisa Picq, Emma Delvac, Inés Grima, Mar Serra Matrí, Melén Constant, Michela Centon, Nerya Zahavi. Nem tudom, ki az az egy a tízből, aki most nem lépett fel, de mindnyájan komoly értéket képviseltek. Magyar nincs köztük egy sem. (Előfordult korábbi munkaperiódusokban, hogy volt, de egy-egynél több sosem.) Ezzel persze visszakanyarodhatnánk a fentebb pedzegetett helyzetleíráshoz, de most inkább ne vegyük el a fényt erről a konkrét eseményről. Mert ez a bemutató tényleg eseményszámba ment: ritka ajándék egy hosszú nap estéjén felfrissülve kelni fel a nézőtéri székből, és valamiféle emelkedett lelkesültségfélével távozni – azzal, hogy tessék, erre képes a tánc, önmaga. Mankók, ürügyek és magyarázatok nélkül.

Mi? SUB.LAB.PRO – Mészáros Máté: Cells within cells
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Alkotók, előadók: Axelle Sechao, Ása Sigrúnardóttír, Boris Charrion, Elisa Picq, Emma Delvac, Inés Grima, Mar Serra Matrí, Melén Constant, Michela Centon, Nerya Zahavi. Fény: Dézsi Kata. Zene: Bendik Giske: Up, Ass drone, Crusing, Stall, Adjust, Void, Cracks; Gryllus Ábris: Parent II. Koncepció, koreográfius: Mészáros Máté. Társalkotó: Horváth Nóra