A Trafó profiljában mindig jelentős szerepet játszottak az elsősorban vizualitásra építő alkotások, vagyis azok a művek, melyek kommunikációs stratégiájában a képiség a meghatározó. Januárban két ilyen előadást láttam a ház színpadán: a francia koreográfus, Franck Vigroux és a Cie D’Autres Cordes nem először jár Magyarországon, korábban a Flesh-t ismerhette meg tőlük a közönség; a Tutaj Társulat pedig új, magyar formáció. Érdekes a két estet egymás mellé helyezni a vizualitás szempontjából, mivel egészen eltérő szerepet szánnak neki: míg az elsőben cél, addig a másodikban eszköz.

Zuhanások. Fotó: Quentin ChevrierA Zuhanások fő összetevői az erős fény- és hanghatások, a füst, a zene és az olyan váratlan elemek, mint amilyen a hegyi yeti, aki egyszerre tűnik komondornak és kézzel csomózott rongyszőnyegnek.

A Franck Vigroux és a Cie D’Autres Cordes által ábrázolt világhoz én magam legkönnyebben a mítoszok felől találok utat, ott is elsősorban a teremtéstörténetekkel látom könnyen rokoníthatónak. Persze egészen sajátos hangulatú ez a teremtés. Főalakja egy kontratenorban (?) éneklő „főisten”, aki az előadás közepe táján láncinget/vértet kap magára két fedetlen keblű, farmernadrágos női lénytől. A női lények egyébként ezt megelőzően hosszú percekig füstölgő búzakévékkel a fejükön mozogták be a rendelkezésre álló teret, míg a szintén meztelen felsőtestű férfi elegáns, a szufikéhoz hasonló szoknyában lejtett a színpadra hordott földrétegből kiemelkedő három hegyecske között. A hegyecskék egyébként – mint utóbb kiderült – kockába zárt világokat őriztek, s egy adott pillanatban a magasba emelkedtek a fentről lecsüngő drótkötelek segítségével.

Zuhanások. Fotó: Quentin Chevrier

A darab rögtön az első pillanatban beveti teljes képi és hangi eszköztárát, ilyesfomán „in medias res” benne találjuk magunkat ebben a kék sci-fi-operában. Olykor-olykor vetített fénykapu jelenik meg a hátsó oldalon, de ez a kapu nem vezet sehova. Az egész konstrukció azt a benyomást kelti, mintha komoly mondanivalója lenne az alkotóknak, az opera mint műfaj megidézése is ezt a hatást erősíti. Akaratlanul is eszembe jut a MITEM-en látott INK, a görög Dimitris Papaioannou munkája, s benne a furcsa, emberre tapadó tintahalszerű lények szimbolikája. A Zuhanásokban a füstölgő kévék gyakorolnak a nézőre hasonló hatást. A képet racionálisan végiggondolva azt látjuk, hogy ég a termés, s ha oda az élelem, mit esznek az emberek? A hegyi yeti, aki ráadásul növekedésnek is indul egy adott pillanatban, mindezt erőteljesen átszínezi-bodorítja, általa minden ironikus színezetet kap, természetesen az opera is. Hogy mindez miért van, mi a tétje az előadásnak, azt számomra nem segít megfejteni sem a csodapáncél, sem a farmernadrág, sem a kötélen vezetett ős-szörny, de még csak a színpadon szétterített imponáló mennyiségű barna föld sem. Zavarba ejtő, ha egy előadás nem tud mást felkínálni, mint csupán valamiféle abszurd minőséget.

Az Éneklő kariatidáké steril, fehér világ. Minden fehér: a padló, a plafon, a doboztévékből épült oszlop-alak, a pad, a térhatároló függönyök, de még a telefon is (hogy is lehetne piros…?), mely szokatlan módon a plafonon került elhelyezésre. Pelevint olvasva nehéz nem Pelevin szemüvegén keresztül tekinteni a mai orosz társadalomra, a politikusokra, az oligarchákra, de a magyarra sem könnyű. A kisregény (Az éneklő kariatidák terme) a P5 címet viselő kötetben jelent meg, s a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének hallgatóiból alakult Tutaj társulat adaptálta színpadra.

Szívesen néztem ezt a darabot. Nem nyújtották hosszúra, 50 perc az egész, ez már önmagában erény lehet. A dramatizálás során az alkotók a lényeget emelték ki, a történet és a téma viszonylag jól érthető, követhető, a térhatároló textilekre valamint a tévé-oszlopra vetített videófelvételek pedig úgy emelik be a külvilágot ebbe a zárt térbe, hogy annak szorongató voltát tovább erősítik. Hegyessy Nóra bír a legerőteljesebb drámai jelenléttel a színpadon, Csonka Johanna, Osgyányi Zsófia partnereként ő kap igazán összetett színészi feladatot.

Éneklő kariatidák. Fotó: Kőrösi László

Tudjuk, hogy a játszók nem hivatásos színészek, az „ahhoz képest” kezdetű mondatok mégis elhagyhatók, mert a teremtett tér és benne a színészi játék egyensúlyban van, kölcsönösen elősegítik ennek az irracionális, groteszk világnak a megrajzolását. Megkockáztatom, hogy kifejezetten üdítőnek hat, hogy nincs minden pillanat kijátszva, hogy a néző figyelmét átengedi a szövegnek és az általa hordozott gondolatoknak.

Éneklő kariatidák. Fotó: Kőrösi László

A történet értelmében egy szupertitkos földalatti komplexumban járunk, melyet azért hoztak létre, hogy az ország politikusai ne külföldön, a nyilvánosság számára is látható módon éljék ki „különös” vágyaikat – lejáratva ezzel a család, hazaszeretet, kereszténység hármasára támaszkodó országot. Maradjanak csak itthon. Az első jelenetben egy castingnak lehetünk tanúi, s a három produkció, valamint az azt követő vetkőztetés után kétségünk sem férhet hozzá, miféle munkára terelődött össze ez a három lány. A dolog pikantériája, hogy mozdulatlan kariatidákként kell állniuk a több emelet mélyen megbúvó szex-csarnokban, s ha a vendégeknek épp ahhoz támad kedve, szexuálisan is igénybe vehetik a lányokat. Pelevinre jellemző módon nem maradnak el a furcsaságok: a moccanatlanságot egy különleges anyag teszi lehetővé, melyet az imádkozó sáskákból – azaz a Mantis religiosából – vonnak ki. A Mantis szó egyébként jóst jelent, s a jósképesség, a jövő előre vetíthetőségének a lehetősége a darab egyik lényegi kérdése: láthat előre az ember, illetve ez alapján szabad-e cselekedeteiben. Pelevin számára ez a rovar a furcsaságon kívül egy eléggé különös elgondolás kifejtésére is alkalmat ad, mégpedig hogy a nőstény sáskák által elkövetett kannibalizmus – vagyis hogy a párzás közben megeszik a hímet – tulajdonképpen a legmagasabb fokú szeretet kifejeződése, hisz ezzel hozzásegíti párját, hogy az újra eggyé legyen a világmindenséggel. (Vagyis ha a kariatida a megöli szex közben a férfit, azzal jót tesz.) Az ember inkább érzi, mint érti, hogy kell ezt érteni, Pelevin nagyregényének, A metamor szent könyvének „igazságosztó” rókatündére ott kísért a kiszolgáltatott kariatidák alakjában.

Összegezve az előbbieket, a magam számára levont tanulság, hogy az alapvetően performatív művészetek esetében a vizualitás elsődlegességre törekvése könnyen zavaróvá válhat, bő ruha lesz a történet testén. Ellenben ha eszközként jelenik meg, akkor jó eséllyel passzol a történethez, mert az hívja magához, az a fő szervező erő, az határozza meg milyenségét.

Mi? Cie D’Autres Cordes / Franck Vigroux: Zuhanások
Hol? Trafó
Kik? Rendező, koncepció, zene: Franck Vigroux. Videó tervező: Kurt d’Haeseleer Ének: Loïc Varanguien de Villepin Koreográfiai tanácsadó: Azusa Takeuchi Tánosok: Haruka Miyamoto, Nina Berclaz Fény: Matthieu Ferry Technika: Julien Paulhiac és Joseph Courant és  Jérôme Bouchet Jelmez: Margot Dusé Dramaturgiai tanácsadó: Michel Simonot
Mi? Tutaj Társulat: Éneklő kariatidák
Hol? Trafó
Kik? Szereplők: Ágfay Míra, Csonka Johanna, Hegyessy Nóra, Osgyányi Zsófia. Hang- /videófelvételen: Bazsányi Simon, Gyabronka József, Lelkes Botond, Pallag Márton, Takács Mónika, Takács Zalán, Újvári Bors Mapping és fénytechnika: Sokorai Attila Zene: Baranyai Marcell, Hegyessy Nóra, Nagy Sára Miriam Média design: Bazsányi Sára, Nagy Sára Miriam Díszlet, fény: Baranyai Marcell, Csonka Johanna, Domokos Imola, Masznyik Hanna, Osgyányi Zsófia Jelmez: Ágfay Míra, Csonka Johanna, Hegyessy Nóra, Masznyik Hanna, Osgyányi Zsófia Kellék: Osvárt Réka Operatőr: Farkas Áron Hangtechnika: Pellei Milán Fénytechnika: Sorokai Attila Dramaturg: Bazsányi Sára Koreográfia: Visnyai Zoltán Rendezés: Bazsányi Sára, Masznyik Hanna, Nagy Sára Miriam