Nagy eséllyel akadhat meg a tekintete a Loupe Színházi Társuláson azoknak, akik új produkciókat keresve böngészik a műsort. Ismert, jó színészek a társulatban, közösségi média posztjaik alatt friss rajongótábor, színészekkel fotózkodó gruppik. Valami látnivaló van itt. De micsoda?

Árvák. Fotó: Barna László

A még egy teljes éve sem működő társulat repertoárjának mintegy felét, két darabot láttam januárban a Marczibányi téren, mégsincs könnyű dolgom a válasszal. Az biztos, hogy sok olyan jóból kimaradtam, ami a társulatot övező hevület átérzését segítené, hiszen több produkció is, ahonnan a nézők számára ismerős lehet az alkotók egyike-másika, viszonylag széles réteget indított lelkes vagy megadó követésre. Ilyen például A mi kis falunk kereskedelmi tévésorozat, a többek közt kormányinfó-paródiáiról ismert Magyarország Kedvenc Műsora nevű kabarétársulat, a noÁr mozgalom, vagy a nemcsak egy tetszőleges jelenség magyarázataként, hanem emlékezetes színészi alakításai miatt is hivatkozott Magyarázat mindenre.

Valószínűleg abban sem lehetek a Loupe mintaközönsége, hogy a legritkább esetben merülne csak fel bennem, hogy tapsrend alatt vagy előadás után képeket készítsek a színészekkel. Itt viszont ez nem hogy megengedett, de kifejezett kérés is a nézők felé: később ezek posztok a közösségi médiában jótékony gesztussá válnak: ahogy pörgetik az algoritmust, újabb és újabb emberekben keltik fel az igényt a színházlátogatásra. Ez azért kiemelten fontos a társulatnak, mert nem vár (hiába) állami vagy önkormányzati pénzekre a működéséhez, kis csapatban dolgozik, sokat játszik, hogy a kiadást minimalizálja, a bevételt maximalizálja. Lassan nem is lehet ezt másként elképzelni, s ha már így van, nem különösebben lepődünk meg azon, hogy a társulás szlogenje az anyagi függetlenség (vagyis: „szabad színház”) mellett gyors árukapcsolással már az ország, az oktatás, a szerelem és a vélemény szabadságáról is beszél. Ki ne fizetne be erre mind?

A néző fizet, a társulat pedig teszi, ami a krédójában is áll: mindennapjaink „égető társadalmi problémáit, kibeszéletlen tabutémáit” viszi színre. Az Árvák egy angolszász nyelvterületen élő, felsőközéposztálybeli házaspár egyetlen nyugtalan éjszakájába sűrít egy csomó kusza, családon belül leképződő, társadalmi különbségek okozta személyközi és morális konfliktust, a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá pedig hasonló társadalmi közegben, de egész más érzelmi töltettel vezet végig egy fiatal pár kapcsolatán, akik elveszítik újszülött kisbabájukat. Mindkét előadás alapja egy kortárs brit dráma, mindkettő a rendező, Horváth János Antal friss fordításában, magyarországi ősbemutatóként kerül színpadra. Amolyan kortárs „jól megcsinált darabok” ezek, valóban izgalmasak, mert hangsúlyos bennük és fordulatos a cselekmény, és feloldhatatlan konfliktusaik miatt valóban drámaiak.

Árvák. Fotó: Barna László

Az Árvák a legelső pillanatától kezdve hírfolyam-tempóra optimalizált dramaturgiát működtet, vagyis alig van benne egy lélegzetvételnyi szünet, amit a szereplők ne használnának ki aggodalmaskodásra, kapcsolatuk mérlegelésére, vélekedéseik kölcsönös elbizonytalanítására. Ennek motorja egyértelműen a Molnár Áron alakította Liam, aki irányíthatatlanul berobbanó fenyegetést jelent nővére stabil házasságára nézve: a nyitójelenetben csurom véresen rátöri az ajtót az addig polgári lakásukban, fehér textíliák közt vacsorázókra, Lovas Rozira és Lengyel Tamásra, azaz Helenre és Danny-re. Ők hárman a kezdeti sokk elmúltával sem tudják koherensen összerakni, hogy mi is történt odakint, milyen bűncselekmény lehetett a bevándorlók miatt egyre rosszabb közbiztonságú környéken, s mi a szerepe ebben Liamnak. Míg a Lovas Rozi – Lengyel Tamás-párosra gyakran elkomorulások, elhallgatások, kínos csendek ülnek, Molnár Áron mit sem veszít lendületéből, szinte követhetetlen logikával csapong a hétvégi programterv, nővére és Danny dicsérete, barátai fanatizmusának ecsetelése közt. Nehezíti a nyomozást, hogy a teljes történetet egyedül ő ismeri, ő pedig, részben zavarodottságból, részben alkata miatt össze-vissza sztorizgat, valószínűtlenül rajongóan viselkedik hallgatóságával. A fokozatosan felderülő történetfoszlányok miatt mindig átíródik, hogy melyik forgatókönyv tűnik igaznak, s azok milyen következményekkel járnának, így teljes a bénultság és a tehetetlenség a színpadon. Váltakozva győz a moralitás („Danny, menj ki, és segíts a megsebesült emberen!”), a felelősség („Jó, akkor én most hívom a rendőröket”) szólama, később az összetartásé („Tudod, hogy volt Liamnak egy korábbi ügye, mégiscsak az egyedüli testvérem”), majd fokozatosan lesznek egyre sötétebbek a perspektívák, míg az egyetlen lehetséges megoldásnak egy újabb, ezúttal hármuk által megszervezett kegyetlenség elkövetése tűnik – ráadásul, mint utólag kiderül, egy ártatlan ember ellen, tisztán faji alapon.

Az előadás a történetszállal párhuzamosan érzékenyen mutatja be a kötődések váltakozását: ahogy az események újra elmondatják az árva testvérekkel gyermekkori fantáziáikat, előkerülnek a mintagyerek Helen és a folyton kihágásokat elkövető Liam vágyai a felnőtt életről, a családról, és látjuk, ahogyan ez egyiküknek (ki tudja, miért) beteljesült, másikuknak örökké vágy maradt – vele együtt a folytatódó stigmatizációval, kiszolgáltatottsággal, bűncselekményekkel. A karakterek tökéletesen szükségszerű és tökéletesen rossz döntéseket hoznak; mikor Helen a darab végén egy jó pásztor-ikonnal huzatolt párnát szorongatva arról beszél, hogy őt a történtek valami új, nemesebb cél, az emberek segítése mellett kötelezték el, a meggyötört és magára végleg nem ismerő Dannyvel együtt hitetlenkedünk és ismerjük fel ennek lehetetlenségét. Mint végkicsengés, ez nemcsak a cselekményhez tartozik, a történet szimbolikájához is. A „mi és ők”, a „kint és bent”, a kirekesztettek és a kedvezményezettek anomáliái kísértenek a darabban – ennek belső, védett pozíciót látjuk végig, a bent lévők félelmeivel szembesülünk a törésvonalon. Egyedül Liam az, aki az olyan csúnya dolgokat, mint rasszizmus, a nevükön nevezi, és nevetgél rajtuk egy sort, tudja, hogy rossz dolog, de hát ez van. Helen és Danny számára a társadalom mozdíthatatlan és monolit díszlet, addig képesek szembesülni vele, amíg a biztonságuk tart, s mihelyt egy családtag (az egyetlen!) jelent erre nézve kockázatot, ő is feláldozható lesz: ki kell taszítani a benti világból, s vele együtt elfelejteni, mi is tapad a kezükhöz.

Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá. Fotó: Lengyel Zsombor

A Bármi lehetséges… ennél könnyedebb klisékben ágyaz meg szereplőinek: Sodró Eliza a rafinált, de azért kissé ügyetlen, önállótlan Alexet alakítja, akire Rusznák András Rupert, a mindig munkába induló férfi (tényleg ez a legjellegzetesebb tulajdonsága) szerepében, munkába menet (mikor máskor) figyel fel a metróban. Aztán újra összefutnak, kicsit miért ne?-alapon, s mire összeköltöznek, már minden különbözőségük ellenére is egészen elviselhető együtt lenniük. Mikor a zoknijaik tárolásán kapnak össze, mintha azt üzennék a nézőknek, hogy őket nem kell különösen túlgondolni, most már együtt lesznek és kész, ennél nem lesznek megosztóbbak. Egymás ellentéteiként azonosíthatók be legkönnyebben, egy szertelen, egy racionális, így ilyenségükben és olyanságukban kell szeretnünk őket, ha pedig amolyanok lennének – hát azon is teljesen jól szórakoznánk. Az előadás első fele kettejük játszadozását mutatja be epizódonként, s közeledésüket két nagy, szögletes díszletelem mozgatása is leképezi, ami végül egyik szobájuk téglalap alakú falaként áll össze Fekete Anna látványterében. Mikor ez előtt állnak ketten, már nevekről vitáznak, virágoskertet akarok, megegyeztünk a virágtematikában, egész virágoskertünk lesz a gyerekeinkből, legyen az első neve Rose, érvel Alex, de Rupertnek konzervatívabb ötlete van. Az apróbb viták után állandósulni látszanak a konfliktusok, Alexet untatja a munkája, tudjuk meg futtában, majd ki is rúgják a munkahelyéről, és az is egy feszültségforrás, hogy mindezek mellett egyáltalán nem készülnek el a gyerekszoba berendezésével.

A szülés fordulópontot jelent, ami után a két játékos dinamikájának minden könnyedsége eltűnik: a sötét, lelassított, Rupert narrációjával kísért jelenetben nem sír fel az újszülött kisfiuk, nélküle kell hazamenniük a kórházból. Itt hosszú hallgatás következik, Rupert szó nélkül egy nagy szemeteszsákba csomagolja az összes korábban használt és előhagyott tárgyat, amihez mind-mind egy mit sem sejtő, bolondozó emlék kötődik: egy pár cipő, kávéspoharak, termosz. Amíg egymáshoz nem találnak szavakat, Alex naplójából, belső monológjából értesülünk az apró cseleiről, ahogy a legnehezebb ételeket főzeti meg a róla gondoskodó szomszédokkal, és próbál szavakat keresni, rebellis gesztusokat tenni a környezete felé tragédiája elbeszéléséhez: például kiküldi az előzetesen beszerzett üdvözlőlapokat ismerőseinek, átsatírozva a születés hírét.

Nem is nyomogathatna ennél több érzelemgombot az előadás: minden megkomponált, kidekázott, Rupert hozza a könnyebben megküzdő, gondoskodó férfit, bekerül halvány ötletként egy örökbefogadás-szál, amit Rupert mint örökbefogadott gyerek támogat is, Alex gyászfeldolgozó tevékenységei a gyerekszoba kifestésétől a terhesnek öltözve sétálni indulásig tartanak. A szereplőknek előbb egy közel felhőtlen, utóbb egy közel megoldhatatlan helyzetben kell viszonyulniuk magukhoz és egymáshoz, de nehéz lenne megragadni, hogy kötődésük eleve szomorkás, csak teatralitásában elviselhető társas magányán miben javítana vagy rontana a közösen viselt nehézség. Talán semmiben.

Ami azért érdekes, mert volt az alaphelyzetüknek olyan pontja, ami feltűnő módon szenvedést okozhatott volna nekik, a látványos gyökértelenség, szeretetkapcsolatok hiánya (az egyetlen, amiről tudunk, az Rupert napi telefonhívása a nevelőanyukájával), a rutin-diktálta élet, ahol a reggeli megválasztása már egy fontos differenciáló elemnek számít (omlettes fiúnak hittelek – mondja oda a bátrat Alex Rupertnek – nem croissant-osnak. Én tudod, mit eszem reggelire? Lekvárt. Magában.), és ami elviselhetetlen lenne két külsőségekben végletesen különböző személy nélkül – hiszen ez mekkora humor már, nem? Távol áll a darabtól, hogy ezt a sokak számára átérezhető tünetegyüttest, a munkamániát, a munka kiüresítő voltát, az elszigeteltséget önmagában problémaként mutassa be. Egy ügye van, és ez mintha feljogosítaná arra, hogy a probléma környezetét ugyanolyan monolit diorámaként használja, mint az Árvákban Helen és Danny a külvilágot.

Hogy mi kötné össze a szereplők hétköznapjait egy gyerek vállalásával, s mi a gyerek elvesztésével, arról sincs sok szó. Például mi köze lenne hétköznapjaiknak ahhoz, hogy az egyetlen komolyabb terv, amit szülőként fontolgatnak a születendő gyerekükkel kapcsolatban, az a virágoskert-tematikájú neve és a szexuális felvilágosítása, különös tekintettel az anális és orális szexre.

Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá. Fotó: Lengyel Zsombor

Mikor Rupert kisgyerek volt, néha túl sok volt neki a világ. Ekkor nevelőanyukája drum&bass-zenét rakott be neki, együtt táncoltak rá, ettől elmúlt a feszültség is. Ezt az információt az egyik első randijukon osztja meg Alexszel, s a zárójelenetek egyikében így pontosan tudjuk, hogy mire véljük azt a táncra hívást, majd elkeseredett vergődést, melyet már a lánnyal is megoszt a villódzó fényben: ez a legtöbb, legkomolyabb esély a feloldozásra. Az előadás itt köteleződik el végleg a hétköznapiság kifürkészhetetlenében való gyönyörködés mellett, ami mellett kissé visszás, hogy a Bármi lehetséges-t hatásosan lehet a tabudöntés felelős, bátor gesztusával reklámozni. Pedig mintha a magát társadalmi küldetéssel felruházó előadásoknak abban a sorában állna, ami nem azért mutat fel valamiféle krízist, mert mondani szeretne vagy tudna róla valamit, hanem egyszerűen mert különös önértéket vél társítani ahhoz, hogy nehézségekkel foglalkozik. A nézőtérről mindenesetre nem átfogóbb társadalomképpel távozunk, legfeljebb az érthetetlen világ néhány kedvesre formált megküzdési módozatával.

Nehéz lenne tehát megmondani, miben is áll a Loupe társulat e két előadásának tétje. Zászlójukon progresszió és ügyek vannak, ők a „szabad színház”, de végső soron nem látom okát, ami miatt az előadásaikat ne irigyelhetné meg vagy vehetné át bármely decens állami fenntartású intézmény. Bármennyi lehetetlen szituáció gyermekei is ők, mintha nem érdekelné őket a hang, amin „A császár meztelen!”-t kiálthatnának, mint a szókimondó kisfiú az Andersen-mesében. Ellenkezőleg: jólnevelt gyerekekként saját pompájukban illegetik inkább magukat, hiszen vannak annyira befutottak, hogy állami pénzektől függetlenül megtehetik, hogy az országot járják darabjaikkal. Szituációs játékokat, lélekrajzokat adnak, lelke pedig mindenkinek van, nemde? Névleg a problémaérzékenység, gyakorlatilag a színre vitt érzékeny lelkek hoznak nekik sikert – és ezt hiba lenne nem félrepozicionálásként, s végső soron a nézőkkel szembeni cinizmusként értelmezni.

Mi? MANNA, Szentendrei Teátrum – Loupe Színházi Társulás: Árvák – Horváth János Antal fordításában.
Hol? Marczibányi Téri Művelődési Központ
Kik? Lovas Rozi, Lengyel Tamás, Molnár Áron. Látvány: Szabó Márton István. Jelmez: Kisrumik Ádám. Zene: Stark Ervin. Rendező: Horváth János Antal.
Mi? Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá
Hol? Marczibányi Téri Művelődési Központ
Kik? Sodró Eliza, Rusznák András. Zeneszerző: Farkas Virág ’Zazie’. Dramaturg: Sándor Júlia. Látványtervező: Fekete Anna. Koreográfus: Molnár G. Nóra. Rendező: Horváth János Antal.