Ha volt valami közös a Nemzeti Táncszínház nyári szünet utáni első premierjében (Nyaralás) és a CAFe Budapest zárónapján ugyancsak itt tartott két táncbemutatóban (Ketten és Sinni), akkor az az, hogy mindkét előadás nézése közben gyakorta elgondolkodtam, hogy lehet valami ennyire ütős, ami pár perce még annyira lehangoló volt, és fordítva.
Gyakori jelenség az IZP keretében megvalósuló koreográfiáknál, hogy az izgalmas felvetések is aránylag zárt, komfortzónán belüli megoldásokat eredményeznek, amiből egy éles látású, provokatív, problémageneráló „külső” szem tudná esetleg kizökkenteni az alkotókat.
Május 14-én a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban az első Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.
Az esztétika és a táncelmélet folyamatosan próbálja meghatározni, ami tárgyaként elé kerül, és keresi a kifejezéseket, szempontokat, ami alapján egy táncelőadásról egyáltalán beszélni lehet. Az alkotókat persze mindez a legkevésbé sem kell, hogy érdekelje, nem az ő dolguk megnevezni és fogalmilag megragadni, amit létrehoznak.
Megkerestünk – a teljesség igénye nélkül – majd’ másfél tucat táncos-koreográfust, hogy személyes történeteiken keresztül szélesebb képet kaphassunk arról, mi vonzza őket külföldre (…), és mi az, ami inkább elviszi őket Magyarországról (…).
Az alábbiakban górcső alá vett három szólóprodukció esztétikai értelemben gyökeresen más, ám a szándék közös: a személyesség, sőt, a vallomásosság.
