Bacskó Tünde színészi útja Debrecenből a József Attila Színházba, majd a Pécsi Nemzetibe, onnan a Stúdió K-ba, majd vissza a Mecsek aljára vezetett, ahol a Pécsi Harmadik Színház meghatározó művésze és Fábián Gáborral a Tandem Színház megalapítója. Életpályája mellett a pályaelhagyás szorító kényszeréről, bizonytalanságról és a lehetséges továbblépésről is beszélgettünk.

Fotó: Franczia Yvonne

Bár szabadúszó vagy, húsz éve szorosan kötődsz a Pécsi Harmadik Színházhoz, amelyről folyamatosan azt hallani, hogy a megszűnés határán billeg. Hogy éled meg ezt az állandósult bizonytalanságot?

Sokáig azt gondoltam, hogy megszoktam, hiszen 2002 óta, amióta eljöttem a Stúdió K-ból, ebben élek. Vidéken szabadúszó színésznőnek lenni maga az állandó bizonytalanság. Mostanra azonban kiderült, hogy nagyon nehéz szembenéznem azzal, hogy talán el kell hagynom a pályát. A helyzet az utóbbi egy-két évben lett egyre szorongatóbb, és biztos vagyok benne, hogy ez is közrejátszott abban, hogy megbetegedtem, az ősszel daganatos betegséggel operáltak. Szerencsére fizikailag rendbe jöttem, de mentálisan még nem vagyok jól, folyamatosan dolgozik bennem a gondolat, hogy lehet-e, érdemes-e ma, ebben a társadalmi és színházi helyzetben ragaszkodni a színészethez.

Van valami B terved?

2019-ben alapítottuk Fábián Gáborral a Tandem Színházat, amelynek az adminisztratív háttere az én kezemben fut össze. Bele kellett tanulnom a könyvelésbe, pályázatírásba. Korábban nem tudtam volna egy irodában elképzelni magam, de rájöttem, hogy nem esik nehezemre ez a fajta munka. A márciusi színházmentő gálaestnek ötletgazdája és főszervezője voltam, aminek a sikere szintén ezen új kompetenciáknak köszönhető. Sikerült megmenteni a színházat a bezárástól.

Sőt, decemberben bemutattátok a Kartonpapát, amelyet Herczeg Adrienn rendezett, és te játszod a főszerepet.

Most kezdek megérkezni ebbe az előadásba. Nem volt könnyű próbaidőszak, a műtétem miatt kiesett pár hét, kevésbé tudtam koncentrálni, a színház fölött is ott függött a pallos, ezért is hozták előre a bemutatót pár hónappal, hogy még biztosan megszülethessen. A vendégművészeket sem volt könnyű egyeztetni. De ami létrejött, az szerintem nagyon a mához szól hozzá. Hogy a túlélés érdekében a csillagokat is lehazudjuk az égről – leginkább magunknak. Herczeg Adrienn-nel nagyon jó volt dolgozni. Korábban is rendezett már minket, a Tandem Színházban. Érzésem szerint akkor még a saját színész voltából tekintett a figurákra, most pedig már komplex módon, vérbeli rendezőként fogta át az egészet.

Bacskó Tünde a Kartonpapában, r.: Herczeg Adrienn, Pécsi Harmadik Színház. Fotó: Franczia Yvonne.

Ez alatt a húsz év alatt kortárs darabok meggyötört asszonyainak sorát játszottad el, például több Spiró György-drámában (Prah, Príma környék, Csirkefej), de játszottál a Piszkavasban, a Bányavirágban és A Gézagyerekben is, Vincze János rendezéseiben.

Értem ezeket a figurákat. Egyikük sem szimpla szocreál hősnő, ezek a nehéz sorsú asszonyok egyetemes sorstörténeteket hordoznak. A legutóbbi Spiró-szerepem a Vénasszony a Csirkefejben. Füsti Molnár Évától szállt rám, mert ő nem vállalta el. Gondolkodtam rajta, hogy 49 évesen nem vagyok-e fiatal hozzá, de aztán arra jutottam, hogy ez nem korkérdés.

Annyira nem az, hogy a kritikusi szakma két nagy tekintélye, Nánay István és Gabnai Katalin is kritikusdíjra jelölt érte.

Nánay tanár úrral vagy negyven éve találkoztam először, színjátszó fesztiválokon zsűrizett, értékelt bennünket, diákszínjátszókat. Óriási hatással volt rám az, amilyen mélységekben elemezte az előadásokat. Szóval ha ő jelöl, akkor elhiszem, hogy tényleg jó voltam. Nagy szükség van az ilyen szakmai visszajelzésekre, különösen most, amikor folyton ott kísért a gondolat, hogy meg lehet-e maradni ezen a pályán. Ezért volt fontos most novemberben a második filmes díjam is, a független filmesek által megszavazott legjobb színészi díj a Balcsillagban, ami egy posztapokaliptikus thriller Pólik József rendezésében – egy nagyon jó szereppel. Persze biztonságot egy díj sem nyújt. Érdekes különben, ahogy körbeérnek a dolgok: annak idején, amikor felvételiztem a főiskolára, Kerényi Imre a harmadrostáról azzal bocsátott el, hogy azt mondta az általam rendezett jelenetre, hogy „aki filozofálni akar, az menjen a bölcsészkarra”. Most pedig Vincze János úgy jellemzett, hogy az általa rendezett három Csirkefejből én találtam meg leginkább a szerep filozófiáját.

Ugorjunk vissza a mából a kezdetekhez! Úgy tudom, rokoni szálak fűznek Soós Imréhez.

Édesanyám unokatestvére volt. Anyám sok apró történetet mesélt róla. Ezt a szálat leszámítva a családnak nem volt kötődése a színházhoz. Édesapám műszaki rajzoló és gépész technikus volt, édesanyám pedig gyors- és gépíró, könyvelő. (Lám, ez a könyvelés is körbeért mostanra, mint az egyik lehetséges civil utam.) Anyám büszke volt rá, hogy a családban ismét felvetődött a vágy a színészet iránt, de éppen Soós Imre tragikus sorsa miatt féltett is a pályától. Édesapámnak pedig az volt a sokszor hangoztatott álláspontja, hogy előbb legyen egy „rendes szakmám”, utána jöhet a „bohóckodás”. Bennem azonban nagyon erős volt a dafke érzés. Ami a mai napig így van. Egy családi anekdota szerint háromévesen, amikor iszonyú hisztit csaptam le valami miatt, és anyám végső kétségbeesésében leöntött egy pohár vízzel, félig fuldokolva is kipréseltem magamból, hogy „akkor is”.

Bacskó Tünde és Bánky Gábor a Csirkefejben, r.: Vincze János, Pécsi Harmadik Színház

A debreceni Ady Gimnáziumba jártál, drámatagozatra.

Igen, bár biológia–fizika tagozatos osztályban végeztem, mert másodikban évismétlésre buktam oroszból, mert nem voltam hajlandó kézbe venni az oroszkönyvet. Érthető: 1989-et írtunk akkor. Nagyon jól éreztem magam ebben az osztályban, máig összetartó közösség vagyunk, és nagyon sokat köszönhetek Kovácsné Zsókának, az osztályfőnökömnek. Sokáig nagyon kritikus, határokat feszegető, lázadó személyiség voltam. Mára már drukker lettem. Sokkal jobban esik szeretni és empátiát gyakorolni. De ő minden antiszociális megnyilvánulásom ellenére hitt bennem. A drámatagozatos órák pedig a délutáni idősávban voltak, így nem ütközött akadályokba a tagozat elvégzése. Nagyon jó időszak volt, sok versmondó versenyen voltam, sokat meg is nyertem közülük, megyei és országos versenyeket is, máig nagyon szeretek verset mondani.

Ezzel párhuzamosan a legmeghatározóbb iskolám Várhidi Attila színjátszó csoportjai voltak. Hosszú időt töltöttem ott, először az Alföld Gyermekszínpad, majd a Főnix Diákszínpad tagjaként. Együtt nőttünk fel itt Hajdu Szabolccsal, Szabados Mihállyal, itt ismerkedtem meg Hargitai Ivánnal, velük később közös munkáim is voltak.

Hogy élted meg azt, hogy nem kerültél be a főiskolára?

Padlóra kerültem, ahonnan nehéz volt feltápászkodni, nem volt B tervem. Mindenképpen színész akartam lenni, így nekiindultam, és végigjártam a budapesti színházakat, hogy itt vagyok tizennyolc évesen, harmadrostán kiesettként, és színész szeretnék lenni. Végül Léner Péter a József Attila Színházban azt mondta, hogy éppen most zajlik A Pál utcai fiúk szereplőválogatása, menjek el oda. Tasnádi Csaba beválogatott, így lettem Pál utcai lány – mert ebben az előadásban lányok játszották a fiúszerepeket, én Richtert.

Mára úgy látom, hogy a főiskola révén kiépülő kapcsolati háló az, ami a legjobban hiányzik a szakmai életemből. Egy-egy munka kapcsán nem lehet olyan szoros szövetségeket kialakítani, mint a főiskolán/egyetemen együtt végighajtott évek alatt.

Két év után aztán Balikó Tamás Pécsre hívott, és mentem, mert hittem az idősebb kollégáknak: egy fiatal színésznek vidékre kell mennie, hogy sok műfajban kipróbálhassa magát. És így is lett, játszottam az operettől a musicalig és a kamaradarabokig mindent. Nagyon élveztem ezt a sokszínűséget.

Melyek voltak a Pécsi Nemzeti Színháznál a legfontosabb szerepeid?

Sok ilyen volt. Az Equusban Jillt játszottam, az Imogában Dorkát, a Kabaréban Sallyt, a Csárdáskirálynőben Stázit. Végre kipróbálhattam magam a zenés műfajokban is, mert addig (és azóta) főleg drámai asszonysorsokat kaptam. Már tizenkét éves koromban, amikor Várhidi Attila rám osztotta Beckyt a Tom Sawyerből, kiderült, hogy a kislányszerep nem igazán áll jól nekem. Bezzeg, amikor a Toldiban kaptam négy sort, hogy a temetőben anyaként elsirassam a két fiamat, mindjárt elememben voltam. Épp ezért nagyon jólesett a Pécsi Nemzetiben ez a zenés kirándulás.

Tanultál énekelni, zenélni?

Hangszeren csak furulyán tanultam, de mindig is szerettem énekelni – kórusba is jártam –, és az Adyban volt zenei képzés. Pécs után azonban megfogyatkoztak a zenés szerepek.

Egy interjúban beszéltél arról is, hogy ebben a pécsi korszakodban volt egy zűrös időszakod. Ez közrejátszott abban, hogy eljöttél a Pécsi Nemzeti Színháztól?

Az sok szempontból nagyon nehéz időszak volt. Én pedig „elmentem a falig” a határok feszegetésében. Elértem a mélypontot, de egyszer csak jött a felismerés, hogy a színházzal együtt ez nem megy. És hátat tudtam fordítani azoknak a dolgoknak. Viszont ennek nem volt köze az eljövetelemhez, az pusztán színházi döntés volt. Egyszerűen azt vettem észre, hogy hiányzik a kísérletezési lehetőség a szakmai életemből, nem volt lehetőség vendégszereplésekre sem. Fiatal voltam, még csak magamért feleltem, nem akartam tovább a kőszínházi struktúrában játszani. Fodor Tamás korábban már hívott szerepre, amit akkor az anyaszínházam mellett nem tudtam vállalni. Gondoltam, bejelentkezem nála. De előbb szusszantam egyet otthon Debrecenben, dolgoztam kocsmárosként, virágkötőként, az így gyűjtött pénzemből pedig elmentem Ascher Tamás zalaszentgróti táborába, ahol korábban, diákszínjátszó koromban már többször is voltam. Aztán megkerestem Fodor Tamást.

Őt honnan ismerted?

Úgy emlékszem, még diákszínjátszóként láthatott. Azon kívül jártam a Stúdió K-ba előadásokat nézni, utána többször beszélgettünk, innen az ismeretség. Szerződtetett. Nála teljesen más volt a próbafolyamat, mint Pécsett. Hosszas átbeszélések, műhelymunka, boncolgatás és ízekre szedés történt az előadások „legyártása” helyett, és ez nagyon jólesett.

Az ottani munkáim közül két bábos szerepemet emelném ki. Mindkettő zenés volt egyébként. A Rózsa és Ibolyában a boszorkányt játszottam, a Csipkerózsikában pedig a királynét. A karakteralkotás ugyanúgy megvolt, mint az élő játéknál, és ehhez jött még a bábok mozgatása. Csodálatos próbaidőszak volt. Emlékszem a királyné két mondatára: „Kisbaba? Megszületik decemberben?” A próbafolyamat elején még nem tudtam, hogy én is babát várok, és hogy a kisfiam decemberben születik majd. Hajdu Szabolccsal is dolgoztam a Stúdió K-ban, a Tamarában. Ezzel a darabbal kezdődött az a fajta mikroszínház, amelyből aztán Szabi mai filmjei is kinőttek. A Tamara filmváltozatában már azért nem én játszottam, mert nagyon közel esett a fiam születése és a forgatás dátuma. De vele többször is filmeztem. Játszottam a vizsgafilmjében, a Nekropolisban, és a Te országodban is, amiért 2011-ben a filmszemlén megkaptam a legjobb színésznő díját.

Homonnai Katalin és Bacskó Tünde a Visz-a-vízben, r.: Fodor Tamás, Stúdió K Színház

A család miatt költöztetek vissza Pécsre?

Igen, a férjem pécsi. Évekig álltak kicsomagolatlanul a bőröndjeim, aztán egyszer csak kicsomagoltam. Most már úgy érzem, én is gyökeret eresztettem, Pécs az otthonom. Egy négytagú családot az összes kapcsolódásával, iskolákkal, egyetemmel, barátokkal együtt nem lehet becsomagolni, és elvinni máshová. Épp ezért értelmét sem látom, hogy itthon egy másik városban újrakezdjük. Azzal viszont, hogy el kellene hagyni ezt az országot, gondolatban annál többször eljátszunk.

A Pécsi Harmadik Színház mellett a Tandem a színházi otthonod. Hogy működik most a Tandem?

2019-es alakulásunk óta mára hárman maradtunk Fábián Gáborral és a háttérmunkákat végző Kővári Melindával. A többiek az anyagi körülmények miatt kihátrálni kényszerültek. Tavasszal megnyertünk egy EU-s pályázatot, most erre fűztük fel a működésünket. Egy bonyhádi és két pécsi gimnázium összesen hat osztályával dolgozunk. A hajléktalansággal foglalkozó Fapados revü című előadásunkat és a mélyszegénységet szemléletformáló társasjáték formájában közelebb hozó Szociopolyt visszük el az osztályoknak, aztán a témákat feldolgozó drámafoglalkozások következnek, majd a fiatalokkal együtt létrehozunk egy-egy, a korosztályuk figyelmét ezen témák felé irányító akciót. Van vele elfoglaltság bőven, de jók a tapasztalataink. Emellett most csak arra van energiánk, hogy ha beesik egy-egy felkérés, akkor játsszuk a többi darabunkat is. De szervezőnk nincs, arra pedig, hogy előadásokat szervezzünk magunknak, már nincs kapacitásunk. Budapesten nyilván szélesebb lenne a „felvevő piac” az ilyen típusú előadásokra, mint vidéken. Most tehát fékezett habzással működünk, várjuk, hogyan alakul a jövő. Látjuk magunk körül a sorban megszűnő független színházakat, de mi egyelőre nem akarjuk feladni. Ugyanakkor más, civil munkát is kell keresnünk, mert ez a megélhetéshez kevés.

Van egy önálló ested is, az Ezerkilencszáz56. Van valami családi kötődésed 56-hoz?

Igen, a férjem édesapja révén. Ő részt vett a forradalomban, a Mecseki Láthatatlanok csoportban. Jogra járt, és olimpiára készülő élsportoló volt, de a forradalom után egyiket sem folytathatta. Végül vendéglátós karriert épített. Ami nyilván hatott a férjem életére, így rajta keresztül rám is. Ez a családi történet gondolkodtatott el azon, hogy meg kellene mutatni, hogyan hat egy történelmi esemény generációkon keresztül az egyes ember életére. Mert például én a férjem személyébe szerettem bele, aki így pincértanonc volt. De ha másképp alakul, lehetett volna, mondjuk, ügyvédbojtár is… Előadások után a nézők sokszor megosztják velem a saját családjuk 56-os történeteit, és beszélnek arról, amiről sajnos a mai napig sem szoktunk. Ebben az előadásban a zeneszeretetem is benne van, sok dallal, sanzonnal.

És ha már sanzonok, Edith Piaf életéről is készült egy estetek.

Bonyár Judit énekesnő keresett meg, hogy a dalok között olvassak fel valamit. De én felolvasni nem akartam, hanem inkább írtam egy szövegkönyvet köré. Piaf színpadi és belső énjét próbáltuk megragadni a Piaf két arca című előadásunkban.

Érlelődik benned esetleg egy új előadás?

Vannak ötleteim, le is jegyzem őket, de ez most nem az alkalmas időszak. A Tandemmel sem érezzük, hogy az mentene meg minket, ha a kilenc előadásunk mellé lenne egy tízedik, mert a kérdés az, hogy átvészeljük-e ezt az időszakot. És most magam is furcsa, kettős állapotban vagyok. Vannak bizakodó napjaim, máskor letaglóznak a kétségeim, a színházi létezés kiszámíthatatlansága. A Pécsi Harmadik Színház életében is lezárult most egy nagy korszak. Vincze János december 31-ével lemondott az ügyvezetői tisztségéről. A jelenlegi helyzetben ki tudja, hogy ez a pont most a teljes bizonytalanság csúcsa vagy egy új korszak kezdete?