Egy kerek számról, a nulláról, járható és járhatatlan finanszírozási utakról, továbbá szakmai hitvallásunkról, szándékainkról és vágyainkról szól év eleji, ám nem túl ünnepélyes hangvételű szerkesztőségi jegyzetünk. Amivel egyszersmind útjára indítjuk az ezentúl minden cikkünk végén megtalálható barionos támogatási felületünket, melyen keresztül bárki, aki arra indíttatást érez, egyszerűen és gyorsan támogathatja a szerkesztőség munkáját és vele a lap fennmaradását. Mert hát talán mondanunk se kell, helyzet van. Nagyjából persze mindig helyzet volt, de most aztán nagyon.

Szép ajándékot kapott novemberben a Színház folyóirat az 55. születésnapjára az állami kultúrafinanszírozástól: a Magyar Kultúráért Alapítvány Művészeti és kulturális folyóiratok működési támogatására kiírt pályázatán simán lenulláztak bennünket.^[1] Ezzel folytattuk a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) már évek óta tartó mélyrepülésünket. Ami számszerűleg annyit tesz, hogy tavaly és idén jelen állás szerint mindösszesen 2-2 millió forintra zsugorodott-zsugorodik a lapunknak nyújtott állami támogatás,^[2] szemben azzal az évi 16-17 millióval, amiből a 2023 októberétől mindenestül a virtuális térbe költözött Színház folyóirat^[3] – a SZÍN és a HÁZ oldal rendszeres frissülésével – a jelenlegi szinten (el)működtethető.^[4] Talán mondanunk se kell, hogy ez az évi 2 millió nemcsak önmagában, mint összeg kevéske, de rendeltetését tekintve értelmezhetetlen is, mintha a döntéshozók nem lennének tudatában annak, hogy mit jelent egy csak saját szakmai anyagokat megjelentető kritikai-művészetelméleti portál üzemeltetése. Vagy nagyon is tudatában vannak – és akkor még rosszabb. Ennek ellenére létezünk, dolgozunk, aktívak vagyunk, ami mindennél világosabban mutatja, hogy folyamatosan teszünk is a megmaradásunkért, nem ölbe tett kézzel várjuk a sült galambot, és nem is kizárólag az állam csecsén lógva képzeljük el a jövőnket. Ugyanakkor azt sem gondoljuk, hogy az államnak ne lenne feladata a művészeti és kulturális alapszolgáltatások fenntartásában, és ezek közé az alapszolgáltatások közé mi bizony odasoroljuk a jócskán közszolgálati tevékenységet is ellátó művészetkritikai-művészetelméleti nyilvánosságot. (Pedig jól látszik, hogy van pénz a kultúrában, a rendszerváltás óta talán soha nem is volt ennyi, a szolgalelkűség ma is kifizetődő, a kurzusművészet él és virágzik, akárcsak az ötvenes években.) Azt meg végképp nem hisszük, hogy amit az állam tudatosan parlagon hagy, politikai megfontolásból kivéreztet, azt évről évre az állampolgárok plusz áldozatvállalásával kellene visszapótolni. Olyan hosszú a sor, a „megmentésre várakozók” sora már a színpadi előadó-művészetben és tágabb környezetében is, hogy nem látszik a vége. A rászorulók már most egymás elől halásszák el az adományokat, és itt is működik az az általános elv, hogy a nagyobbak, az erősebbek, a hangosabbak könnyebben talpon maradnak, mint azok, akik nem akarnak vagy tudnak maguknak extra hírverést és láthatóságot generálni. Színházkritikai és -elméleti pozíciónknál fogva a mi helyzetünk eleve periférikus, és közel sem gondoljuk azt, hogy pótolhatatlanok vagyunk. Bőven vannak a mi fennmaradásunknál sokkal égetőbb ügyek, súlyosabb krízishelyzetek, fontosabb megmentendő célok akár a kultúra területén is. Tudjuk, hol a helyünk. De azt is tudjuk, kik vagyunk, és mivel lenne szegényebb a színházi szakma, ha mi nem lennénk. Nem fogunk önként és dalolva, feltartott kézzel beletörődni abba, hogy egy velejéig átpolitizált, szakmaiatlan és átláthatatlanul működő kultúrafinanszírozási rendszer áldozatai legyünk. Nem leszünk könnyű prédák. Küzdeni fogunk.

Ugyanakkor a lehetséges túlélési stratégiák számos kelepcét is tartogatnak egy magára valamit is adó szakmai lap számára. Pofonegyszerű lenne például általános színházi-kulturális hírportállá átalakulni: teleposztolni az oldalunkat a Színház folyóirat e-mail címére számolatlanul érkező pr- és marketinganyagokkal, ajánlókkal és szemlézéssel a jelenlegi megjelenések többszörösét generálni, populáris tartalomszolgáltatással sok tízezer új követőt bevonzani, a hirtelen megugró látogató- és kattintásszámmal pedig stabil hirdetői bázist kiépíteni. Azaz a látványra és a könnyű fogyaszthatóságra helyezni a hangsúlyt az önálló szakmai tartalom helyett. De ez nem mi vagyunk. (Ennek amúgy a döntéshozók/kurátorok is simán bedőlnek: soha nem sikerült megértetni velük, hogy mit jelent és mennyibe kerül saját koncepció mentén, saját szerzői körrel, saját gyártású anyagokat készítve egyéni profilú színházi lapot előállítani, és hogy ezt nem lehet teljesen más olvasói igényeket kielégítő online kulturális aktivitásokkal összehasonlítani és versenyeztetni.) Mi továbbra is ragaszkodnánk ahhoz – ami a Színház folyóirat tevékenységét mindig is jellemezte –, hogy a szerkesztőség szellemi műhelyként maga dönt arról, miről ír, kivel és milyen terjedelemben írat, és egyáltalán maga találja ki és építi fel azt a szakmai arculatot, amelyet önmagáról látni és láttatni szeretne. Konzervatív felfogásnak tűnhet, de szerintünk nem érdemes ennél lejjebb adni.

De ha már hirdetések is szóba kerültek, ne menjünk el szó nélkül a független művészeti lapok mozgásterét egyre inkább korlátozó-megbénító új trend mellett. Amíg volt nyomtatott Színház, addig egyéb kötelmek nélkül is többé-kevésbé sikeresen el lehetett adni a színházaknak a színes borító oldalakat mint hirdetési felületet. A/4-es méretben, félfényes műnyomó papíron, négyszínkolorban megjelenni – ennek volt exkluzivitása, specialitása az online tér kínálta lehetőségekkel szemben. Ma, amikor a Színház folyóirat is teljes egészében a digitális térbe költözött, alig találkozunk olyan színházzal, befogadóintézménnyel és egyéb kulturális szereplővel, amelyik ne fizetett tartalomban vagy kapcsolt hirdetésben gondolkodna, azaz ne várna plusz szolgáltatásokat (ajánlót, interjút, kritikát, próbanaplót stb.) a hirdetés fejében. Naponta halljuk, hogy a banner önmagában már kevés, elavult reklámeszköz, a szakmai lapok pedig nem jó hirdetési felületek, mert kevés elérést hoznak. Megértjük, nem vagyunk egy több százezres példányszámú képes, szórakoztató magazin. És azt is megértjük, hogy a színházaknak irtózatos szükségük van promóciós anyagokra, minőségi ajánlókra és előzetesekre, mert piaci verseny van. Más kérdés, hogy ezek a kapcsolt hirdetések és fizetett tartalmak mennyiben korlátoznák le a mi a szabadságunkat. Mennyiben tennének minket mint független szakmai fórumot kiszolgáltatottá a színházak érdekeinek, ha rábólintanánk? De úgy is feltehetjük a kérdést: lehet-e egy független szakmai fórum a színházak marketingese? Szabad-e, hogy az legyen? És az a folyamat, ami most megállíthatatlannak tűnik, jót tesz-e hosszú távon a színházaknak és a színházról való szabad gondolkodás ügyének? Ha a színpadi előadó-művészet szereplőinek fontos a saját szakmai függetlenségük, márpedig az kell hogy legyen, akkor azt gondoljuk, mi is jogosan ragaszkodunk a magunkéhoz, nem szolgáltathatjuk ki magunkat a hirdetéseken és fizetett tartalmakon keresztül a hirdetők elképzeléseinek. Ha ezt bevállalnánk, jórészt arról kéne írnunk, amit kívülről diktálnak nekünk, és nem arról, amiről mi írni szeretnénk. Ez azért óriási különbség. Túlélésre játszunk, és ennek érdekében mindent meg is fogunk tenni, de ha túlélünk, akkor a szerkesztői szabadságunk és mozgásterünk csorbulása nélkül szeretnénk túlélni. Ezért eldöntöttük, hogy a kapcsolt hirdetések és a fizetett tartalmak nem a mi utunk, tudva és felvállalva azt, hogy ezzel a saját túlélési esélyeinket is rontjuk.

A kapcsolt hirdetés és a fizetett tartalom eleve az erősek fegyvere, akik ezekkel a többletszolgáltatásokkal még erősebbek lesznek, hiszen a független szaksajtó szabad témaválasztásával szemben közvetlenül befolyásolni és alakítani tudják a színházról való közbeszédet. Ez pedig olyan értelemben is csapda, hogy amiről több szó esik, ami körül nagyobb felhajtás van, azt a közvélemény is egyfajta ajánlásként, minőségi-értékrendbeli állásfoglalásként értelmezi, ami hosszú távon a befogadás és a színházi recepció minden szintjét jelentősen deformálhatja. A gyengék, az anyagilag erőtlenek nem tudnak hirdetni, láthatóságuk eredendően korlátozott, és ha a független szaksajtó nem teszi (jól) a dolgát, láthatatlanok is maradnak. Ha a Színháznál a biztos megmaradásunk érdekében eladnánk a kapacitásunk javát az erőseknek, akkor nem vagy alig írnánk független színházakról, kortárs táncról, performatív és határátlépő eseményekről, nem fordítanánk figyelmet a színházi nevelésre, a közösségi, részvételi és tantermi színházra, ügyet sem vetnénk az identitás- vagy etnikai alapú színházcsinálásra, egyszóval távol tartanánk magunkat mindattól, ami periférikusnak tetszik a bevett színházi formákhoz és a mainstream (kő)színházi intézményrendszer megnyilvánulásaihoz képest. Másként mondva mindattól, „amiben nincs pénz”, ami kevés olvasót vonz, és nem robbantja be a kattintásszámot. De mi nem eszerint akarjuk szerkeszteni a lapot, még ha ez bizonyos fokig szembemegy is a józan ész diktálta elvárásokkal. Ezért unortodox módon amellett, hogy örömmel fogadjuk azokat a megkereséseket, amelyek nem várnak el plusz szolgáltatásokat a hirdetésekért cserébe, mi magunk is teszünk azért, hogy másokat – elsősorban a független színházi terület rászorultjai közül – ingyenes hirdetési lehetőségeket felkínálva helyzetbe hozzunk.

Egyhangúlag döntöttünk arról is, ami szintén unortodox lépésnek tűnhet a részünkről, hogy nem tesszük fizetőssé a honlapunkat, sem egészében, sem részlegesen. Felmértük ugyanis a lehetőségeinket, és arra jutottunk, hogy a jelenlegi helyzetben nem tudunk előállni olyan, az olvasók részéről jogosan elvárható exkluzív többlettartalommal, amely ezt indokolttá tenné, annak pedig nem látjuk értelmét, hogy az eddig ingyenesen elérhető szolgáltatásainkért fizetni kelljen, és ezzel korlátozzuk cikkeink hozzáférését és olvasóink körét. Inkább ellenkezőleg: a kulturális folyamatok demokratizálásában, a minél szélesebb körű nyilvánosságban vagyunk érdekeltek, és semmiképpen sem abban, hogy a színházról való gondolkodás – kezdve a kritikához való hozzáféréstől a színpadi előadó-művészet elméletibb megközelítéséig – egy szűk, értelmiségi elit kiváltsága legyen, maradjon. Nem szeretnénk magunkat elefántcsonttoronyba zárni, sőt, éppen ezekből a részben magunk képezte, részben ránk erőltetett zárványokból szeretnénk kitörni annak ellenére is, hogy ez a hozzáállás nem hoz közvetlen anyagi hasznot nekünk.

Mindezekkel szoros összefüggésben pedig azt is elhatároztuk, hogy csak addig vállaljuk a lapcsinálást, amíg nem kényszerülünk vállalhatatlan kompromisszumokra egyéb tekintetben sem. Gondolunk itt arra, hogy a túlélés érdekében csupán látszattevékenységet folytassunk, továbbá arra, hogy ne fizessük meg/ki a szerzőinket és (szerény módon, de) magunkat azért a munkáért, amelyet a legjobb tudásunk szerint elvégzünk. Egyrészt úgy látjuk, nincs értelme lapot készíteni, ha nem tudjuk a jelenlegi megjelenési ritmust és tartalmi kereteket tartani akár a rovatosodott SZÍN, akár a – print helyettesítésére kitalált – tematikus dossziékat tartalmazó HÁZ oldalon. Másrészt bármilyen nemes szakmai cél érdekében sem vagyunk hajlandók másokat vagy önmagunkat (anyagilag, fizikailag) kizsákmányolni, bár e tekintetben már a mostani működésünk is bőven hagy maga után kívánnivalót. Egyszerűen nem tehetünk úgy, mintha a szellemi munka nem lenne munka, mintha az a semmivel lenne egyenlő. Sokan – főleg az állam részéről – ezt várnák el tőlünk, de mi ebben nem leszünk partnerek. Ha teljesen ellehetetlenítik a munkánkat, elhatároztuk, nem emberi roncsként, hanem büszkén, felemelt fejjel fogunk távozni. Aztán, ha majd jobb idők járnak, esetleg visszaszivárgunk, és újraélesztjük magunkat. Már amennyiben tényleg szükség van ránk.

Nem ezt akarjuk, nem erre készülünk, de azért ezt is fontosnak tartjuk leszögezni.

Ha idáig jutottál, kedves olvasó, akkor talán már sejted, mire szeretnénk kilyukadni. Hidd el, mi lennénk a legboldogabbak, ha nem kéne a te segítségedet is kérni, de a kényszer sajnos rávisz bennünket is. Egy helyütt azt olvastuk, és csak egyetérteni tudunk vele: nem csak milliomos lehet mecénás. És most tényleg minden apró adomány számít! Ezért, ha teheted, támogasd a munkánkat itt, a Barionon keresztül, amit ezentúl minden írásunk végén megtalálsz majd (vagy átutalással az alábbi bankszámlaszámon: Színház Alapítvány 10402166-21624669-00000000), hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.

Köszönjük!

Herczog Noémi, Kelemen Roland, Králl Csaba, Molnár Zsófia

^[1] November 7-én jött az értesítés, de máig nincs nyilvános döntési lista és végeredmény.

^[2] Ezt még a „régi” szinhaz.net-re kaptuk, mert a printre korábban odaítélt 3,5 milliós támogatásunkat visszavették, hiába érveltünk amellett, hogy a nyomtatott lap vállalásait plusz tartalomként az új honlap HÁZ oldalának tematikus dossziéban továbbvisszük, ahogy ez időközben meg is valósult.

^[3] Erről itt („Újratervezés”, szinhaz.net, 2022.11.28.) és itt („Irány a felhő”, 2023.08.14.) írtunk.

^[4] Csak összehasonlításképp: Koltai Tamás főszerkesztése alatt, tehát úgy 2015 körül és előtt csak a print folyóirat még stabilan évi 16-17 millió állami támogatásból gazdálkodhatott.