Azon kapom magam, hogy hetek múlva is eszembe jut egy-egy villanás Gál Tamás játékából: Mefisztót alakította a komáromi Jókai Színház előadásában, Béres Attila rendezésében. Mert valahogy más volt, mint a már látott Mefisztók, és más, mint a kézenfekvő ábrázolás.

Fotók: Komáromi Jókai Színház

Az ugyanis, mármint a szokásos vagy a kézenfekvő fogalmazás valahogy így szól: a tehetséges ember, a művész, a színész érzékeli a kor lüktetését, amelyben él, és állást foglal. Hendrik Höfgen például a forradalmi, a kommunista színház mellé áll – de csak annyira áll mellé, amennyi az elköteleződéshez kevés, a közömbösséghez sok. De főleg az idejére és a helyére vigyáz, hiszen minden idegszálával a pályára, a színészi előmenetelre koncentrál. Elvágyódik a vidéki színházból, mert az áhított sikert a főváros, Berlin ígéri. És ha a politika nagyot fordul, hát az új helyzetben új irányt vesz nemcsak a gondolkodása, hanem a személyisége is: besorol, kapaszkodik, ám nem kicsinyes karrierizmusból, hanem nagyszabású karrierálomból: ő Hamlet, ő Mefisztó. És ha ehhez partnert kell váltani, hát vált, és ha földig kell hajolni a politikai fenség előtt, hát hajol. Mert nem lát mást, csak a siker útját, amelyen amúgy a hatalom röpíti. A mind nagyobb hatalom, amely a hajdani társak fokozatos, ám könyörtelen leépítésén át az áhított legfőbb színházi instancia elnyeréséig viszi. Hithű szolga lesz, akinek szörnyű a hite.

De Gál Tamás Mefisztója, miközben lépésről lépésre bejárja ezt az utat, nem ilyen. Nem lesz belőle hithű, bár szolga igen. Ez az ember a bármi áron akart siker érdekében nagyobb terhet ró magára, mint Klaus Mann Mefisztója: tudja, hogy rémes az a hatalom, amely őt a színházi világ élére röpteti. Engedelmesen mondja és teszi, amit elvárnak tőle, de amikor Göring szeretőjét, Lotte Lindenthalt tehetségesnek hazudja, és korábbi bálványát, Dora Martint leszólja, szinte belepirul a hazugságba. Persze nem, nem pirul bele, hiszen színész, de tudja, hogy hazudik. Szóval ezt nagyon érdekesnek találtam. Ahogy azt is, hogy Höfgen életének és karrierjének fordulópontjai valahogy nem látszanak súlyosnak az alakításában – feleségcsere, szakítás a szeretővel, elszerződés, igazgatói poszt elnyerése apró epizódoknak tűnnek csupán. Mintha Gál Tamás ezzel is azt mutatná, hogy az egész „höfgenizmus” praktikus és pragmatikus ügylet: a színház, a színpadi szerep, az az ő vezérlő csillaga, kerül, amibe kerül.

A komáromi színház előadása – rendben van. Itt-ott leül, de azért átlendül a kevésbé kidolgozott részeken, és egy-két kivételtől eltekintve az alakítások is rendben vannak. De elsőként, némileg szokatlanul, a díszletről kell beszélnem.

A díszlet Horesnyi Balázs munkája, de evidensen rendezői ötlet. Két hatalmas, öltönynadrágba bújtatott alsó lábszár, éppen lépésben, cipőben. Az egyik láb elől, a talp eleje olyan magasan van, hogy kényelmesen járkálhatnak alatta a színészek – egy pillanatra sem feledjük, hogy ez a láb épp eltaposni készül őket. Vagyis: a díszlet elmeséli az előadás egyik legfontosabb fókuszpontját; azt, hogy nyomás, fenyegetettség, konkrét életveszély árnyékában történik itt minden. Egy erőszakszervezet, egy pusztító hatalom készül le- és elnyomni mindent, ami nincs ínyére.

Ez a taposni készülő láb szinte végig jelen van, a kezdet kezdetétől. Mi következik ebből? Hogy egy idő után megszokottá válik a látvány, a jelentése gyöngül, puszta díszletelemmé válik.

Hanem Gál Tamás játéka igazán remek, épp ettől a duplacsavartól, a rétegzettségtől az, és még a színigazgatóság is benne van, úgy láttam. Olyan színészt/művészt jelenít meg, amilyent ismerünk jónéhányat: sajnos okos, tudja, mit művel, mi mindent nyom el a karrier, a vágyott szerepek kedvéért. Tudja, hogy immorális. Ha butább lenne, vagy szimplán amorális, akkor könnyebb dolga lenne – mármint Hendrik Höfgennek. A két asszony, a két feleség jó szerep és jó játék – Barbara Brucknert Katona Eszter, Nicoletta von Niebuhrt Kiss Szilvia játssza. A szerető, Höfgen számára az igazi „végzet asszonya” Farkas Franciska játékában egyszerűen nem kel életre; fel van mondva, és fájdalmasan hamis és gyönge. Jó viszont a Göring és Lotte Lindenthal páros: Mokos Attila és Holocsy Katalin. Halványabbnak láttam a Kroge igazgatót játszó Fabó Tibort – bár, miközben nem ildomos hasonlítgatni, lehet, hogy Gáspár Sándor Krogéja égett belém túl mélyen.

Béres Attila rendezéseiben mindig van amolyan „igazi” ötlet, fifikás kanyar, meghökkentő fordulat. Nincs ez másképp a komáromi Mefisztóban sem – csak csöppet túl van beszélve.

Mi? Klaus Mann: Mefisztó
Hol? Komáromi Jókai Színház
Kik? Gál Tamás, Mokos Attila, Farkas Franciska m.v., Katona Eszter m.v., Kiss Szilvia, Matusek Attila, Szebellai Dániel, Szvrcsek Anita m.v., Fabó Tibor, Holocsy Katalin, Olasz István, Hostomský Fanni, Holocsy Krisztina, Molnár Xénia, Bernáth Tamás, Gáspárik Attila, Skronka Tibor, Heringes William e.h., Szabó Viktor, Nagy László, Leczkési Dóra. Valamint: Bernáth Áron m.v., Molnár Adorján m.v., Szeles Chloé m.v., Naňo Konrád m.v.. Díszlettervező: Horesnyi Balázs m.v. Jelmeztervező: Pilinyi Márta m.v. Zene: Lakatos Róbert m.v. Dramaturg: Varga Emese. Rendező: Béres Attila m.v.