Thomas Bernhard egyik fordítója, Adamik Lajos nevezte egy helyütt az osztrák író nyelvét „túlzásművészetnek”. Nos, a Trafóban bemutatott Irtás ennek a „túlzásművészetnek” az eltúlzása – Bernhard leghűségesebb és legvadabb szellemében.

Fotók: trafo.hu

A szerző által „indulatműnek” (Eine Erregung) nevezett regény tagolatlan monológját ezúttal tagolva kapjuk Bagossy Bálint és Réder Ferenc adaptációjában, előbbi rendezésében, valamint a színházi észjárás jegyében. Az egységes nyelvi-indulati anyag egyrészt szólamokká szóródik szét a színészek között, akik viszont olykor összeállnak kórussá; másrészt pedig felbomlik ritmikusan koreografált jelenetekre, továbbá két karakteresen különböző felvonásra. Teljes joggal lett a regény dramaturgiailag kiaknázható sarokpontja, vagyis az előadás látványos fordulópontja az a pillanat, amikor az öngyilkos írónő temetése után összegyűlt, ellenszenves bécsi művésztársaságba jókora késéssel, vagyis szükséges színpadi késleltetéssel megérkezik a Burgtheater ünnepelt és – következésképpen – szintúgy ellenszenves Burgszínésze, aki Zsótér Sándor fergeteges alakításában az eddigiektől teljességgel eltérő hangfekvést és dramaturgiát visz a regény belső logikáját követő színdarab második felvonásába: a távolságtartó, sőt elidegenítő iróniáét, tele megannyi nyelvi-szemléleti olcsósággal, ráadásul immár nem stilizáltan dramatizált elbeszélésként, hanem tényleges drámai beszélgetésben.

Az alkotók tehát két darabban, ámde maradék nélkül viszik színre a regényben mindvégig „fülesfotelben” gubbasztó elbeszélő világ- és önutálatát, bernhardiasan mondva: embermegvetését. Egyébként bizonyos szempontból biztosra mentek és mehetünk mi is az Irtással. Mivelhogy színházcsinálóként és színházlátogatóként Bernharddal eleve csak nyerni lehet: komor ünnep, hogy egyáltalán elhangoznak az ő indulatbeszéddé, gyűlöletdialektussá testesedő mondatai. Az meg – a költővel szólva – ráadás csak, hogyha ennek a minden értelemben testes nyelvnek megszületik az érvényes színházi párhuzama is. Ahogyan megszületett néhány éve ugyanitt, a Trafóban a Forte Társulat Vaterland előadásán, amelyben a Bernhard-művek letaglózó nyelvi erejének lett teljes értékű társa a fizikai színháznak mondott mozgásrítus ereje (vagy gondolhatunk akár Bagossy László másként érvényes Heldenplatz rendezésére a Katona Kamra 2012-es évadában). És most is pontosan ezt tapasztalhatjuk – többek között éppen a Forte-társulatvezető Horváth Csaba által indított fizikai színházi SZFE-osztály néhány hallgatójának köszönhetően. Jó ez a pár éves honi hagyomány: a nagyon nyelvi és a nagyon testi (a nyelvtesti és a testnyelvi) együttállása a Bernhard-játszásban. Az osztrák szerző látás- és beszédmódjához illik például az esetenkénti performatív vetemedés vagy elcsúszás, amelyet Bagossy rendezésében tapasztalhatunk a dramatizált szöveg és a színpadi cselekedet között. Előbb van például a kézmosás (a levesestálban) vagy a köhögés (a másik színész arcába), minthogy szó volna róla (a regénybeli történések felidézéslogikája szerint). Cselekedet és beszéd nem fedésbe kerülnek, hanem átlapolódnak. Ilyen és ezekhez hasonló eszközökkel lapolódik át most az Irtás is az irodalomból a színházba.

Merthogy a bernhardi „indulatműhöz” méltó előadás anyanyelve, alaphangja: az üvöltés – mint a testi létezés egyik legelemibb hangmegnyilvánulása. Ahogyan a Trafó kistermébe megérkező nézőket üvöltő, pontosabban egymás üvöltő szavaiba üvöltve belevágó színészek fogadják. Ezt a nyers anyanyelvet, fennköltebben mondva, az üvöltés nyers szellemét a nyitójelenetben a farönkasztalon álló (és természetesen üvöltő) Regős Simon ábrázolja leginkább, nem utolsósorban alkati tulajdonságainak köszönhetően. Az üvöltés színházi visszáját, egyúttal a Bernhard-nyelv belső másikját, vagyis az indulatot eltartó iróniát az önnön nagyszerűségétől (értsd: hamisságától) eltelt Burgszínész, azaz Zsótér hozza, szintúgy alkati okokból – ameddig csak hozni tudja. Hiszen végül ő is üvöltve csatlakozik a színpadra űzött asztalfalkához, amelyből legvégül csendes undorral vezet ki minket a Bernhard-regény elbeszélői alaphangját leginkább megtestesítő színész, Jakab Balázs, csak hogy legeslegvégül a sötétségbe merülő színpadon maradt vendéglátó házaspár fáradt szóváltásával búcsúztasson minket a majd’ háromórás, vagyis kíméletlen modalitásához és fizikalitásához méltó hosszúságú előadás…

A megvilágított rönkasztalon tehát: gőzölgő leves, tányérokkal, evőeszközökkel, lévén művészvacsorán, azaz brutalizált társalgási színműszerűségből elfajzó indulatdemonstráción volnánk. A második felvonásban a levesestál helyett kékszínű itallal teli poharak. A leves is, az ital is csöpög, folyik, fröcsköl. Ahogyan a koporsóból kiömlő forgács meg szóródik, sőt, szóródással szaporodik. És persze az előadás végén elhangzik a Bernhard-regény metaforikus sűrűségű, következésképpen a szöveg saját létezésmódjára visszahajló, és most persze a színpadképre is vonatkozó mondata: „Erdő, fenyőerdő, irtás, erről van szó”. A finom érzékről árulkodó brutalitással kialakított látványvilág (látvány: Radetzky Anna; díszlet: Cserháti Dániel, Holecz Gál) közepére állított rönkasztal körformáját ismétli a forgatható körszínpad, amelyet rendesen kihasználnak-bejátszanak a színészek. Akik hatan (Babinchak Atanáz, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon, Pigler Emília, Tarjányi Liza) egyfelől megtestesítik a művésztársasággal együtt önmagát is megvető elbeszélőt, az öngyilkos Joanát, a vendéglátó Auersberger házaspárt, a vendég Schrekeréket, és még néhány mellékalakot; másfelől egymást erősítő szólamokból testesedő hangzástérbe billentik át a Bernhard-regény motorikusan monologikus, autisztikusan autonóm nyelvi valóságát. És ehhez az önmagát felemésztő, önnön lényegébe fulladó indulatkórushoz csatlakozik afféle revitalizáló modulátorként Zsótér pajkosan visszataszító Burgszínésze.

És az ő felbukkanásával – vagyis az előadás dramaturgiai fordulatával – együtt megjelenik a játékosabb természetű játékosság is. Ahogyan például az önmagával eltelt bécsi színész szál kolbásszal a kezében magyarázza az asztaltársaságnak, hogy nem a Vadkacsa Ekdal-szerepe, hanem csakis A Pál utcai fiúk Nemecsek-szerepe lehet egy színházi művész legnagyobb szakmai kihívása. A Vígszínházban megzenésített ifjúsági regény tragikus sorsú hősének neve pedig új életre kel a Trafó-beli Irtás hangzásterében: jelentésétől fosztott, kiüresedettségében kiteljesedő hangalakká válik. Ne-me-csek. A regényszereplőről leválasztott név a maga hangzó jelenlétével azt vágja a képünkbe, Zsótér kifinomult performatív didakszisának jóvoltából, hogy végeredményben teljesen mindegy, miről van szó, Ibsenről, Nemecsekről, Burgtheaterről, Bécsről, államnak elkötelezett művészetről, bármiről, a beszéd lényege úgyis a beszédhangban megtestesülő érzületnyaláb. A Burgszínész esetében ez eleinte az elidegenítő irónia. Azután már nála is az lesz, ami a többieknél: az indulat.

Az indulat itt és most, a Trafó 2023-as bemutatójának 2024. március 4-i előadásán természetesen ránk, a mi saját magyarországi valóságunkra is irányul. Egy ízben osztrák kiejtéssel elhangzik még a „Budapest” szó is. Aktuális tehát Bernhard indulata, de teljességgel más síkon, mint ahogyan az lenni szokott a közvetlenebbül aktuális, netán aktualizáló alkotások esetében. Úgy és annyira aktuális, hogy nem szorul rá a további aktualizálásra, a szükségszerű közéleti-politikai áthallások alkotói vagy befogadói túlérzékelésére, túllihegésére. A „náci” szó például itt ugyanazon a jelentés- és érzetsíkon létezik, mint Vörösmartynál a „sárkányfog-vetemény” kifejezés. Ez a nyelv nem a politikai térben, hanem az irodalmi térben működik. Az irodalmi tér lakosaként Bernhard nem politizál, hanem antropologizál – még ha politikai térben is hangzik a mondandója. Az előadás ugyanezt teszi.

Mi? Thomas Bernhard: Irtás – Hajós Gabriella fordítása nyomán
Hol? Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Kik? Szereplők: Babinchak Atanáz, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Regős Simon, Pigler Emília, Tarjányi Liza, Zsótér Sándor. Látványtervező: Radetzky Anna. Díszlettervező: Cserháti Dániel, Holecz Gál. Dramaturg: Réder Ferenc. Rendező: Bagossy Bálint.