Jó ideje nyilvánvaló, hogy a múzeumnak – mint a tárgykultúra utolsó fellegvárának –, műfaji megújulásra van szüksége, hogy képes legyen válaszolni a kortárs kihívásokra. Ezt a célt szolgálja a Magyar Nemzeti Galériában sokadik éve megrendezett Textúra összeművészeti projekt, a különböző művészi kifejezésmódok közti párbeszéd és összekapcsolódás terepe.

Fotók: Magyar Nemzeti Galéria

A koncepció évről évre ugyanaz: adott nyolc műtárgy, melyhez nyolc ismert írót kérnek fel, írjon egy-egy rövid szöveget, majd ezeket egységes kompozícióként kezelve jelenetekké és előadássá gyúrják. Így jön létre minden év őszén a Textúra elnevezésű összművészeti vállalkozás, melyet a nézők töretlen és elképesztő érdeklődéssel fogadnak.

Éry Franciska, a 2023-as Textúra rendezője elsősorban londoni munkásságáról, operarendezéseiről ismert, Magyarországon karantén-kompatibilis Hamletjével mutatkozott be Debrecenben. A Textúrán, ahogy a Hamletben, ismét Adorján Beáta dramaturggal és Bocsárdi Magor zeneszerzővel dolgozott. Úgy látszik, hogy az alkotók nem csak egymást találják meg, de a szokatlan színházi terek is őket. A debreceni Hamlet-et a Nagyerdei Stadionba kellett helyezni a színházi épület felújítása és a járvány miatt, a Textúra pedig hagyományosan a Budavári Palotában kap helyet.

Érdemes a címnél is elidőznünk. A Textur kifejezést német nyelvből kölcsönöztük, ami a latin texent (szövés) szóból származik, egy anyag érzéki tulajdonságainak összességére, felületi minőségére utal, és képes egységes nevezőként belépni ebbe az irodalmi, színházi és képzőművészeti projektbe, vizsgálódási szempontot adva a művek kapcsolódásához. Széles a skála, hiszen az idei Textúrára a műfaji sokszínűség jellemző. Találkozunk dráma-jelenettel, formai kötöttségektől megszabaduló tudatfolyammal, prózával egyaránt. Ahogy a választott képzőművészeti alkotások is hasonlóan tág művészettörténeti palettán mozognak a 15. századtól napjaink formavilágáig. Ennek a műfaji sokszínűségnek az összefogását segíti a keretjáték is, ami nem teljesen újdonság a Textúrák történetében, 2020-ban Székely Kriszta rendezésében már találkozhattunk ezzel a megoldással.

Ahogy a nézők csoportra bontása sem első alkalom a Textúra sorozatban. Könnyebb kezelhetőség, teljesebb színházélmény: praktikus okokból talán ez a lehető legjobb megoldás. Még a belépés előtt választanom kell egy karszalagot. Nyolc eltérő szín segít beazonosítani az összetartozó csoportokat, akiket az első emelet aulájából egy-egy táncos vezet tovább. Ettől a ponttól kezdve nem tömegként vannak jelen a nézők, hanem csoportonként, és mindegyik csoport eltérő sorrendben, de ugyanazt az útvonalat járja végig a Textúra majd két és fél órás programja során.

Éry Franciska rendezése megpróbálja kiaknázni a kupolacsarnok adottságait, és a csarnok feletti első szinten sorakoztatja fel a táncosokat, akik maszkot viselnek. Percekig figyelnek minket, a helyzet – csak a vertikális viszonyok miatt is – erősen hierarchikus. Mi vagyunk lent, ők odafent, mialatt Bocsárdi Magor zeneszerző, továbbá két másik zenész, a lépcsőkkel szemközt felállított dobogón játszanak, csellón, harsonán és hegedűn. A lépcsőfordulóban újabb táncosok jelennek meg fekete, egybeszabott munkaruhában. A táncosok nézőkhöz való viszonyában végig van valami hűvös személytelenség. Kimért tartásukat tovább erősítik a táncos kísérőnk (helyesebben: vezetőnk) utasító gesztusai, aki szótlanul terelget minket állomásról állomásra. Kapcsolódása folyamatos, de ez a kapcsolódás inkább formális, praktikus, a vezetés gesztusaira szűkül.

Összességében elmondható, hogy minél inkább el tudott távolodni a szöveg a kép vagy műtárgy legkézenfekvőbb értelmezésétől, annál izgalmasabb etűdök születtek. Az útvesztőkben bolyongó, magányos ember képe kézenfekvő tematikus kapcsolódási pont lehetne, hiszen mi magunk is táncosunkra utaltak vagyunk. Ha ő nem vezetne, magunkra maradnánk, ténferegnénk a galéria szintjei között, ahogy Rózsa Luca Sára Özönvíz című festményénél Gyabronka József és Rezes Judit. A két, elpusztult és újjászülető világ között felejtett utolsó ember archaizáló párbeszédbe elegyedik egymással. A szürreális képen két egymásba növő test egy széken ül a puszta táj előtt, melyen az egyetlen, de annál markánsabb landmark egy magányos, római kori vízvezeték részlete. Az özönvízszerű hangulat Vonnák Diána szövegében is felerősödik, ami miatt szerencsés a megszemélyesítés kézenfekvő megoldása, az a számos író lehetőség, kezdve az archaizáló nyelvezettől a téma mélységéig.

Az ábrázolni vélt történet átfogalmazására tesz kísérletet Bakos Gyöngyi Négyszáz dobás című szövegében. Bakos szövegének slusszpoénja Ferenczy Károly Kavicsot hajigáló fiúk festményének tovább gondolása. A képen megjelenő három fiút Bán Bálint, Brezovszky Dániel és Forrai Áron mikrofonért versengő hármasa jeleníti meg, egy plusz szereplő a történetből nincs jelen. Erre hegyezi ki Bakos Gyöngyi a konfliktust, mely Ilus kegyeiért folyik. Éry Franciska versengés-prezentációja kiaknázza a festmény statikus alakjai és a szöveg ritmusa közti különbségeket azzal, hogy a színészeket állandó mozgásban tartja. A folyamatos mozgásnak az egymást követő, hirtelen megszakítása jelzi, hogy melyik fiú ért először célba, ugyanis szó szerint betoppannak a célvonalba. Nem az utazás-toposz értelmezésében, sokkal inkább az átéléséhez szükséges feltételek megteremtésében kerestek lehetőséget az alkotók Szvoren Edina szövege esetében, amelyet Bernáth Aurél avantgárd és modern hagyományokat ötvöző Riviéra című festményéhez írt. Egy QR kódot olvasnunk le a telefonjainkkal, ami ennek a szövegnek az audiójához vezet. Táncosunk utasítására elindítjuk a lejátszást, ki halkabban, ki hangosabban. Rezes Judit egyszemélyes hangszínházat teremt, miközben bejárjuk a galéria egyes részeit, kimegyünk a teraszra, ahonnan rálátni a kivilágított Lánchídra is.

Ami az egyes írásokat illeti, azokban nem puszta azonosságok keresése zajlik, hanem az emberi természet megértése és egy (vagy több) jellemző vonásának elrajzolása. A világok között vergődők, a betegségből kiutat keresők bemutatása. És a sérülékeny csoportoké! Míg Tompa Andrea Berta grófnő című prózájában az akadémikus portréfestő mestereket sorjázó Decsi Edit lendületes megérkezése irányítja a figyelmet Gyertyánffy Berta: Spirka cigánylány című 19. századi festményére, és mutatja fel a múzeum legfőbb értékét, a befogadást, addig Lackfi János Hiszekegy parafrázisában Mária, azaz egy nő narratívája jelenik meg. A kereszténység történetében ritka, hogy női perspektívákat, narratívákat is bemutasson. A Felhők bivalytej-örvénylése című panasz Isten kérdőre vonása. Nagy Rebeka áll a terem közepén, közvetlenül velünk szemközt. Lackfi János hitvallás-parafrázisa női szemszögből vizsgálódó teremtésmítosz. A rendezés ebben a jelenetben puritán, minimalista. A teremtés úgy lehet értelmezhető, ha szemben áll a pusztulással, esztétikáját a rend uralja. A Máriát alakító Nagy Rebeka minden mozdulatában kimért, tudatos játékkal fordul felénk, mozgásában rend uralkodik. Monológját a kétkedés retorikája működteti: a zuhatag szerű szöveg párbeszédbe invitálja Istent, és válasz híján önmaga keres válaszokat saját kérdéseire. Visky András drámaszövege, a Kopaszok. Vaszilij-terápia is egy nehéz sorsú csoportnak, a gyógyíthatatlan betegséggel küzdők narratívájának kihangosítása. Breuer Marcell dobogóra emelt Bauhaus-székein két hangfalon keresztül egy nő és egy férfi beszélget. A szöveg a talányosságot fenntartaná, de csak a konkrétumokig jut el a jelenet megoldása: táncosunk, a szövegben receptre felírt festmények fejtegetésekor egy elemlámpa fénysugarával bemutatja az éppen szóban forgó képet. Jól lehet, ötletes, hogy csak kifele menet találjuk szembe magunkat az éppen csókolózó Martinkovics Mátéval és Messaoudi Eminával, akiknek eddig csak a hangját hallottuk. Csakhogy még a lelepleződés sem zavarja meg őket tevékenységük közben, így a szoborszerűen kimerevített jelenet valójában az örökkévalóság egy újabb leképezésévé válik.

Szöveg és kép színházi újrafogalmazása az emberi lét kettősségével foglalkozó, Simon Márton-szövegére épülő jelenet, amely Drozdik Orsolya Cinikus ész IV.: Agylábtörlő című installációja köré épül. Kiss Nikolett szemérmeskedés nélkül szaglássza a fekete, gumilábtörlőkből kidomborodó gumiagyvelőket, mialatt a háttérben zenélő Bocsárdi Magorral párbeszédbe kezd. Kiss Nikolett izgő-mozgó, rokonszenves felfedezőt játszik. Saját, legbensőbb gondolatainak kihangosodása új azonosulási lehetőség is számunkra, hiszen bőven van lehetőségünk, hogy saját vágyainkra, félelmeinkre, szorongásainkra ismerjünk.  Egy fekete táskából előhúzott zöld hálózsákba bugyolálja magát. Bebábozódik. De előtte még a hernyók mozgását imitálva csúszik mászik a kövön. Ennek a képnek a komikumát használják fel az alkotók, és keretezik át a valójában társtalan magányában létező emberképet.

Az utolsó előtti állomáson mintha nem találnák helyüket sem a játszók, sem a nézők. Ennél az állomásnál mindig az a táncos lép a színre – azaz a maximum egynehány négyzetméteres szabadon hagyott térbe –, aki az adott csoportot kísérte. Mintha Izsó Miklós terrakottáinak kimerevített, pillanatképszerű mozdulataihoz igazodnának a táncos merev, apró mozgásai. Beszorulva a nézők szegélyezte térbe, szándéka nem egyértelmű, érzésem szerint nem jut túl az ábrázolás igényén, miközben a, hangpultnál álló férfi hiába próbál vele kapcsolatba lépni Matei Vișniec A táncoló szó szövegén keresztül.

Az előadás végén a keretjáték záró táncjelenete még hátravan, épp csak ellopok pár pillanatot, de aki a hátsó sorokba érkezik, az végképp nehezen fog látni bármit is a duplalépcsőn zajló koreográfiából. Hiába Gergye Krisztián koreográfus igyekezete, a zárómotívumokat kitakarják a múzeum oszlopai, a csarnokban elhelyezett szobrok és a pipiskedők. Én is hoppon maradok.

Mi? Textúra 2023. Írták: Bakos Gyöngyi, Lackfi János, Simon Márton, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Matei Vișniec, Vonnák Diána.
Hol? Magyar Nemzeti Galéria
Kik? Rendező: Éry Franciska. Játsszák: Horkay Barnabás, Hevesi László, Bán Bálint, Forrai Áron, Brezovszky Dániel, Kurta Niké, Nagy Rebeka, Bocsárdi Magor, Kiss Nikolett / Forrai Áron, Rezes Judit, Grisnik Petra, Decsi Edit, Messaoudi Emina, Martinkovics Máté, Kiss Nikolett, Brezovszky Dániel, Hunyadi Máté, Pelsőczy Réka, Gyabronka József, Rezes Judit, Thuróczy Szabolcs Táncosok: Barabás Anita, Bot Ádám, Gergye Krisztián, Kamp Anna, Kudlák Eszter, Mikó Dávid, Nagy Csilla, Simkó Beatrix, Szilágyi Krisztián, Téri Gáspár, Tóth Laura. A produkcióban közreműködik Bocsárdi Magor (hegedű), Garami Eszter (cselló) és Skerlecz Gábor (harsona). Dramaturg: Adorján Beáta. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Jelmeztervező: Hugo Aguirre. Koreográfus: Gergye Krisztián.