Kissé megkésett a tudósítás, de a másod- vagy harmadhullámnak is vannak előnyei: az eltelt idő távlatából újra lehet gondolni, újra lehet élni a fesztivált, és örömmel rádöbbenni, hogy mennyire eleven még mindig az emlék, és mennyi élménnyel, tanulsággal, új tudással gazdagodott az, aki a november végét Szabadkán töltötte a Desiré Central Station fesztiválon.

Ahogy az ember már napok óta a fesztivál két helyszíne, a Jadran és a Lifka között ingázik, szép lassan szétmállik a tér és az idő megszokott tapasztalata, és a helyére valami más kerül. A színház tere és ideje, mely kiszakít a hétköznapi koordináták közül, és oda visz, ahol újraépül a világ a szemünk előtt – a színésszel, a nézővel, a rendezővel. Az új tapasztalat bennünk és velünk formálódik, és már nem fontos, milyen időt mutat az óra, milyen helyet a térkép. Itt valami más történik, és amikor az ember kiszakad ebből a napok alatt sűrűre szövődött térből és időből, idegennek érzi magát Budapest felé az autópályán.

Az idei fesztivál címével, Britney Spears híres slágerének parafrazeálásával: Hit Me Baby Final Time, ahogyan Urbán András nyilatkozta, azt akarták mondani, hogy ebben a bolond világban, amelyben élünk, „jussunk már valamire, legyen már vége valaminek, fejezzük már be”.^[1] Az egyszeri néző viszont sejti, hogy ez még el fog tartani egy darabig, a világ így marad, meg még ígyebbül, és ha be lesz fejezve, annál rosszabb lesz nekünk, úgyhogy maradnánk az eredeti refrénnél: „hit me baby one more time” – meg one more, meg one more! Mert kell ez az ütés, lórúgás, amely kiakolbólít ebből a hülye világból, lerúgja az órát a falról, és újrarendezi a térképet.

Kosztolányi Dezső Színház: A hallgatás poétikája. Fotók: Molnár Edvárd

Sajnos a budapesti Nemzeti Színház sokak által várt Woyzeckje ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében elmaradt, helyette a nyitónapon duplán mutatták be Urbán András új darabját, A hallgatás poétikáját. És ha van erős kezdés, akkor ez az volt. Minden elismerés a színészeknek (Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Verebes Andrea), hogy kétszer egymás után eljátszották ezt a lelkileg és fizikailag is rendkívül igénybe vevő darabot, mely egyébként a 2021-es, A nézés költészete című Urbán-darab párjaként értelmezhető. Míg ez utóbbi a „látvánnyal és költői képekkel próbá[t] hatni. Pusztán csak azt vizsgál[ta], amit az ember a nézés, azaz a vizuális kommunikáció útján fogad be”,^[2] ez alkalommal a hallás és hangok kiadásának lehetséges módjait keni fel a rendező a tárgylemezre, és tanulmányozza mikroszkóp alatt. Atomjaira bontja az emberi létezőt, és színészeit különböző szituációkba dobja, kísérletezik: mi történik, ha zárójelbe tesszük a homo sapiensből a sapienst, az egész humanitást, kultúrát, az emberi nyelvet, és csak a maradékot vizsgáljuk.

A színészek artikulálatlan hangokat adnak ki, nyelvtelenek, de küszködnek, hogy értelemmel bíró nyelvi egységeket formáljanak. Az első jelenetben a két színész arca felragyog, amikor valamilyen, szóra hasonlító hangsor hagyja el a szájukat: vap és zük. De ez a verbalitás és a kommunikáció maximuma, mindenki magára zárul, és csak imitálja, hogy el tud érni a másikhoz. Mint ahogyan az operaáriákat is csak imitálják, valamint egy metálkoncertet is; alapvető létmódjuk az imitáció, a másodlagosság, amit technikailag a kiadott hangok felerősítése is jelez.

A kulturális klisék megidézése máshol hatásvadász, közhelyes lenne, de ebben a darabban egyszerre van jelen az imitáció és az imitációra való rámutatás, így aztán inkább felkavaró, amikor a cigaretta füstje kirajzolódik az egyébként sötét színpadon a színészre irányított fényben. Ahogy az is, amikor a színészek levágják a gombokat a ruhájukról, és azok a földre pattannak, vagy amikor egy nyaklánc szakad szét, és a gyöngyök szanaszét gurulnak.

Nemcsak a torok, hanem az emberi test egyéb részei is alkalmasak hangok létrehozására, és a szereplők örömmel fedezik fel az ebben rejlő lehetőségeket. Lovak trappolását utánozzák, a hónaljat és a felkart csapkodják egymáshoz, altesti hangokat állítanak elő. Hol meztelenül, hol ruhában, debil, groteszk arckifejezéssel, üvöltve, motyogva, egymással és egymás ellen, tárgyiasítva egymást, de rá is szorulva egymásra.

Szarajevói Háborús Színház SARTR: Tóték

A fesztivál a második napon is Urbán-darabbal folytatódott, ezúttal azonban a rendező más arcát mutatta: egy viszonylag konvencionális Tóték került színpadra a Szarajevói Háborús Színház SARTR előadásában. Voltak, akik szerint ez kevéssé illett az alapvetően kísérleti darabokra szakosodott fesztivál programjába, de az mindenképpen érdekes volt benne, hogyan mutatkozik meg a közép-európai abszurd a Balkánon, Boszniában. Hamar kiderült: a groteszk itt is anyanyelvi szinten szólal meg, mint ahogyan a szervilizmus, az elmebaj, a hatalomnak való alávetettség is ismerős. Az emberi nyomorúság különböző szintjei is abszolút adaptálhatók, amit az őrnagy katonai uniformisa is jelez, mely a balkáni háborúkat idézi. És zárójelben azért azt is érdemes megjegyezni, hogy Urbán vendégrendezése egyszersmind a magyar kultúra közvetítésének nagyon fontos gesztusa: elviszi Örkényt Szarajevóba, és ott is megszólaltatja a színpadon. Büszkeség, hála.

A következő nap megint csak Urbán-darabbal kezdődött, mely ismét más regisztert szólaltatott meg, de szervesen illeszkedik a rendező eddigi pályafutásához, avantgárd, politikus rendezéseihez: a kegyetlen színházhoz, az erőszak és a düh színre viteléhez, a tabusértéshez, a normák áthágásához, az emberi test és a hang kísérleti anyagként való felfogásához, a kompromisszummentességhez. A darab címe: Ki játssza Sonja Savić-ot (Čačaki Városi Színház – Bitef Színház, Belgrád), ami máris egy olyan kulturális kontextust nyit meg, mely a határ innenső oldaláról érkező néző számára jóformán teljesen idegen – Urbán számára azonban otthonos közeg, kellék, téma és anyag. „Néha belegondolva azt érzem, tulajdonképpen én egyfajta jugoszláv színházat csinálok […]. Persze ez egy szellemiséget jelent, nem pedig politikai, ideológiai szlogenek kiabálását. Ugyanakkor magyar színházat csinálok, és nem utolsósorban szerbet” – mondja egy interjúban.^[3] És ebben a soknemzetiségű színházban benne van az egész jugoszláv avantgárd, a punk, az irodalom, a film, a zene, a kultúra, az anyaföld, a háborúk, a Balkán, a minden.

Čačaki Városi Színház – Bitef Színház: Ki játssza Sonja Savić-ot

Sonja Savić szerb színésznő az 1980-as évek jugoszláv filmjeinek sztárja, lenyűgöző tehetség, gyönyörű nő, öntörvényű és végtelenül szabad személyiség, aki végül drogtúladagolásba halt bele. Az ikonikus rocksztárok, Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi Hendrix életútsémája ez jugoszláv kivitelben – és az előadás egyik nagy problémája, hogy csak kevéssé lép túl ezeken a kliséken. Nem árnyalja Savić személyiségét és pályáját, a darabból mindössze annyi derül ki, hogy adott egy nagy formátumú tehetség és személyiség, aki önpusztító életet élt, a társadalom pedig kivetette magából. A darab ennek a képmutatásnak az anatómiája.

Mindezzel együtt ez a fesztivál egyik legerősebb előadása, mely felvonultatja Urbán rendezői eszköztárának jó részét: frontális játék mikrofonokkal, melyekbe végig üvöltenek a színészek, a háttérben pedig egy csaj dobol, amiről akár a szerb punkzenekar, a Repetitor is eszébe juthat az embernek. Persze megjelenik a meztelenség is a színpadon, igazából az a furcsa – nemcsak ebben az előadásban, hanem a fesztivál egésze alatt –, ha öt perc után még mindig nem pucér legalább egy színész. Az emberi test azonban nem erotikus tárgyként van jelen, hanem a maga esendőségében, a saját felületén, a bőrön az emberi kiszolgáltatottságot és szépséget mutatva fel.

Tamási Áron Színház: Oxigén

Az Urbán-blokk után a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása, az itthon is ismert Ivan Viripajev Oxigén című darabja következett Pálffy Tibor rendezésében. Lenyűgöző látvány- és hangeffektusokkal operált a rendezés: a Fiú élőben DJ-zett, közben fényekből épült katedrális, majd omlott össze. A darab egy manifesztum, eleven demonstrálása annak, hogy az oxigén az élet, az élet pedig tánc és zene. Nem a rendezés, és nem is a színészek (Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka) hibája, hogy mégsem tudott megvenni teljesen. A szövegkönyvből érdemes lett volna húzni bőséggel, kinyesni belőle a repetitív, szájbarágós részeket, kiszórni az aktuálpolitikai utalásokat, melyeket nem is nagyon lehetett értelmezni, és kukázni azt az egész jelenetet, amelyben a két színész kijön a plexifal mögül, és kínos, didaktikus és közhelyes beszélgetésbe keveredik egymással.

A fesztivál negyedik napjára már kialakulnak a rutinok, az elme is átvált békésebb, befogadóbb üzemmódba, és a test is megszokja a szabadkai léptéket és a színház terét. A Szarajevói Nemzeti Színház Marlene Dietrich: A vádirat öt pontja című darabja – rendezte Haris Pašović – Urbán utolsó darabjához hasonlóan a sztárkultuszt, a mögötte álló társadalmi igényt és képmutatást viszi színre, ám meglehetősen felemás módon. Az alapszituáció szerint Marlene Dietrichnek számos bűnt rónak fel, melyeket a német nép, a közerkölcsök, a normák és szokások ellen követett el – csakhogy ezeket mai szemmel már rég nem tekintjük szégyellnivalónak, vagyis maga a kiindulópont mesterkélt, erőltetett. És az ünnepelt szerb színésznő, Mirjana Karanović sem győz meg afelől, hogy dívát látnánk a színpadon, a nyugati kultúra egyik nagy ikonját; hiába énekli végig Dietrich egész repertoárját, valahogy nincs kisugárzása, nem teremt erős atmoszférát, a háttérben pedig a mesterséges intelligenciával generált képek, jelenetek kifejezetten kínosak (videódesign: Dino Hujić).

Szarajevói Nemzeti Színház: Marlene Dietrich: A vádirat öt pontja

Aztán radikális váltással érkezik a sokak által kíváncsian várt Marko Mandić a Lifka színpadára, akit Bojan Jablanovec rendezett. A MandićCirkusz koncepciója az, hogy a szlovén színész végigfuttatja magán, a testén, a lelkén és a tudatán az 1996–2021 közötti pályafutása alatt játszott 91 szerepét. A címek meg is jelennek kivetítve a színpadon felállított falon, melyre Mandić minden etűd után nekifutásból felkeni magát. Anyaszült meztelenül. Bizonyára fáj, de a terv pontosan az, hogy fájjon, hogy a néző a kényelmes székében, felöltözve figyelje, ahogyan ez a meztelen, törékeny test nekiütődik a kemény, szilárd anyagnak, megüti magát ‒ ahogyan a színész is nekicsapódik a szerepeinek, és megsebződik általuk.

Az egyórás előadás alatt a szinte végig meztelen Mandić folyamatosan beszél, gesztikulál, imádja magát, a színházat, a szerepet, és mi el is hisszük neki, hogy ő maga a színház, a szerep, nincs határ köztü(n)k. Az ő meztelensége a mi meztelenségünk, az ő sebezhetősége a mi sebezhetőségünk, az ő szerepei is mi vagyunk. Színre viszi magát, vásárra viszi a bőrét, a saját meztelen testét mint az emberi testet mutatja fel. Az ő esetében különösen igaz, hogy itt az erotikus kontextustól visszahódított testről van szó (noha érdemes megjegyezni, hogy Mandić igazán szép férfi), és még a maszturbáció sem pornográfia. A színész erőlködik, a néző pedig feszülten figyel, hogy vajon mi fog ebből kisülni. Szerencsére semmi, de ez is a cél: a beteljesülés elodázása, hiszen ‒ ahogyan korábban elhangzott ‒ az ejakuláció az egyetlen pillanat, amikor tényleg megszűnik a színház, színháznak pedig lennie kell.

MandićCirkusz

Másnap a Belgrádi Drámai Színház kissé didaktikusra hangolt Csendben, csendesebben című előadása, Milica Radojčić rendezése a nők elleni erőszakot, annak társadalmi környezetét, elfogadottságát vitte színre, sablonoktól nem mentesen. Világos, a szerb társadalom patriarchális, ahogyan a magyar is, de ebben semmi újdonság nincsen. Mint ahogyan abban sem, ahogyan a darab elején a fiúk és lányok felmondják, illetve eljátsszák a nemi szerepekhez kötődő kliséket. Ettől függetlenül a probléma valós, és a bemutatás is viszonylag árnyalt: egy házibuliban elkövetett erőszak történetét láthatjuk a résztvevők különböző perspektívájából. A végén pedig az addig függönyként szolgáló piros és kék textil mellé odacsapódik a fehér is – a szerb nemzeti lobogó színei. Politikai színház tele erővel, lendülettel, nyersességgel, alkalmanként brutalitással – csak ott motoszkál az emberben a kérdés, hogy akiknek szól, azokat el tudja-e érni.

A kranji Prešeren Színház – Ptuji Városi Színház Škofja Loka-i passiójátékának rendezője, Jernej Lorenci izgalmas kísérletbe fogott: a szlovén nyelven megmaradt legrégebbi drámai alkotást, a 18. század elején íródott passiójátékot vitte színre. Hangsúlyozottan szakrális drámáról van tehát szó, az előadás pedig kortárs eszközökkel próbálja a szentséget megjeleníteni, nem csupán követve, hanem ki is egészítve a szöveget, és nem csupán Jézus, hanem az ember (sőt: nő) szenvedését megjelenítve. Volt, akit a játék a csontja velejéig megrázott, mások értetlenül nézték, mert erőltetettnek találták – mint a magamfajta pogányok.

Az este egy kis „hazaival”, Hód Adrienn Coexist (Unusual Symptoms – Theater Bremen) című koreográfiájával folytatódott. Az elején a táncosok rövidke, sokszor groteszk, ironikus magánszámok után egy-egy ajánlással fogalmaztak meg kritikát társadalmi normákkal szemben. Olykor szellemes volt ez, máskor inkább közhelyes. Az emberi test mezítelensége jelen esetben is alapvető színházi eszköz, ami ismét csak kritika a társadalmi normákkal szemben, melyek szerint nem minden táncos teste minősülne szépnek. De a tét nem is az, hogy a normákhoz igazodjunk, hanem a test felmutatása a maga sokféleségében. Különböző nemzetek (a társulat minden tagja más nációból származik), nyelvek, kultúrák, identitások kavalkádja a darab. Ahogyan a testek, a lelkek egymáshoz érnek, egymásba kavarodnak, eltávolodnak, közelednek, a tánc egyre eksztatikusabb, ritmusa, lendülete már a nézőtérre is betör. Felkavaró, katartikus tánc ez, az emberi test lehetőségeinek a feltérképezése, a fizikai korlátok feszegetése. Mindez párhuzamosan játszódó mikrojelenetekre tagolódik, a táncosok előadnak egy-egy jelenetet, majd partnert váltanak, vagyis mindez egyszerre történik, egyszerre létezik a színpadon. Egyre nagyobb ereje lesz az együttes jelenlétnek, és egyre inkább azt érzi az ember, hogy itt és most tényleg megtörténik a mágia, a színház külön térré és idővé válik.

Unusual Symptoms – Theater Bremen: Coexist

Számomra a fesztivál a Deca, azaz a Gyerekek című kamaraoperával, a Belgrádi Nemzeti Színház produkciójával ért véget, Irena Popović rendezésében, mely Milena Marković regénye^[4] alapján készült, a gyermeki lét tapasztalatait éneklik, panaszolják el a színészek, mely tapasztalatok azonban szervesen folytatódnak a felnőtt emberben, aki nem más, mint az egykori gyerek. A jelmezek is ezt az átmenetet, sehová sem tartozást fejezik ki: felnőtt emberek ritkán öltöznek így, ilyen vicces és stilizált ruhákba. A szöveg költői, a zene inkább szép és magával ragadó, mintsem kísérletező, és a rendezés sem kifejezetten formabontó. Mindezzel együtt van ereje az előadásnak, üt rendesen, és a gyerekszereplők teszik különösen erőssé, akikről lehet tudni, hogy hátrányos helyzetűek. Vagyis a gyermekkor nem mindig felhőtlen és boldog, hanem néha bizony kutya nehéz – és felnőttként is ezt a gyermeket hordozzuk magunkban. Valamennyien gyerekek vagyunk, fájdalmakkal, traumákkal, és nem mindig bánunk szépen egymással. Közhely ez, persze, de ebben az énekben, táncban valahogy mégis hitelesnek, megrendítően igaznak tűnt. A közönség kedvence pedig a legkisebb fiú volt, aki bájosan mosolygott, és olykor el is szundikált.

Egy fesztivált azért is jó végignézni, mert az előadások valahogy párbeszédbe kerülnek egymással, még ha ez elsőre nem is annyira nyilvánvaló. Hogy kerül egy programba egy opera és a teljesen őrült, minden konvenciót, normát áthágó Mandić? A Coexist és a Tóték? Máshogy viszik színre a mezítelenséget, de ugyanúgy lecsupaszítanak, kiemelnek a térből és az időből. És átraknak ebbe a balkáni kavalkádba, ahol nyelvek, kultúrák, szokások kavarodnak egymásba, ahol mások a tétek, az erők, mint amit az ember Magyarországon megszokott. Egyik este a kocsmában valaki csak mosolygott egy ismert budapesti független rendezőt emlegetve, hogy „nálatok ez az underground?”.

A mezítelenség itt nem provokáció, hanem létmód, ez a színház nem tűri a kamuzást, a megúszást, a mellébeszélést. Nem hízelegni akar, nem megerősíteni, hanem elbizonytalanítani, szembesíteni. Ez a dolga. Üssön. Újra meg újra.

^[1] https://kultura.hu/tizenharom-eloadast-mutatnak-be-a-15-desire-fesztivalon/

^[2] LUKÁCS Melinda, „A világ teremtése, mesebeli értelemben. Május 14-én mutatja be a KDSZ az Urbán András, rendezésében készült A nézés költészete című előadást”, Magyar Szó Online, 2021. 04.24., https://www.magyarszo.rs/kultura/a.49165/A-vilag-teremtese-mesebeli-ertelemben

^[3] KOZÁR Alexandra, „Egyfajta jugoszláv színházat csinálok. Interjú Urbán Andrással, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatójával”, Art7, 2015.13.24.,  https://art7.hu/interju/egyfajta-jugoszlav-szinhazat-csinalok/

^[4] Részlet belőle Harkai Vass Éva fordításában: https://irodalmiszemle.sk/2022/06/milena-markovic-gyerekek-reszlet-harkai-vass-eva-forditasa/.