Hogy Doiasvili, a világjáró rendező önnön szabadasszociációs adottságaival nem tud betelni, azt tapasztalhattuk már 2022-ben is, amikor Csehov Sirályát fektette kétvállra s egyben a Vígszínház színpadára. Csehov művéből akkor – a nagyszerű színészgárdának köszönhetően – meg tudott maradni pár fényes pillanat, Schiller azonban a jelenlegi tavaszon estéről estére megkapja a magáét.

Fotók: Dömölky Dániel

Mondják, hogy Doiasvili színészeit szerető, szellemes próbavezető, és hogy sokan szeretnek vele dolgozni. Akik meg kedvelik az ő mindig jól fényképezhető színházát, a rendezői habverés e csilivili mutatványait, azok a spektákulumok nagymesterét is tisztelik benne. Ez az udvarlóan készséges rendezői és dramaturgi közlésmód, ami erőlködés nélkül fogyasztható látványosságot biztosít a nézőknek, most egyszerűen ledöntötte a tragédiát a lábáról. Doiasvili maga készített színpadi változatot az alapműből, s alighanem maga válogatta hozzá az ellenpontnak szánt, igen vegyes zenéket is. Kozma András Forgách András 2009-ben született, felfrissítő fordítását alapul véve, s fölhasználva bizonyos kifejezéseket Vas István 1955-ös munkájából is, vadonatúj, kicsit korszerűsítő, de csöppet sem aktualizáló szöveget írt az 1784-ben megjelent Schiller-műből. S bár a színlap felhívja figyelmünket, hogy „A lüktető, költői nyelvezetű szöveg sodrásában magasból mélybe, együttérzésből megvetésbe, reményből kétségbeesésbe, majd vissza” sodor bennünket a történet, elég nehéz ebből bármit is észrevenni. Az egész produkció álköltészete tudniillik vagy eltakar, vagy összemaszatol mindent.

Amennyiben a néző el tudja hessegetni magától az ötletektől hemzsegő, s minden összetevőjét tekintve „anyagbő” előadás – sok esetben horrorisztikus japán rajzfilmekre emlékeztető – jeleneteit, összeáll azért a végső tanulság: egy velejéig romlott, virulens hatalommal szemben esélye nincs azoknak, akiket megbénít a tisztesség. Ez elég kemény üzenet, lehetne vele kezdeni valamit. Egyrészt a mondandó nem idegen Schiller művétől, másrészt nekünk is vannak élményeink a tétel igazolására. Csakhogy Schiller tragédiát írt, ez az előadás pedig üres akciófilmként működik. S miközben céltalannak és eredménytelennek, s épp ezért megbocsáthatatlannak érzem a drámában szereplő alakok leminősítését, kisszerűsítő átrajzolását, újfent méltányolnom kell a Vígszínház színészeinek harctéri fegyelmét és odaadását. Kérdés, hogy meddig tudják ezt sérülés vagy – ifjabbak esetén – „elnevelődés” nélkül folytatni.

Mert amúgy nézni – van mit. Ketevan Nadibaidze, a díszlettervező több méter magas, kékesfehéren világító neoncsövekből álló – óriás ketrecként is fölfogható – kerítésfélét állított a mélyfekete háttér elé. Középütt vagy félméter magas, méretes fekete dobogó, ez fogadja az államhatalom csillogóan fekete, harci „esőkabátban” rohangáló rohamosztagosai által leütött vagy lelőtt engedetlenek hulláit, bevezetésképpen és ízelítőül. Doiasvili, akárcsak előző rendezésénél, a Sirály itteni előadásakor, birtokba veszi az egész színházépületet. Most nem az előcsarnokba futnak ki a színészek, hanem a színpad alatti négyzetmétereket játsszák be. (Itt zajlik – kamerák segítségével kivetítve – az ominózus citromosvíz előkészítése is. Vele rögtön beköszön egy rejtély is, hogy vajon miért véli a rendező megoldottnak a méreg ilyen suta és elvont belecsempészését a pohárba?) Bánki Róza a jelmeztervező pontosan érti, s ki is szolgálja a rendező elképzelését. Néha elég lenne csak a ruhákat beküldeni a színpadra, mindent értenénk. Sőt, tulajdonképpen akár ezekben is el lehetne játszani Schiller Ármány és szerelem című tragédiáját.

Hogy Doiasvili talán bábrendezőként fogja élete csúcsprodukcióit rendezni a jövőben, arra akkor kellett gondolnom, amikor Hegedűs D. Géza fekete szemüveggel s álruhával eltakart, simogatandó műmacskával súlyosbított, kalózvezér forma Von Waltere megjelent a színen. Nem értem, miért és minek kellene örülnünk, hogy Von Walter – mint sokan azonnal felfedezték – Karl Lagerfeld, a macskabolond, német divatdiktátor karikatúrájaként lép elénk. (Ő volt az, aki a körülbelül 200 millió dolláros vagyonát burmai macskájára, Choupette-re hagyta, s ő mondta magáról: „Önmagam karikatúrája vagyok. Jól is van ez így, tetszik.”) Miért kell ez? Miért, amikor van nekünk egy Hegedűs D. Gézánk, aki egyetlen pillantásával el tudná játszani Von Walter személyiségének lényegét? De Von Walter első miniszter alakjának rendezői „összefirkálása” csak az egyik jele annak, miként téved el a rendező a tragédia járataiban. A másik érthetetlen leminősítési akció Lady Milford tökéletes megfeleltetése a 101kiskutya című film Glenn Close által játszott boszorkányfigurájának. Elképesztő az alázat, amivel Nagy-Kálózy Eszter ezt a rendezői elvárást teljesíti, s el kell ismerni az őt tükröző, négy udvarhölgyből álló kórus összehangolt koreográfiai akcióit is.

Mutatós és műanyagszagú minden. A málnacukor fényű pink és a grafitfekete estélyi szerelések jelmezes koreográfiai kunsztokat tudnak, a sleppek és uszályok hol összenőnek, hol különválnak. Koreográfus Kováts Gergely Csanád. Amikor a külhonba menekülni próbáló Ladyt nyílt színen hátba lövik, addigi fekete ruhája – ó, költészet! – fehérre változik. De annak titkára nem jöttem rá, hogy a Lady és kísérő hölgyei miért viselnek rémes állapotú kócparókákat. Az első jelenetükben spiccesnek, avagy kissé betépettnek, s általában igen butácskának ábrázolt fiatalok, Ferdinánd (Medveczky Balázs) és Luise (Márkus Luca), modern szabású kirándulóruhákban, kezdetben áttetsző, habfehér muszlinban, a bajok erősödése után már ifjúi testüket mindvégig felmutató, áttetsző feketében téblábolnak a történetben. Hátukon piros szív odafestett foltja jelzi érzelmi feltöltöttségüket, s van egy hordozható, kettős fehérakác virágzatú ágacska velük, ezt időnként, mint szerelmük szelíd jelképét maguk mellett tartják. Kezdettől fogva sok vetítés segíti és bontja meg a jeleneteket. Luise kínjában és megalázottságában a földre ír, amikor a híres megtévesztő levelet diktálja neki a hatalom. Ezt a krétával földre kapart írást látjuk közben betűről betűre kivetítve, mi nézők, hogy el ne unjuk magunkat. Luise mindvégig esetlenke kiskamaszlánynak ábrázoltatik, ezt értem. Azt meg, hogy miért visel előnytelen formájú, sötétbarna parókát, majd haláltusájában miért lesz látható a maga szép, eredeti, sötétszőke hajzuhataga, magyarázni lehet ugyan, de nem ér annyit.

Hirtling István a herceg komornyikjaként elmondja szívszorító, háborúellenes monológját, majd annak végeztével rejtélyes módon egy nagy ív papír fölé hajol. Festékflakonnal ügyködik, majd festett művét látni is engedi: „KEIN KRIEG” szerepel a méretes plakáton, hisz németként mégse írhatja azt, hogy „NO WAR”. S csak most, hogy ezt felidézem, jut eszembe egy hajdani, hasonló minőségű színházi élményem: húsz évvel ezelőtt, a Vígszínházban rendezte a Tévedések vígjátékát Eszenyi Enikő. Az eléggé összevissza előadás egy pillanatában az addig civakodók neoncsíkos ruhája jól olvashatóan kiadta a PEACE feliratot. De az a szájbarágó megoldás épp úgy lifegett az akkori előadáson, mint ez itt, a mostanin. Wurm és Kalb összeolvasztott alakját Horváth Szabolcs tisztességgel, igen korrektül formálja meg. Örülni kell, hogy Horváth Szabolcs végre igazi főszerepet kapott, még akkor is, ha ez a szerep egy egyáltalán nem szükséges szerepösszevonásból keletkezett.

Hogy Rudolf Pétert Miller szerepében láthassam egyszer, azt nagyon vártam. Titkon ma is azt érzem, ha van értelme ennek az előadásnak, az az, hogy ő találkozott végre az udvari muzsikus szerepével. Miller nagyszerűségét és méltóságát ebben a felállásban lehetetlen felmutatni, de így legalább sejteni lehet, milyen lehetne Rudolf Péter egy hozzá méltó előadásban. Hegyi Barbarával való kettősük – a nyitó jelenet bohózati perceitől az eltapostatásukig – az előadás legigazabb és legszerethetőbb pillanatait hozza. Megjelenésük a csóró magyar művészféléket idézi a múlt század hetvenes éveiből, valahonnét Pest hetedik kerületéből. Öltözetük, s különösen a karján otromba, pirosas tetoválást viselő Millerné habókos szerelése Bánki Rózát, a jelmeztervezőt is dicséri. Az előadás emlékezetes dramaturgiai mozzanata és látványbeli megoldása az öngyilkosságba menekülő Millerné fehéren derengő halála. Ezt a tragikus véget Hegyi Barbara gyönyörűen vezeti föl és teljes odaadással oldja meg. Az ő néma végjátéka fölmutat valamit abból a drámából, ami most nem tudott leszállni a Vígszínház színpadára.

Mi? Friedrich Schiller: Ármány és szerelem – a magyar szöveget Forgách András fordításának felhasználásával írta Kozma András
Hol? Vígszínház
Kik? Medveczky Balázs, Márkus Luca, Hegedűs D. Géza, Nagy-Kálózy Eszter, Horváth Szabolcs, Rudolf Péter, Hegyi Barbara, Hirtling István. Dramaturg: Kozma András. Dramaturg-konzultáns: Komán Attila. Díszlettervező: Ketevan Nadibaidze. Koreográfus: Kováts Gergely Csanád. Jelmeztervező: Bánki Róza. Világítástervező: Csontos Balázs. Rendező: David Doiasvili.